Napjainkban szerencsére már a legtöbb kíméletlen állatkísérletet betiltják, azonban pár évtizeddel ezelőtt még sok, mai szemmel etikátlan kutatást végezhettek el a tudósok. Kiderült azonban, hogy feleslegesen végeztek kegyetlen kutyakísérleteket a 60-as években, ugyanis nemrég megdőlt az eddig készpénznek vett tanult tehetetlenség elmélete.
A tanult tehetetlenség elmélete
1967-ben a Pennsylvaniai Egyetemen olyan szörnyű kísérletet végezhettek el a kutatók, amit ma már nem engedélyeznének. Hevederekbe lógattak kutyákat, hogy mancsuk ne érhessen földet, majd hátsó lábukba elektromos áramot vezettek. Az egyik csapat kutyusnál az áramütések megszűntek, ha orrukkal megnyomtak egy előttük elhelyezett gombot, míg a másik csoportnál ez a gomb nem csinált semmit sem. 24 órával ezután egy olyan dobozba helyezték a kutyákat, amelyet két részre osztottak: az egyik részében öt perc elteltével áramütések érték a kutyákat, míg a másik fele biztonságos maradt. Azok a kutyusok, akik az első teszt során gombnyomásra megszabadultak a fájdalomtól, átmentek a biztonságos részre, azonban a másik csoport tagjai meg sem próbáltak javítani helyzetükön, lekuporodtak, és addig tűrték az áramütéseket, amíg a kutatók le nem állították a kísérletet.
Ebből azt szűrték le, hogy ha azt tanuljuk meg, hogy bármit is teszünk, a dolgok végkimenetelén nem tudunk változtatni, akkor azt más helyzetekbe is magunkkal visszük. Hiába nem vagyunk valójában tehetetlenek (mint a kutyák a kísérlet második fázisában), ha tehetetlennek érezzük magunkat, akkor aszerint fogunk viselkedni más helyzetekben is. Ez a tanult tehetetlenség elmélete, amely évtizedeken keresztül tartotta magát, illetve amelyet majmokon, egereken és embereken is rekreáltak.
A veleszületett tehetetlenség elmélete
Ugyan sokáig tudományos tényként kezelték a 60-as évek tanult tehetetlenség elméletét, egy idegtudománnyal foglalkozó szakember, Steven F. Marier, aki annak idején pszichológushallgatóként részt vett az eredeti kísérletekben, megdöntötte ezt a hegemóniát.
Az agyi folyamatokat lekövetve kiderült, hogy a tehetetlenség nem tanult válaszreakció, hanem a legősibb, legprimitívebb válaszreakció, amellyel a nehéz helyzetekre reagálunk.
Még az „üss vagy fuss” reflexnél is előrébb való a „fagyj le” reflex. Ez azt jelenti, hogy ha nem tanuljuk meg, hogy küzdhetünk, kiállhatunk magunkért, akkor a lefagyás lesz az a reakció, amelyet agyunk választani fog.
Ugyanis, ha valamilyen bántó helyzetbe kerülünk (pl. fájdalmasan hangos zaj, vakítóan erős fényhatások, erőszakkal fenyegetés), akkor a dorzális raphe mag nevű agyi régiónk üzenetet küld neurotranszmittereink segítségével az amigdalánkba és a szenzomotoros kérgünkbe, amelyeket aktiválva félelmet érzünk, és testünk lefagy. Ez a természetes, előrekódolt, alapvető válaszreakciónk. Azonban, ha sikerül megtanulnunk közvetlen tapasztalat révén, hogy jobban járunk, ha aktív cselekedetek révén próbáljuk elhárítani a kellemetlen helyzetet, akkor aktiválhatjuk a ventromediális prefrontális agykérgünket, és képessé válunk arra, hogy célzottan cselekedjünk a fenyegető ingerek ellen.
Tehát nem a tehetetlenséget fogjuk megtanulni a kedvezőtlen körülmények hatására, hiszen a tehetetlenség a legtermészetesebb reakciónk a veszélyre. Ehelyett azt kell megtanulnunk, hogy ki merjünk állni magunkért, merjünk aktívan változtatni sorsunkon. Végső soron, feleslegesen kísérleteztek a kutyákon, a 60-as évekbeli kísérlet nem az emberiség javát szolgálta. Sajnos az ember legjobb barátainak ezzel nem ért véget kísérleti karrierjük, napjainkban is olyan kísérleteket végeznek rajtuk, amelyekkel megnyomorítják az ebeket, például emberi betegségek kezelését tesztelik rajtuk, holott nem biztos, hogy ami egy kutya szervezeténél sikeres eljárás, az egy emberi szervezetnél is működni fog.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
