Kihnut nem véletlenül hívják a nők szigetének. A 300 állandó lakos közül összesen öt férfit számlálnak. Ennek ellenére sokan viselnek színes, kézzel szőtt szoknyájuk felett kötényt, ami azt jelenti, hogy már megházasodtak. A férjek azonban az év nagy részében távol vannak, és ez már így van évszázadok óta. Nem csoda, hogy nemcsak megtanultak magukról gondoskodni, de kezükbe is ragadták a hatalmat.
A sírásás a férfiak feladata
Az Észtországhoz tartozó szigeten a 19. században kezdtek kihalni a mindennapi életből a férfiak. A legtöbben halászok vagy fókavadászok voltak, emiatt hónapokat töltöttek távol az otthonuktól. És ez ma sincs másképp. Mivel kevés a munkalehetőség, ácsként, asztalosként is a szárazföldön helyezkednek el. Az asszonyoknak és lányoknak volt ideje megtanulni, hogyan éljenek férfiak nélkül.
Sőt, a hagyományos női szerepeken réges-rég túlléptek, és mindent meg tudnak csinálni, amire szükség van, hogy működjön a társadalmuk.
Egyetlen olyan feladat van, amit meghagynak a férfiaknak: a sírásás. Ám ennél sokkal nagyobb gondnak élik meg, hogy mivel a halászati ágazat gondokkal küzd, a férfiak gyakrabban látogatnak haza, vagy ne adj’ isten, még maradnak is hosszabb ideig. A lakosság ugyanakkor folyamatosan csökken, hiszen munka hiányában sok család elköltözik, és már nem is tér vissza. Így nem csoda, hogy egy-egy asszony több feladatot is magára vállal. A The New York Times például beszámolt egy hölgyről, aki több magánszállást tart fenn, de ő itt az idegenvezető, és még a világítótornyot is ő őrzi.
A nők szigetén nincs étterem és pénzautomata
A helyi asszonyok úgy tartják, az életben a gyerekek az elsők, ezt követi a közösség, és csak utána a férfiak. A nők vezetik a farmokat, ha kell, traktort javítanak, vagy elkészítik a saját ruháikat.
A gyakran Európa utolsó matriarchátusaként emlegetett szigetközösséget elsősorban a nők ereje és rugalmassága hajtja. Egy olyan gazdag kultúra őrzői, amely az Unesco világörökségi listáján szerepel, köszönhetően az egyedi dallamvilágnak, táncnak és kézműves technikáknak, amelyek anyáról lányára szállnak. Az időjárás zord, és mivel 50 évig szovjet uralom alatt állt a sziget, innen maradtak meg azok az oldalkocsis kerékpárok, amelyekkel a mai napig közlekednek. Gyakran jogosítvány nélkül. A szigeten alig van aszfaltozott út, és ha még van is, ott sincsenek felfestve a sávok. Kihnun nincsenek kereskedelmi láncok, egész évben nyitva tartó étterem, pénzautomata, sőt, egészen eddig rendőrőrs sem volt. Bár a turizmusból tisztes bevételre számíthatnának, nem akarják, hogy idegenek lepjék el a lakóhelyüket. Sokkal inkább azokat várják, akik valóban kíváncsiak az életvitelükre, a kultúrájukra. És azt mondják, éppen ez a fajta részleges elszigeteltség a titka, hogy ez a kultúra megmaradjon.
Aki pártában marad, értéktelenebb
A sziget nem mindenkinek való – és nem is akarják, hogy mindenki meglátogassa. A kihnui nők őszinteségükről ismertek; a sziget nem a könnyen sértődőké. Az a nő, aki házas és gyermeke van, nagy becsben van tartva; csak ők viselhetik a jellegzetes kötényt. Az emberek egy speciális, egyedi nyelvet beszélnek, és nagyon szépen és sokszínűen írják le például az időjárás jellegzetességeit, különös tekintettel például a jégre és annak állapotára. A női ruhák színei erősen szimbolikusak: a piros a fiatalság, a boldogság és a vidámság árnyalata; a kék bánaté, így a gyászruha is kék.
Amikor a sziget szovjet ellenőrzés alatt állt, a nők elkezdtek sportpulóvert hordani; gyakran látni Nike feliratos pulóvert hagyományos népviselettel és fejkendővel párosítva.
A házasságot nagyra értékelő matriarchális társadalomban néhány ember azonban perifériára szorul. A helyiek elmondása szerint is nagyon nehéz azoknak a nőknek, akik nem találtak társat, nem mennek férjhez, és nem születik gyerekük. Őket nem tartják olyan értékesnek, mint a többi nőt. Az esküvők az egész falut megmozgatják, három napon át tartanak, hagyományos zenével és tánccal. Ám ezek a hagyományok kihalóban vannak, mivel a fiatalabb nők sokszor a szárazföldre költöznek tanulni – Kihnun már középiskola sincs –, mivel nem tartják céljuknak a gyermekgondozást, a gazdálkodást és az állattenyésztést. Ma már az sem megy ritkaságszámba, ha a fiatalok hivatalos esküvő nélkül élnek együtt.
Amikor egy nő eléri a 60. életévét Kihnuban, elkezd a saját temetésére készülni; gyönyörű ruhákat varr magának, és kesztyűt köt a fiatalabb férfiaknak, akiket sírásóinak választott.
A nők szigetén élő asszonyok nem töprengenek a feminizmus fogalmán, sőt, nem is igazán értik a jelentését. Számukra ugyanis természetes, hogy a nők bebizonyították; mindenre képesek, amire a férfiak. Csak a sírásásra nem.
Ha érdekel még, milyen meglepő szokások alakulhatnak ki a hölgyek körében, olvasd el ezt a cikkünket is.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
