kísérlet emberkísérlet éhezés koplalás tudomány tudományetika második világháború 1940-es évek történelem anorexia lelki betegség evési zavar étrend öncsonkítás

A katonai szolgálatot megtagadók közül válogatták alanyaikat

Az éhezéskísérlet ötlete a minnesotai egyetem táplálkozástudomány professzora, Ancel Keys fejében született meg, aki korábban a kormány megbízásából olcsón előállítható, egyszerű, de tápláló hadieleségre dolgozott ki szabványt a fronton harcoló katonák számára. Az 1944 őszén induló projekthez szintén a kormányzati szervek nyújtottak támogatást, az alanyokat pedig a Civil Közszolgálat (Civil Public Service – CPS) munkatáboraiban toborozták, melyek a katonai szolgálatot saját döntésükből megtagadó személyek számára nyújtottak alternatívát – a szervezők legalább 200 önként jelentkezőt, vagyis a táborokban lévő összes személy mintegy felét vizsgálták meg, akiknek szigorú feltételeknek kellett megfelelniük.

Keys kritériumai között szerepelt, hogy az alanyok jó testi és szellemi egészségnek örvendő, fiatal, nőtlen fehér bőrű férfiak legyenek, akik képesek elviselni a stresszt, és nem riadnak vissza a fizikai megterheléstől; hosszú, alapos fizikai és pszichés tesztelést követően végül 36, életkorukat tekintve 22 és 33 év közötti személyt választottak ki a tervek szerint 12 hónapig tartó projekthez.

Az alanyokat egy, az egyetem futballpályáján kialakított különleges laboratóriumkomplexumban szállásolták el, és a kísérlet ideje alatt pontosan előírt szabályok szerint kellett élniük: minden héten kötelező volt 35 kilométert gyalogolniuk, 15 órát dolgozniuk a laborban különböző munkakörökben és 25 órában oktató-fejlesztő foglalkozásokon részt venniük, emellett szintén kötelező érvénnyel naplót vezettek személyes benyomásaikról. Természetesen a kutatók is folyamatosan nyomon követték állapotukat, rendszeres labormérésekkel, röntgentesztekkel, pszichológiai és fizikai vizsgálatokkal igyekeztek képet kapni az ételmegvonás okozta változásokról.

24 hét koplalás várt az önként jelentkezőkre

A november közepén elstartolt kísérlet négy szakaszból állt, az első, ún. kontrollfázisban 12 héten keresztül napi 3600 kalóriát tartalmazó, változatos táplálékot kaptak a résztvevők, így a tudósok belőtték az ideális testsúlyukat: a túlsúlyosak leadtak, az alultápláltak felszedtek néhány kilót. Ezt követte a kísérlet legfontosabb periódusa, a 24 héten át tartó éhezéses szakasz, melyben az alanyok a korábbi tápanyag felét, mindössze napi 1570 kalóriát fogyaszthattak, menüjüket pedig igen szegényesen, szigorúan olyan összetevőkből – burgonya és más növények, tészta és kenyér – állították össze, melyet az Európában szolgáló katonák ettek a fronton. A terv szerint a 24 hét alatt a résztvevőknek átlagosan korábbi testsúlyuk negyedét kellett leadniuk.

A horrorszakaszt egy 12 hetes ún. korlátozott rehabilitációs fázis követte, melyben a már súlyosan lefogyott alanyokat négy, egyenként nyolc főből álló csoportba osztották: mindegyik csoport különböző kalóriatartalmú étrendet kapott, majd a csoportokat is különböző alcsoportokra tagolták szét, melyek vitamin- és fehérjebevitel tekintetében különböztek egymástól. Az utolsó, 8 héten át tartó korlátlan rehabilitációs szakaszban már korlátlanul, megszabott keret nélkül falhatták a kalóriákat és a tápanyagokat a résztvevők, de étkezéseiket gondosan felügyelték és rögzítették.

Volt, aki baltával vágta le a saját ujjait

Az éhezéses szakasz a vártnál is súlyosabb testi és pszichés hatásokkal járt az alanyoknál, akik szinte mindnyájan energiahiányról és a motiváció, élet- és munkakedv radikális csökkenéséről számoltak be, sokaknál a testi erő és a szexuális vágy is megcsappant, egyesek depresszióra és hisztériára lettek hajlamosak. Állandóvá váltak a viták, hangos konfliktusok a résztvevők között, akik a szokásosnál jóval könnyebben dühbe gurultak, állandóan idegesnek és stresszesnek érezték magukat. A legsúlyosabb pszichés tünet az étel iránti olthatatlan, megszállott vágy kialakulása volt: sokan naphosszat az evésről fantáziáltak, kedvenc ételeiket, szeretett gyerekkori csemegéiket képzelték maguk elé, volt, aki hajnalig fennmaradt szakácskönyveket bújva, a napi kétszer felszolgált menüt pedig áhítattal, mennyei ajándékként fogadták.

Egyesek igyekeztek minél lassabban megrágni az ételt, vagy éppen rágás nélkül hosszabb időn át a szájukban tartani, hogy sokáig kiélvezhessék azt, mások minden étkezés után alaposan végignyalták a tányért, de olyan is akadt, aki hirtelen falta magába a teljes adagot, majd lelkiismeret-furdalást érzett. Egy idő után a szegényes menü unalmassá vált, ekkor sokan kombinálni kezdték a különböző ételeket, gyakran furcsa, normál esetben gusztustalan összemixeléseket produkálva. A kutatók feljegyzései szerint az étel láttán általános eufóriaérzet lett úrrá a résztvevőkön, azonban minél több idő telt el az étkezéseket követően, annál lejjebb zuhant a közérzet és a morál.

A fizikai tünetek között megjelentek még az alvásproblémák, a szédülés, a folyamatos fáradtság, levertség, az alanyok gyakran hidegrázást éreztek, érzékenyen reagáltak az erősebb fényre, romlott a látásuk, csökkent a pulzusszámuk, és egyesek potenciájával is gondok akadtak. Néhány extrémebb eset is előfordult a kísérlet során: egy alkalommal az egyik résztvevő elméje annyira elborult, hogy fájdalmas öncsonkításra vetemedett, fadarabolás közben baltával levágta saját három ujját.

A nyert eredmények dacára is kétséges, megérte-e a sok szenvedés

A tünetek többsége a rehabilitációs időszak alatt sem múlt el, a résztvevők továbbra is mániákusan kívánták az ételt, hiába fogyasztottak eleget, folyamatosan éhesnek érezték magukat, újra és újra enni akartak – emiatt testsúlyuk gyorsan gyarapodni kezdett, és az alanyok nagy része többet nyomott a kísérlet végén, mint a projekt kezdetekor. Idővel szerencsére minden résztvevő testi és szellemi egészsége helyrejött, és táplálkozási szokásaik is visszaálltak a normálisra, azonban hosszú időnek, sokak esetében legalább két évnek kellett eltelnie, mire ez megtörtént.

A kutatók kissé csalódottan vették tudomásul, hogy mire 1945 decemberében a kísérlet lezárult, a háborúnak is vége szakadt, a katonák pedig hazatértek a tengerentúlról, ezért eredményeiket már nem vethették be hazájuk szolgálatában: ugyanakkor a fronton és a koncentrációs táborokban, illetve a megszállt városokban, vidékeken éhező, lesoványodott tömegek esetében hasznosnak bizonyult a nyert tudás, miszerint magas kalóriatartalmú táplálékkal lehet a leggyorsabban és legkönnyebben visszaszedni az elveszített kilókat.

Hasonlóképpen, a Keys és csapata által begyűjtött és később számos más kutató által elemzett eredmények rendkívül hasznosnak bizonyultak az evési rendellenességek, például az anorexia vizsgálatában és kezelésében; a testtömegindex mint mérési érték széles körben való elterjedését és a rendkívül egészségesnek számító mediterrán étrend népszerűvé válását szintén Keysnek köszönhetjük. A minnesotai éhezéskísérlet mai mércével természetesen jócskán túlmutat a tudományos etika határain, és a bőséges és hasznos eredmények dacára is felmerül a kérdés: vajon megéri-e válogatott kínoknak alávetni embertársainkat a tudományos haladás érdekében?