Gyorséttermi szemét átmosva, sütve vagy szószban: ez a pagpag, a Fülöp-szigetek nyomorétele

Hogy mire futja napi száz-kétszáz forintnak megfelelő összegből egy olyan kultúrában, ahol az egyik legismertebb mondás, hogy „Ha tele a has, szeretni tud a szív”?

Pagpagra, vagyis mások élelmiszer-hulladékának elfogyasztására. 

Mi az a pagpag? 

A pagpag a filippínó elnevezése annak az „ételnek” (inkább különböző ennivalók csoportjának), amit gyorséttermek maradékából, elsősorban a vendégek el nem fogyasztott és a szemétbe dobott menüiből készítenek a Fülöp-szigetek nyomornegyedeiben. A filippínó szó – jelentése: lemosni a mocskot – az étel előkészítésének módjára utal, hiszen a maradékokat újrahasznosítás előtt megmossák, az ehetetlen részektől megtisztítják, majd alapanyagként újra felhasználják, és fűszeres olajban átpirítva, vagy valamilyen szószba főzve tálalják.

A pagpag nemcsak a szigeteket sújtó éhínségre ad választ: az adagonként mintegy fél dollárnak megfelelő összegért árult maradékok gyűjtése, újrahasznosítása és árusítása állandó, bár szintén nyomorúságos megélhetést biztosít az erre épülő üzletben dolgozóknak. 

Emberek a pagpag mögött

A pagpag útja a végfogyasztókhoz tulajdonképpen hasonló ahhoz, ahogy az éttermek jutnak alapanyaghoz: erre szerződtetett munkatársak itt is, ott is hajnalban indulnak útnak, hogy a legfrissebb hozzávalókat beszerezzék. Csak míg az éttermi beszerzők útja a piacra, a pagpaggyűjtőké a szeméttelepre vezet, hogy ott csíphessék el a gyorséttermekből hajnaltájt frissen érkező szállítmányt. A gyűjtők az ételhulladékot átválogatják, a fogyasztásra alkalmasnak ítélt részeket összegyűjtik, majd átmossák, ehetetlen részeiktől, csontoktól megtisztítják, majd a pagpagot áruló kifőzdések számára értékesítik. 

„A gazdag emberek számára ez csak undort keltő hulladék, szerintünk viszont tiszta és még fogyasztható étel” – mondja egy helyszíni riportban az egyik, épp az élelmiszer-hulladékban válogató mambabatchoy, vagyis a hulladékot feldolgozó/fogyasztó személy.

A pagpagot fogyasztó és készítő emberek történetében sok a közös vonás. Nyomornegyedben élő, egyedülálló nők, akiknek családjukat kell eltartani, munkájukat elvesztett férfiak, akik így próbálják keresetüket kiegészíteni, és hozzájuk hasonló fogyasztók, akiknek csak erre, vagy még erre is alig telik. 

Egészségügyi kockázatok

A pagpag az elmúlt évtizedekben annak ellenére vált tipikus nyomornegyedbéli étellé, hogy az egészségügyi kockázatok a helyiek számára is nyilvánvalóak: a pagpag szabadtéri szeméttelepekről származik, ahol az ételek között nemcsak emberek, de patkányok is válogatnak, és ahol a szerves hulladékot végül nyüvek és csótányok dolgozzák fel. Az ezt az ételt fogyasztó helyiek (gyerekek és felnőttek egyaránt) folyamatos veszélynek teszik ki magukat, hiszen az ilyen forrásból származó ételektől mérgezéses betegségeket, hasmenést, hepatitis A-, vagy épp kolerafertőzést is kaphatnak, és a sokszorosan feldolgozott és tápanyagszegény ételek még akkor is fejlődésbeli elmaradást eredményeznek a gyerekeknél, ha akut megbetegedés épp nem is lép fel. De nincs mit tenni: bár vannak, akik a gyerekeiknek nem szívesen adnak ebből az ételből, a legtöbbször egész családok eszik, mondván, az ő gyomruk mindent kibír, és tudva, hogy nem igazán van más lehetőség. 

„Annak, aki úgy él, mint mi, a pagpag életmentő. Néhány pesóért egy zacskónyi ennivalót lehet venni, amivel akár egy egész családot jól lehet lakatni” – mondja egyikük.

A 68 éves Mama Rosita az egyik legismertebb pagpagárus Manila egyik szegénynegyedében, lassan egy évtizede él ebből. Bár tisztában van azzal, hogy a pagpag illegális, mégis büszkén nyilatkozik, mert – mint mondja – az ő pagpagja olyan tiszta, hogy attól még senkinek sem lett baja. Egy fiatal rokona segíti a vállalkozást; ő arcát nem, de véleményét vállalja egy tévés riportban: az ő ételük messze jobb, mint sok más konkurensé, ők ugyanis arra törekednek, hogy a lehető legfrissebb hulladékot csípjék el, míg mások a már válogatott szemétből túrnak, és a rothadás és a férgek elszaporodása ellen vegyszerrel kezelik a maradékokat.  

Az olcsó étel hagyománya

Szemétből túrt maradékot enni a legtöbbünknek elképzelhetetlen, elfogadhatatlan opció, szinte bármi mást előbb fogyasztanánk el, a jelenséget ugyanakkor érdemes egy olyan kultúrába beágyazva látni, ahol a jóllakottság, a főtt étel az egyik legfontosabb dolog, és ahol évszázadok hosszú sora alatt alakult úgy a gasztronómia, hogy kevésbé élvezetes vagy értékes húsrészekből készítettek finomságot. A Fülöp-szigetek olcsó konyhájáról szóló dokumentumfilmben például három érdekes helyi fogást mutatnak be, amelyeknél az alapanyag cseppet sem nemes, sőt, egyesek számára akár értéktelen vagy undort keltő lehet, viszont az elkészítés közben igazán ízletessé alakul át.

Több helyi kifőzdés készít például sertésbélből levest. A megtisztított és sózott bélből (még ha a konyhára érkezéskor kellemetlen szaga is van) főzés után kellemesen ruganyos állagú levesbetét lesz, ami sertésfejből készült alaplében csilivel, friss fokhagymával és zöldségekkel dúsítva tápláló és finom. A bőrös, frissen borotvált zsíros sertésbőr főzés, sózásos szárítás, majd olajban sütés után válik igazi ínyencséggé, és ha nem is hulladékból, de maradékból készül egy másik finomság, a monok is. Alapanyagul a szállodákból gyűjtött főtt hús szolgál (az alapléhez órákig főzött, ízetlen húst másképpen kidobnák), melyet apró darabokra tépnek, ecetben és szójaszószban pácolnak, majd hagymával sütnek kérges-ropogósra. Bár a kevésbé nemes és konkrétan hulladéknak minősülő táplálék között óriásinak tűnik az ugrás, az ezt és azt fogyasztókat mindössze néhány meg nem keresett dollár, kicsit nagyobb család választja el, és a szállodai maradék fogyasztása felől nézve már nem extrémnek, csak végtelenül szomorúnak tűnik a pagpagolás. 

Mit tesz a kormány?

A pagpagot fogyasztók ugyanakkor mégis messze vannak az egyszerű nyomorgóktól: szemetet enni nemcsak egészségtelen, sőt életveszélyes, de végtelenül megalázó, emberhez nem méltó kényszer, aminek a felszámolására az elmúlt két évtizedben több akciót is próbált indítani a Fülöp-szigeteki kormány, egyelőre azonban úgy néz ki, nem sok sikerrel. A szigeteket sújtó éhezés és nyomor 2008 óta fokozódik, az elmúlt évtizedben pedig épp a pagpag miatt csökkent azoknak a száma, akik semmiféle ennivalóhoz nem jutottak. A helyzetet bő egy éve tovább nehezítik a Covid okozta lezárások: a legszigorúbb szabályozások idején egy családból csak egy ember mehet ki a nyomornegyedből és csak hivatalos igazolással, így a korábban szórványosan elérhető munkalehetőség vagy más olcsóbb ételszerzési források megcsappantak, a szabályt megszegőket viszont pénzbírsággal, börtönbüntetéssel, megszégyenítéssel büntették. Mindezt olyan közösségekben is, ahol a Maradj otthon! felszólítás legtöbbször egy egész család bezsúfolódását jelenteti egy fürdőszobányi méretű helyre, és ahol az emberek elsősorban nem a vírustól, hanem az éhhaláltól félnek.

A csaknem ötmillió, konkrétan éhező embert ma váltakozó rendszerességű élelmiszer-szállítmányok (elsősorban rizs) segítik, de a központi kapacitás is véges, így humanitárius katasztrófa fenyeget, mert a kormánynak nincs pénze arra, hogy a segélyezést hosszú ideig fenntartsa. Egyelőre nem is látszik, hogyan lehetne véget vetni a nyomorgásnak és a szemétevésnek, a helyiek pedig úgy néz ki, egyszerűen megtanultak együtt élni vele.

Hogyan tovább? 

A papgpag annak ellenére virágzik, hogy az elmúlt években viszonylag nagy médiafigyelem irányult a jelenségre, több nagyobb tévéstáb forgatott dokumentumfilmet Manilában és más Fülöp-szigeteki nagyvárosokban az ott élők kilátástalanságáról és az ahhoz kapcsolódó étkezési kultúráról. De addig, míg hihetetlenül kevés pénz van, az ételeket és az emberek igényét ahhoz kell igazítani, amennyi és amire jut. Világunkban arra is van példa, hogy csak szemétre.