oszmán birodalom

A török birodalomban a lakosság többsége, akárcsak a középkori és kora újkori Európában, vidéken élt. A jobbágyok életét nagy mértékben meghatározta a mezőgazdaság, a városokban elsősorban a kézművesek, a kereskedők, a tisztségviselők és a tehetősebb családok éltek. Kereskedőnek lenni különösen kifizetődő volt az Oszmán Birodalomban, hiszen viszonylag alacsony adókat vetett ki rájuk a szultán, és biztos megélhetést biztosított Aleppó, Damaszkusz, Szmirna vagy Kairó kincseinek eljuttatása az európai városokba.

Rabnők, selyemkendőn

De akkoriban nemcsak kávéval, színesre festett selyem- és gyapjúszövetekkel vagy különleges fűszerekkel kereskedtek. Az Oszmán Birodalomban a rabszolgaság intézménye egészen a 20. század elejéig fennállt. (A legtöbb rabszolga háztartási alkalmazott volt, de – az amerikai gyakorlattal ellentétben – a rabszolgák gyermekei szabadnak születtek.) César de Saussure francia utazó például még a 19. században is arról írt, hogy Konstantinápolyban létezik egy olyan vendégfogadó, ahol csak rabnőket kínálnak eladásra.

A cserkesz, grúz és egyéb kis-ázsiai országokból származó fiatal nőket sokszor a szüleik bocsátották áruba, de csak az igazán tehetős törökök engedhették meg maguknak, hogy több feleséget tartsanak. „A gazdáik végigsétáltak velük a Bezesztánban, nagy selyemkendőnél fogva vezetvén őket, amelynek a másik végét maga a rabnő tartotta. Így kiáltozták fennszóval az eladási árat. (…) Az előkelő török, ha háremet akar alapítani és betér a leányvásárba, először szemügyre veszi egyenként a leányokat, elbeszélget velük, kikérdezi őket, majd kiválaszt kettőt-hármat, ízlése és elképzelése szerint, azután alaposabban megvizitáltatja őket az erre felfogadott öregasszonyokkal, akiket megfizet a fáradságukért, ennekutána kialkussza az árat, megfizeti a kialkudott összeget, és hazaszállíttatja az árut.

Néha tökéletes szépségek cserélnek gazdát ezen a vásáron, Georgiából vagy Mingréliából hozzák őket, mert ott élnek a világ legszebb asszonyai.”

Kinek lehetett szakálla?

Ami a törökök megjelenését illeti, Saussure szerint ruháik igen drágák, de nem az arany- vagy ezüstpaszományok miatt, hanem a jó minőségű szövet árát kell megfizetni. A férfiak rangját a turbán (vagy egyéb fejfedő) jelezte, és az sem mindegy, kinek volt szakálla. Teljesen simára borotvált arca ugyanis csak az eunuchoknak volt, szakállat pedig csak azok viselhettek, akik már tekintéllyel bírtak, például családapák voltak, vagy rangban, méltóságban rászolgáltak. A Szerájban csak maga a szultán adhatott engedélyt a szakállra, a legtöbb töröknek be kellett érnie a bajusszal. Ha valakinek megadatott a kegy, hogy szakállat növeszthet, nagyon vigyázott rá:

„A török ember szereti és nagyra tartja a szép szakállat, amely ékessége a férfinak; akinek van, gondosan ápolja, fésülgeti, kerekre nyírja, s ha őszülni kezd, néha feketére festeti.

Török embernek a legnagyobb sértés, ha megrángatják a szakállát, vagy ha levágják” – írta Saussure.

Török házak télen, nyáron

A szultánhoz kötődő emberek, gazdag kereskedők nagybirtokosok kevesen voltak, de ők éltek a legnagyobb jómódban. Házaik belső udvarát négyszögletes elrendezésben vették körül a falak, biztosítva, hogy a kíváncsi szemek ne lássanak be az utcáról. Az ablakokat is igen magasra helyezték, „azért, hogy a szomszédasszonyt ne lehessen meglátni, mert a török azt sem akarja, hogy a feleségire nézzenek.” De a falak nemcsak a kíváncsi tekintetektől óvták meg a lakókat, hanem az utca porától és zajától is. A házak udvarán gyakran helyeztek el szökőkutat, emellett gyümölcsfák és rózsabokrok gyönyörködtették a háziakat. Mikes Kelemen írta például, hogy úton Rodostó felé „az urunk szállásának az udvarán olyan nagy szőllőtőt láttunk vala, mint egy nagy szilvafa. Abban sem hazudok, ha azt mondom, hogy a szőllőszem is volt rajta olyan nagy, mint egy nagy szilva.” Szintén kedvelt szokás volt énekesmadarakat tartani, kalitkában.

Mikes sokszor panaszkodott az időjárásra: nyáron a tikkasztó hőségre, télen a vastag falú, fűtetlen házakban tapasztalható fogvacogtató hidegre, tavasszal pedig a pestistől tartott, sokszor nem alaptalanul:

"Mert gyakran az mirigy halál
tavasszal itt sokat sétál.
Tavasz kezdete igen rút,
és a vége a széptől fut.
A nyár meleg, minden kiég,
alig marad egy kis zöldség.
Az ősz tehát legkedvesebb,
azzal gyümölcs nem édesebb."

Kebab és bor

Mikessel szemben Saussure úgy vélte, hogy a törököknél a zöldségeknek sokkal jobb az ízük, mint Európában. Csodálkozva állapította meg, hogy a törökök nem esznek sok húst: „Legfőbb táplálékuk a rizs, a gyümölcs és a zöldségfélék.

Van egy uborkaféle zöldségük, amilyennel még sehol nem találkoztam, padlizsánnak hívják.

A magjai parányiak, a héja lila. Kettévágják, megsózzák, megborsozzák, egy kis olivaolajat vagy friss vajat tesznek rá, és roston megsütik. Nekem nagyon ízlik. Hihetetlen, hogy a szegénynép mi fokhagymát, vereshagymát, póréhagymát és uborkát meg nem eszik itt nyersen.” A legfontosabb török ételek között a kebabot, a piláfot és a csorbát említi. Az ételt a törökök egy alacsony, bőrből készült terítőre tálalják kis tálkákban, és rendszerint a földön ülve fogyasztják el. A francia utazó megjegyzi, hogy bár a muszlim vallás tiltja a borivást, sokan mégis megengedően viszonyultak hozzá: görög és frank vállalkozók még kocsmákat is üzemeltethetnek Konstantinápolyban.

„Aki török italozik, nem képes mértéket tartani, nyakló nélkül vedeli a bort”

– vélekedik, hozzátéve, hogy a kocsmákban különösen gyakori vendégek a janicsárok, akiket még az sem tántorít el a bortól, hogy ha részegségen kapják őket, a janicsáraga vagy a kerületi bíró elé kerülhetnek. (A városokban a nemzetiségek sokszor külön városnegyedekben laktak, így saját városrészük volt például az örményeknek, a zsidóknak, a görögöknek és az őslakos törököknek is. Mindegyik nemzetségnek külön bírája volt, aki három évig tölthette be a tisztségét.)

A kahvedzsik nyomában

A hagyományos, európai értelemben vett társasélet nem volt jellemző a birodalomban. Mikes panaszkodott is erre: „Török urak vannak, de unadalmas dolog törököt látogatni: egyik a', hogy törökül nem tudok, másik a', hogy ha az ember hozzájok megyen, elsőben no ülle, azután egy pipa dohányt ád, egy fincsa kávét, hatot vagy hetet szól az emberhez, azután tíz óráig is elhallgatna, ha az ember azt elvárná.” Az előkelő házakban külön alkalmazott, a kahvedzsi volt felelős a kávéfőzésért. A törökök a hozzájuk betérő vendégeket szívesen kínálták meg kávéval – Konstantinápolyban például külön vállalkozás foglalkozott azzal, hogy a város lakói számára szükséges kávét megpörköljék, porrá őröljék és zsákokba porciózzák. „Rendszerint több mint nyolcvan ember dolgozik ebben a pincehelyiségben, a rövid alsónadrágjukon kívül nincsen rajtuk ruha, és feketék, mint az ördög.

A pincéből áradó finom illat betölti az egész környéket.

A kávésok, valamint a kiskereskedők idejárnak reggelenkint beszerezni az aznapi kávéporszükségletüket, aztán kis zacskókba csomagolva árusítják a környékben lakóknak, akik odahaza kávét főznek belőle” – írta Saussure. A vendégek számára a kávén kívül nyáron jégbe hűtött sörbetet is kínáltak, ha pedig nagyon meg akarták tisztelni az illetőt, illatszerekkel kedveskedtek neki.

Wellness az Oszmán Birodalomban

A török társasági élet sokkal inkább a bazárokban és a törökfürdőkben zajlott. Aki megengedhette magának, természetesen eljárt a fürdőbe, ahol a fürdőszolgák alaposan lecsutakolták, megborotválták, megdögönyözték, majd a különböző hőfokú gőzfürdőket és medencéket végigjárva frissen és fiatalon kerültek ki a fürdőkből. Saussure ennek a szokásnak – és a mértékletes evésnek – tulajdonítja a törökök általános jó egészségi állapotát. De nem csak a szórakozás miatt mentek a fürdőbe: „Mihelyt úgy érzik, hogy bemocskolódtak, vagy mert a feleségükkel érintkeztek, vagy mert bort ittak, vagy mert valamilyen tisztátalan dologhoz nyúltak, kötelesek fürdőbe menni, hogy megtisztuljanak”. A szegényebb rétegek is megtalálták a módját a fürdőzésnek: „Ide nem messze egy tócsás hely vagyon (...). Ebben az időben, akiknek valami nyavalyájok vagyon, abban a sárban megferednek; negyven, ötven mélyföldniről ide eljőnek az emberek szekereken feleségestől, gyermekestől. Húsz vagy harminc szekeret meg lehet látni a sár körül, és abban a sok asszony, férfi, gyermek úgy hevernek, nem különben, valamint a sertések” – számolt be a különös wellnessről Mikes.

Ha szívesen olvasnál arról, milyen volt a „wellness” a török időkben, ezt a cikket ajánljuk.