1961 áprilisában a patinás Yale Egyetem frissen kinevezett kutatója, Stanley Milgram lázasan kereste azt a kutatási területet, amely által kiemelkedhetne az egyetem fiatal szociálpszichológusai közül. Korábban a Harvardon a kultúrák közötti különbségeket vette górcső alá, azt vizsgálva, hogy a különböző nemzetiségű emberek hogyan engedelmeskednek a csoportnyomásnak. A Yale-en más irányba fordult az érdeklődése: a kábítószerek szerepét vizsgálta a művészeti alkotások befogadásában. Érdeklődése egyszerre volt tudományos és személyes jellegű: alkalomszerűen használt marihuánát, amfetaminokat, kokaint, illetve a pszichoaktív tulajdonságairól ismert Peyote-kaktuszt. Éjszakánként pedig érdeklődve követte az amerikai televízió által közvetített pert: Adolf Eichmann náci háborús bűnös tárgyalását.
Adolf Eichmann, az egykori SS-Obersturmbannführer 1950-től kezdve bujkált Argentínában. 1960-ban a Moszad két ügynöke az argentin hatóságok tudta nélkül elrabolta, és Jeruzsálembe szállította. Az Eichmann-per 1961. április 11-én kezdődött, és ez volt az első bírósági eljárás, amelyet közvetített a televízió. A nézők világszerte első kézből szembesülhettek a holokauszt borzalmaival és azoknak az embereknek a pszichológiájával, akik ezeket az embertelen tetteket végrehajtották.
A gonosz banalitása
Milgramet érzékenyen érintette a téma, hiszen maga is zsidó származású volt. Szülei az első világháború idején vándoroltak ki az Egyesült Államokba Magyarországról, illetve Romániából, családjában holokauszttúlélők is voltak. Eichmann védekezése, miszerint parancsra cselekedett, ő maga nem hozott meg semmilyen döntést, elgondolkodtatta a 28 éves pszichológust:
az engedelmesség és a megfelelni vágyás, a „parancsra tettem” mentsége miatt valóban képesek akár a végsőkig is elmenni az emberek?
Nagy hatással voltak rá Hannah Arendt gondolatai, aki a New Yorker tudósítójaként volt jelen a tárgyaláson. (Cikkeit később könyv alakban is megjelentette, Eichmann Jeruzsálemben címmel.) Arendt arra mutatott rá, hogy Eichmannban a „gonosz banalitása” testesült meg: tökéletesen átlagos személyiségű, precíz hivatalnok volt, aki más történelmi körülmények között valószínűleg nem vált volna tömeggyilkossá. A gonosz tehát nem démoni, nagyszabású, azonnal észlelhető jelenségként tűnik fel, hanem akár parancsot végrehajtó, engedelmes hivatalnokok formájában is.
![Adolf Eichmann a bíróság előtt](http://kep.cdn.indexvas.hu/1/0/4329/43295/432951/43295108_5732004dc02c40fae45b7f76b9f1b1b7_wm.jpg)
„Tanulást és emlékezést” vizsgáló kísérlet
Milgram úgy határozott, hogy egy kísérlet segítségével fogja kideríteni, ez valóban így van-e. Újsághirdetést adott fel, amelyben négy és fél dolláros órabérért toborzott önkénteseket egy „tanulást és emlékezést vizsgáló” kísérlethez. Közel nyolcszázan jelentkeztek, köztük mindössze negyvenen voltak nők. Milgram úgy állította be, mintha a helyszínen derülne ki, kiből lesz „tanár” és kiből „diák” a kísérlet folyamán, a valóságban viszont csak a „tanárok” voltak a kísérlet résztvevői: a „diákok” szerepét színészek játszották el. A „diákok” feladata az volt, hogy visszamondják a „tanár” által felsorolt szavakat. A résztvevők tudatában voltak annak, hogy a kísérlet a büntetés hatását vizsgálja a tanulási folyamatra, és annak is, hogy az áramütés formájában fog érkezni. (Mind a „tanárok”, mind a „diákok” kaptak egy 45 voltos áramütést, demonstrációs céllal.) Ezután külön szobába vezették a „diákot”, akit a „tanár” így nem látott – de továbbra is hallott. Minden alkalommal, amikor a „diák” helytelen választ adott, a „tanárnak” egyre nagyobb áramütést kellett rámérnie.
Mindenkiből lehet gyilkos…?
A „diákok” csakhamar elviselhetetlen fájdalmakra panaszkodtak, és a kísérlet befejezéséért könyörögtek. Ha a „tanár” vonakodott folytatni a kísérletet, a vele egy szobában tartózkodó kísérletvezető, a tekintélyszemély elmondta neki: a kísérletet folytatni kell, nincs más választása, és ő mint a kísérlet vezetője vállal minden felelősséget az eredményekért és a „diák” épségéért. Milgram Obedience to Authority (Engedelmeskedni a tekintélynek) című munkájában számolt be a kísérletről, amelyben azt írja, hogy
a résztvevők 65%-a hajlandó volt kiadni a halálos, 450 voltos áramütést is, és egyetlen résztvevő sem állt meg 300 volt alatt.
Mindez a pszichológus szerint arra enged következtetni, hogy az emberek kétharmada egy tekintélyszemély utasítására, a hatalomnak való engedelmeskedés céljából képes lenne maradandó károkat okozni vagy akár meg is ölni egy másik embert.
![Részlet a Milgram című 2010-es filmből (rendezte: Hugo Baena)](http://kep.cdn.indexvas.hu/1/0/4329/43295/432950/43295050_e126a22c017b2bd7745672fa22cf9f34_wm.jpg)
Vagy mégsem?
A történetnek itt még nincs vége. 2007-ben Gina Perry ausztrál pszichológus, aki Milgram nagy tisztelője, megérkezik a Yale-re, hogy betekintsen a kísérlet immár nyilvános dokumentációjába. A dokumentumok azonban nem győzik meg arról, hogy Milgram következtetései helyesek: kiderült, hogy a résztvevők kétharmada a kísérlet egy pontján kiszállt, nem volt hajlandó abban tovább közreműködni. Perry arra is rámutatott, hogy súlyos csúsztatás volt azt állítani, hogy közel hétszáz emberből 65% hajlandó lett volna a halálos áramütést is kiadni. A valóságban többféle felállásban végezték a kísérleteket. Az egyik verzióban 40 ember vett rész, itt valóban az emberek 65 százalékát, azaz 26 résztvevőt tudtak rábírni arra, hogy 450 volttal sokkolják a sikoltozó „diákot”. Milgram (aki 1984-ben elhunyt) soha nem hozta nyilvánosságra a „tanárokkal” készített, kísérlet utáni interjúkat, amelyekből kiderült, hogy sokan rájöttek, hogy csak színjáték az egész: egyeseknek feltűnt, hogy minden „diák” ugyanazt a csekket kapja meg, mások a kísérletvezető tudta nélkül lejjebb csavarták az áramerősséget, és amikor a sikolyok ugyanúgy folytatódtak, ráébredtek, hogy nem okoznak valódi sérülést. Perry könyve a felfedezéseiről Behind the Shock Machine (A sokkológép mögött) címmel jelent meg 2012-ben.
Vagy mégis?
Mielőtt azonban fellélegeznénk, van még valami. A kísérletet azóta többször is megismételték, és sajnos az 1961-es kísérlethez döbbenetesen hasonló arányok jöttek ki. 2008-ban a 150 voltos áramütésre való felszólítás után a kísérletvezető már nem engedélyezte az áramütés végrehajtását, ennek ellenére a résztvevők 70%‑a minden további nélkül megtette volna. 2010-ben francia dokumentumfilmesek ismételték meg a kísérletet, itt 80% volt azoknak az aránya, akik nem hezitáltak, ha áramütéssel kellett büntetni. 2015-ben pedig lengyel kutatók 80 kísérleti alany részvételével arra jutottak, hogy sem a résztvevők neme, sem az eltelt idő nem befolyásolja az engedelmességet: a résztvevők 90 százaléka itt is hajlandó volt a legerősebb áramütéssel büntetni felsőbb utasításra.
![](https://kep.index.hu/1/0/5745/57454/574548/57454875_b252945c3edff78029d100d12850877a_wm.jpg)
Kutyabarátok készüljetek!
Jön a Dogz, az év legnagyobb kutyás fesztiválja! Falkasétákkal, állatorvosi tanácsadással, kutyás bemutatókkal, kutya&gazdi fotózással és sok más ingyenes programmal várunk szeptember 7-én a Városligeti Nagyréten.
Váltsatok jegyet a DOGZ fesztivál színpad izgalmas előadásaira is!
hirdetés