Egy csendes, apró Fejér megyei faluban készültek azok a természetfotók Roxy, a nőstény róka főszereplésével, melyek a hazai fotósvilág elismerése mellett nemzetközi sikert is arattak: a Sony World Photography Awardson is díjnyertes lett a Roxyról készült fotósorozat. A képeket készítő Radisics Milánnal beszélgettünk.
Hogyan kerültél Vérteskozmára, ahol a képek készültek?
Ez már tizenpár éves történet: a környéken járva tetszett meg egy kétszáz éves műemlék ház, amit megvettem, de nehéz volt vele mit kezdeni, mert műemlék is, és nehéz mestert találni. Amikor elindult a Covid, megkezdődött a karanténidőszak, rászántam magam, hogy rendbe hozzam, nekiálltam saját kézzel barkácsolni.
Terápiás jellegű volt a munka, kikapcsolódtam, létrehoztam valamit. Napközben ezzel haladtam, aztán jött az éjjeli élet, a fotózás, mivel a vadvilág éjjel mozog.
Szilveszterkor láttam, hogy elfut valami az ablak alatt, nem kutya, nem macska – mi lehet? Kihelyeztem a vadkamerát, és láttam, hogy róka. Onnantól kezdve tettem ki ételt rendszeresen, hogy ide szokjon az udvarra – a szomszédoktól tudtam, hogy korábban is járt erre, de fotósként azt szerettem volna, hogy rendszeressé váljon a látogatása, és lássam az urbanizációs folyamatot.
Kértél tanácsokat a róka becsalogatásához, vagy józan paraszti ésszel tervezgetve sikerült ilyen sorozatot készíteni?
Józan paraszti ésszel: ami később jött, az a technikai fejlettség. Gondoltam, hogy kiteszem a gépet, majd a mozgásérzékelő kiold, de ez nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Alkalmazkodnom kellett Roxyhoz, ahogy ő is alkalmazkodott az állványok, derítőlapok, vakuk kihelyezéséhez. Több ezer fotót készítettem, amit egy nyolcvan-száz fotós válogatásra szűkítettem később, innen került aztán ki a sorozat tíz képe.
Hogyan készültek a képek?
Szinte pontosan másfél óránként járta a köreit: nagyjából órára pontosan tudtam, mikor érkezik, és vártam a jelenetekkel. Mivel a fényeket, az élességet nem tudtam irányítani, megfordítottam a gondolkozásomat: jeleneteket találtam ki. Ott egy repedés a falon: mi lenne, ha az előtt elmenne? Oda tettem egy plüssállatot, próbafelvételeket készítettem, mindent beállítottam, kihelyeztem az ételt, aztán vártam, az ablakból, távirányítóval oldottam ki a kamerát.
Télen négykor sötétedik: háromnegyed négykor berendeztem mindent, bementem a házba, kikészítettem a vacsorát, az olvasnivalót, és vártam.
Tudtam, hogy jön négy, hat, kilenc, tizenegy és egy óra körül. Ezek a kétórás intervallumok kitöltötték az éjszakámat: ha megjött, lefotóztam, kidobtam neki egy-két falatot, amikor pedig elment, gyorsan kimentem a géphez. Szakadt a hó, mínusz nyolc-tíz fok volt, nejlonokkal kellett a gépet körbevenni. Közben fagyoskodik a kezed, nem szabad kitaposni a havat, mert akkor nem mutat jól. Mire mindent beállítottam, tudtam, hogy negyedóra múlva jön. Ha túl sokáig matattam, nem jött vissza.
Ekkor már megszületett a fotósorozat gondolata?
Azt gondoltam, óriási szerencse az élettől, hogy ezzel a vadállattal találkozhatok, de tartottam is attól, mi van, ha lelövi a vadász, vagy többet már nem jön erre. Elkezdtem tervezni a jeleneteket: jön a tornácon, ugrik fel és le, leül, és várja az ételt. Mindig úgy fordult, hogy ne legyen nekem háttal: természetesen viselkedett, de máshogy, mint amikor nem figyeltem. A kitett vadkamerán látszott, hogy pontosan tudta, mikor vagyok ott, és mikor nem.
Hogy duplán tudjak dolgozni, ne csak urbánus képeim legyenek róla, beszereztem még egy fényképezőgépet, két vakut, kioldót: ezeket az erdő szélére vittem. De csináltam üvegasztalt is azért, hogy meg tudjam mutatni, a nőstény róka ellés után gyakorlatilag epilálja a hasát.
Egy angol enciklopédiában olvastam, hogy szülés után kitépi a hasáról a szőrt egyrészt azért, hogy a fészket kibélelje a kis rókáknak, másrészt azért, hogy szoptatni tudjon, és ne a szőrt, hanem a csecset találják meg a kis rókák.
Az asztalhoz az üveges kutyájával mértük ki az asztallap vastagságát, az asztalt én magam csináltam meg.
Hogy érted el, hogy felugorjon rá?
Raktam ki falatokat, de öt napig nem akart felugrani. Akkor csak oda etettem. Öt nap után felugrott, megállt az üvegen, jobbra-balra nézett, nekem meg meglett a kép arról, hogy a cicik meztelenek.
Nagyon mélyen belementem a témába, ettől lettek ilyenek a képek, és Roxyval is kialakult egy kapocs közöttünk. Ráadásul a faluban egy bolond százat csinál: mások is kitettek vadkamerát, hogy megbeszéljük a tapasztalatokat. Jó dolog, hogy ez a falut is összehozza.
Meddig fotóztad Roxyt?
Tavaly augusztusban abbahagytam, mert az áprilisban született kölykei ekkorra önállóak lettek, Roxy érkezésének rendszeressége megszűnt, már nem lehetett rá építeni. Persze azóta is figyeltem, és egy hónapja megszületett a második alom, két hete ismét rendszeresen jön Roxy. Tavaly valószínűleg csak két kölyke volt, akik közül az egyik elpusztult, a másik azóta is járja a falut, de most 6-8 lehet, szép kis óvoda.
Roxy megint átmászik a kerítésen, bemegy a madáretetőbe, én pedig újra bevadultam, tizenpár jelenetet már összeírtam.
Pár hétig biztosan jön még, ezt kihasználom, őszre publikálni fogom ezeket a képeket is.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
