kuba szövőnők retro budapest

A hetvenes évek végén Kuba és Magyarország kapcsolata jóval hangsúlyosabb volt, mint manapság – nem utolsósorban az épülő szocializmusnak köszönhetően. 1978-ban Havannában rendezték meg a „szocialista Woodstockot”, a Világifjúsági Találkozót, ezt követően Budapesten letették a Havanna-lakótelep alapkövét, sőt, a két ország közös beruházásokról és munkaerő-kölcsönzésről is egyeztetett. Mivel Magyarországon hiány volt textilipari dolgozókból, Kuba pedig éppen ezt az ágazatot igyekezett kiépíteni – állítólag már készülőben volt egy gigászi méretű textilgyár –, a két ország megállapodott: fiatal, szakképzetlen, ám lelkes dolgozók érkeznek a szigetországból a magyar textilgyárakba.

Szandálban érkeztek

A textilipar elsősorban női munkavállalókat foglalkoztatott, így 1981-től kezdve 18–20 év körüli nők érkeztek az országba. Kiválasztásukat nem bízták a véletlenre: csak a helyi forradalomvédelmi lakótömbi bizottság ajánlhatta be őket. Többségük Kuba elmaradottabb, vidéki területeiről származott, városban is csak a havannai felkészítő tanfolyamon jártak először. Ott egy hónapig ismerkedtek a magyar szokásokkal, majd felszálltak a Prágába induló repülőgépre. Onnan busszal érkeztek Magyarországra, ahol, ha télvíz idején érkeztek, első dolguk volt téli holmikat vásárolni, ami nem meglepő, tekintve, hogy a kubai államtól csak formaruhát és szandált kaptak. A korabeli újságcikkek szerint

Állítólag kaptak fejpénzt is, amelyből illatszereket, körömlakkot, rizst és babot vásároltak. (Más visszaemlékezések szerint adományokból jött össze a téli ruhatáruk.) 

A kubai lányokat munkásszállókon szállásolták el. „Ötvenkét várakozással teli leányarc. Éjfekete szeműek, hollófekete hajúak, a bőrük csokoládébarna vagy majdnem olyan. Körbeülik a sárga és színes tulipánokkal színesre terített asztalokat, és kicsit talán megilletődöttem várnak” – számolt be a lányok érkezéséről a Textilélet című lap 1981 májusában. A magyarok igyekeztek kitenni magukért, programokat, kirándulásokat szerveztek a számukra, előadásokat hallgathattak Magyarország történelméről, sőt

tájékozódás gyanánt. A kubaiak a magyar ízeket túl csípősnek találták, így inkább maguk főztek, minden bizonnyal a moros y cristianos („arabok és keresztények”) nevű ételt, ami a kubaiak nemzeti eledele: fekete bab fehér rizzsel. Szerették a Vidámparkot, a hóesést, a kollégák szerint pedig kissé vadak, gyerekesek és hangosak voltak: nehezen lehetett eldönteni, hogy éppen beszélgetnek vagy veszekednek-e egymással.

A megérkezés után egy kézügyességi teszten kellett részt venniük, ennek során döntötték el, kiből lesz a gyárban előfonó, fonónő, szövést előkészítő és szövőnő. Ezt követte a betanulás, amelynek során négy órát a gépek között töltöttek, négyet pedig a nyelvtanulással. Érkeztek tolmácsok is, de kevesen – így a kubaiak inkább kézzel-lábbal próbáltak kommunikálni.

Szerencse vagy cseresznye?

Később spanyol szakos egyetemistákat vagy chilei menekültek leszármazottait rendelték ki melléjük vállalati tolmácsnak. Fél év után ez a luxus megszűnt, már csak munkaidő után tanulhattak magyarul, ami nem ment túl könnyen: könnyen összekeverték a szerencsét a cseresznyével, a darált húst pedig a húsdarálóval. Újabb négy év után pedig letehették a szakmunkásvizsgát is (magyarul), és Castro visszavárta őket Kubába.

Noha a mulatt kubai nők vonzották a pesti utcákon a férfiak tekintetét, a valóságban ritkán szövődtek szerelmi szálak. A lányok többnyire egymás társaságát keresték, és mivel a szállók gyakran a gyárak mellett álltak, arra sem voltak rákényszerülve, hogy felfedezzék Budapestet. Ha esetleg mégis szerelem szövődött volna egy kubai lány és egy magyar férfi között, nagyon kellett vigyázni, hogy teherbe ne essen nő: a megállapodás szerint aki várandós lett és meg akarta tartani a babát, annak haza kellett utaznia.

Motivációjukat az is alaposan megtépázhatta, hogy – háromezer forint felett – fizetésüknek csak a negyven százalékát kapták meg, a maradék hatvanat a kubai nemzeti bankban nyitott számlára utalták, amihez csak a hazatérés után férhettek hozzá. Ugyancsak nehezen lehetett tartós fogyasztási cikkeket Kubába juttatni, amiből esetleg lehetett volna egy kis mellékest keresni, hiszen négy év alatt csak egyszer látogathattak haza.

Castro szeme mindent lát

Kuba mindvégig rajta tartotta a szemét az állampolgárain: a csoportvezetők, ifjúsági vezetők és a nagykövetség munkatársai sokszor emlékeztették őket arra, hogyan kell jó kubainak lenni. A hazatérés pedig kötelező volt, azok sem maradhattak Magyarországon, akik esetleg megházasodtak, hiszen időközben Magyarországon a végéhez közeledett a szocializmus. Castro nem nézte jó szemmel, ha hazakerülő kubaiak beszámoltak a Magyarországon tapasztalt árubőségről, lazaságról, és egyáltalán, a szocialista erkölcsnek ellentmondó állapotokról. 

A nyolcvanas évek vége felé közeledve az itthon tapasztalt „nyitásnak” lett még egy sajnálatos következménye: 1988 áprilisában a Kőbánya-Kispesti metróállomáson egy szkinhedekből álló csapat megtámadta a kubaiak egy, jórészt nőkből álló csoportját. Hatalmas tömegverekedés tört ki, rengeteg volt a sérült, főként kubaiak. Az eset nagy port vert föl, hiszen ez volt hazánkban az első nyíltan rasszista bűncselekmény.

1988-ra 2500 kubai vendégmunkás dolgozott Magyarországon: Soroksáron a Sortexben, Kispesten a Kistexben, a Hazai Fésűsfonóban, a Lőrinci Fonógyárban, az Újpesti Cérnagyárban, sőt Budakalászon és Szegeden is. Két évvel később, amikor bekövetkezett a rendszerváltás, Kuba hazarendelte az állampolgárait, majd szép lassan a textilipar is megszűnt Magyarországon. A kubai nők hazamentek, a legendák tovább élnek róluk, ők pedig talán ma is a hóesésről álmodnak.