A kísérlet, amelyből kiderült: felsőbb utasításra bárkiből válhat gyilkos

A Milgram-kísérlet és az eltelt idő tanulságai

Bálint Lilla

Stanley Milgram 1961-ben kezdett bele azóta hírhedt kísérletébe, amelynek eredményei sokkolták a világot. De valóban helyesek-e Milgram következtetései, vagy súlyos hibákat vétett a pszichológus?

1961 áprilisában a patinás Yale Egyetem frissen kinevezett kutatója, Stanley Milgram lázasan kereste azt a kutatási területet, amely által kiemelkedhetne az egyetem fiatal szociálpszichológusai közül. Korábban a Harvardon a kultúrák közötti különbségeket vette górcső alá, azt vizsgálva, hogy a különböző nemzetiségű emberek hogyan engedelmeskednek a csoportnyomásnak. A Yale-en más irányba fordult az érdeklődése: a kábítószerek szerepét vizsgálta a művészeti alkotások befogadásában. Érdeklődése egyszerre volt tudományos és személyes jellegű: alkalomszerűen használt marihuánát, amfetaminokat, kokaint, illetve a pszichoaktív tulajdonságairól ismert Peyote-kaktuszt. Éjszakánként pedig érdeklődve követte az amerikai televízió által közvetített pert: Adolf Eichmann náci háborús bűnös tárgyalását.

Adolf Eichmann, az egykori SS-Obersturmbannführer 1950-től kezdve bujkált Argentínában. 1960-ban a Moszad két ügynöke az argentin hatóságok tudta nélkül elrabolta, és Jeruzsálembe szállította. Az Eichmann-per 1961. április 11-én kezdődött, és ez volt az első bírósági eljárás, amelyet közvetített a televízió. A nézők világszerte első kézből szembesülhettek a holokauszt borzalmaival és azoknak az embereknek a pszichológiájával, akik ezeket az embertelen tetteket végrehajtották. 

A gonosz banalitása

Milgramet érzékenyen érintette a téma, hiszen maga is zsidó származású volt. Szülei az első világháború idején vándoroltak ki az Egyesült Államokba Magyarországról, illetve Romániából, családjában holokauszttúlélők is voltak. Eichmann védekezése, miszerint parancsra cselekedett, ő maga nem hozott meg semmilyen döntést, elgondolkodtatta a 28 éves pszichológust: 

az engedelmesség és a megfelelni vágyás, a „parancsra tettem” mentsége miatt valóban képesek akár a végsőkig is elmenni az emberek?

Nagy hatással voltak rá Hannah Arendt gondolatai, aki a New Yorker tudósítójaként volt jelen a tárgyaláson. (Cikkeit később könyv alakban is megjelentette, Eichmann Jeruzsálemben címmel.) Arendt arra mutatott rá, hogy Eichmannban a „gonosz banalitása” testesült meg: tökéletesen átlagos szemé­lyi­ségű, precíz hivatalnok volt, aki más történelmi körülmények között valószínűleg nem vált volna tömeggyilkossá. A gonosz tehát nem démoni, nagyszabású, azonnal észlelhető jelenségként tűnik fel, hanem akár parancsot végrehajtó, engedelmes hivatalnokok formájában is. 

Adolf Eichmann a bíróság előtt
Adolf Eichmann a bíróság előttCentral Press / Getty Images Hungary

„Tanulást és emlékezést” vizsgáló kísérlet

Milgram úgy határozott, hogy egy kísérlet segítségével fogja kideríteni, ez valóban így van-e. Újsághirdetést adott fel, amelyben négy és fél dolláros órabérért toborzott önkénteseket egy „tanulást és emlékezést vizsgáló” kísérlethez. Közel nyolcszázan jelentkeztek, köztük mindössze negyvenen voltak nők. Milgram úgy állította be, mintha a helyszínen derülne ki, kiből lesz „tanár” és kiből „diák” a kísérlet folyamán, a valóságban viszont csak a „tanárok” voltak a kísérlet résztvevői: a „diákok” szerepét színészek játszották el. A „diákok” feladata az volt, hogy visszamondják a „tanár” által felsorolt szavakat. A résztvevők tudatában voltak annak, hogy a kísérlet a büntetés hatását vizsgálja a tanulási folyamatra, és annak is, hogy az áramütés formájában fog érkezni. (Mind a „tanárok”, mind a „diákok” kaptak egy 45 voltos áramütést, demonstrációs céllal.) Ezután külön szobába vezették a „diákot”, akit a „tanár” így nem látott – de továbbra is hallott. Minden alkalommal, amikor a „diák” helytelen választ adott, a „tanárnak” egyre nagyobb áramütést kellett rámérnie.

Mindenkiből lehet gyilkos…?

A „diákok” csakhamar elviselhetetlen fájdalmakra panaszkodtak, és a kísérlet befejezéséért könyörögtek. Ha a „tanár” vonakodott folytatni a kísérletet, a vele egy szobában tartózkodó kísérletvezető, a tekintélyszemély elmondta neki: a kísérletet folytatni kell, nincs más választása, és ő mint a kísérlet vezetője vállal minden felelősséget az eredményekért és a „diák” épségéért. Milgram Obedience to Authority (Engedelmeskedni a tekintélynek) című munkájában számolt be a kísérletről, amelyben azt írja, hogy

a résztvevők 65%-a hajlandó volt kiadni a halálos, 450 voltos áramütést is, és egyetlen résztvevő sem állt meg 300 volt alatt.

Mindez a pszichológus szerint arra enged következtetni, hogy az emberek kétharmada egy tekintélyszemély utasítására, a hatalomnak való engedelmeskedés céljából képes lenne maradandó károkat okozni vagy akár meg is ölni egy másik embert. 

Részlet a Milgram című 2010-es filmből (rendezte: Hugo Baena)
Részlet a Milgram című 2010-es filmből (rendezte: Hugo Baena)Wikimedia Commons

Vagy mégsem?

A történetnek itt még nincs vége. 2007-ben Gina Perry ausztrál pszichológus, aki Milgram nagy tisztelője, megérkezik a Yale-re, hogy betekintsen a kísérlet immár nyilvános dokumentációjába. A dokumentumok azonban nem győzik meg arról, hogy Milgram következtetései helyesek: kiderült, hogy a résztvevők kétharmada a kísérlet egy pontján kiszállt, nem volt hajlandó abban tovább közreműködni. Perry arra is rámutatott, hogy súlyos csúsztatás volt azt állítani, hogy közel hétszáz emberből 65% hajlandó lett volna a halálos áramütést is kiadni. A valóságban többféle felállásban végezték a kísérleteket. Az egyik verzióban 40 ember vett rész, itt valóban az emberek 65 százalékát, azaz 26 résztvevőt tudtak rábírni arra, hogy 450 volttal sokkolják a sikoltozó „diákot”. Milgram (aki 1984-ben elhunyt) soha nem hozta nyilvánosságra a „tanárokkal” készített, kísérlet utáni interjúkat, amelyekből kiderült, hogy sokan rájöttek, hogy csak színjáték az egész: egyeseknek feltűnt, hogy minden „diák” ugyanazt a csekket kapja meg, mások a kísérletvezető tudta nélkül lejjebb csavarták az áramerősséget, és amikor a sikolyok ugyanúgy folytatódtak, ráébredtek, hogy nem okoznak valódi sérülést. Perry könyve a felfedezéseiről Behind the Shock Machine (A sokkológép mögött) címmel jelent meg 2012-ben. 

Vagy mégis? 

Mielőtt azonban fellélegeznénk, van még valami. A kísérletet azóta többször is megismételték, és sajnos az 1961-es kísérlethez döbbenetesen hasonló arányok jöttek ki. 2008-ban a 150 voltos áramütésre való felszólítás után a kísérletvezető már nem engedélyezte az áramütés végrehajtását, ennek ellenére a résztvevők 70%‑a minden további nélkül megtette volna. 2010-ben francia dokumentumfilmesek ismételték meg a kísérletet, itt 80% volt azoknak az aránya, akik nem hezitáltak, ha áramütéssel kellett büntetni. 2015-ben pedig lengyel kutatók 80 kísérleti alany részvételével arra jutottak, hogy sem a résztvevők neme, sem az eltelt idő nem befolyásolja az engedelmességet: a résztvevők 90 százaléka itt is hajlandó volt a legerősebb áramütéssel büntetni felsőbb utasításra. 

Mentes Anyu szakácskönyvek

 

„A kevesebb több. A mentes jobb."

 

Nemes Dóra újságíró, a Mentes Anyu márka és közösség megálmodója, de mindenekelőtt kétgyerekes anyuka. Szakácskönyveiben kipróbált recepteket válogatott össze, amelyek az inzulinrezisztensek, cukorbetegek, vagy életmódváltók étrendjébe passzolnak.

A könyvekbe most betekintést nyerhetsz. 
Amit az online lapozgatóban megtalálsz:

  • Tartalomjegyzék
  • Előszó
  • Részlet Étrendem - Szarka Dorottya dietetikus kisokosából
  • + 1 recept is!

Mentes Anyu szakácskönyve 1+2 kedvező áron online rendelhető!

 

hirdetés

Oszd meg másokkal is!
Mustra