A hóhéroknak nem volt könnyű dolguk a középkor társadalmában – szakmájuk általános megvetést és lenézést váltott ki a lakosságban, ezért nem is sokan jelentkeztek efféle munkára, hiába biztosított viszonylag magas fizetést. A hivatás gyakran apáról fiúra öröklődött, egyes helyeken, például Skandináviában azonban annyira nehéz volt munkaerőt találni, hogy bevett szokássá vált a bűnözők, halálraítéltek köréből toborozni – a delikvensnek a hatóságok visszautasíthatatlan ajánlatot tettek, vagyis elengedték a büntetését azzal a feltétellel, hogy a város szolgálatába szegődik ítélet-végrehajtóként.
Hóhér vagy? Automatikusan a pokol vár rád
Az így felbérelt munkavállalóknak gyakran levágták az egyik vagy mindkét fülét, olykor pedig a homlokára égettek egy jelet, hogy mindenki felismerje, mivel is foglalkoznak – a filmekben ábrázolt jó kedélyű, a kegyetlenkedéseket élvező hóhérokkal szemben a valódi ítélet-végrehajtók morózusan viselték a munkájukkal járó közmegvetést, olykor dacból is rendkívül komolyan vették és igyekeztek minél jobban teljesíteni feladataikat. Németországban a munka népszerűtlensége miatt sokáig nem alkalmaztak hivatásos hóhérokat, hanem az áldozat legidősebb férfi családtagját bízták meg az alkalmi feladattal, hogy végezzen rokona gyilkosával.
Az általános társadalmi megvetést jól mutatja, hogy a hóhérok gyakran a városfalakon kívül vagy a falu határában éltek, jól elszeparálva a többi lakostól, máskor ugyan a településen belül lakhattak, de otthonaik szándékosan a latrinák, bordélyházak, lepratelepek és más, piszkosnak, szentségtelennek bélyegzett helyek szomszédságában helyezkedtek el. Ugyan szolgálataikra a városnak elengedhetetlen szüksége volt, gyakran még polgárjogban sem részesülhettek, sőt, egy 16. századi bajorországi törvénykönyv megtiltotta a hóhéroknak, hogy a tisztes polgárokkal közös asztalnál étkezzenek. A hóhérok és családjaik a legtöbb esetben csak más hóhérokkal és családjaikkal éltek társas életet, így nem csoda, hogy egymás között házasodtak, és a szakma generációról generációra öröklődött.
De miért voltak ennyire durván kiközösítve a hóhérok a középkor társadalmából? A válasz a középkori emberek vallásos világképében és babonáiban rejlik: egyértelmű konszenzus élt az emberekben azzal kapcsolatban, hogy az ennyire mocskos, istentelen foglalkozást űzők automatikusan, kérdés nélkül elkárhoznak. Az ítélet-végrehajtók olykor segítséget kaptak, hogy kevésbé kelljen szembenézniük lelkiismeretükkel munkájuk végzése során: Franciaországban az egyház hivatalosan feloldozta őket munkaköri kötelességükből adódó vétkeik alól, vagyis nem kellett külön meggyónniuk az emberölés bűnét.
Hosszú felkészülésre és gyakorlásra volt szükség
A társadalmi megvetés és munkájuk szentségtelen mivolta ellenére a sikeres hóhérok gyakran jó körülmények között éltek, ugyanis éppen hivatásuk hiányszakma mivoltát fordították előnyükre: sokszor járták az országot, felkeresték azokat a településeket, ahol hóhérhiányban szenvedtek, és busás összegekért szegődtek alkalmi szolgálatba. Megbízóiktól gyakran nem állandó fizetést, hanem a kivégzések utáni fejpénzt kértek – ami évi ötven-száz delikvens esetén egy kereskedőnél is gazdagabbá tehette őket.
Munkájuk azonban korántsem volt egyszerű és veszélytelen: mint említettük, legfőbb feladatuk a kivégzések precíz és lehető legpontosabb lebonyolítása volt, annak biztosítása, hogy az áldozat minél kevesebb szenvedéssel és minél gyorsabban a túlvilágra jusson – ehhez hosszú évek gyakorlására volt szükség, amit sokan már gyerekként elkezdtek apjuk oldalán, állati tetemeken tréningezve magukat. Olykor, ha egy hóhér súlyos hibát vétett az ítélet végrehajtása során, a feldühödött nézőtömeg megkövezte vagy meglincselte, de életük az áldozatok bosszúszomjas családtagjai miatt is állandó veszélyben forgott.
Mivel a hóhérok hivatása nem jelentett napi nyolcórás munkavégzést, kellő szabadidővel rendelkeztek ahhoz, hogy mellékkereseti lehetőségeket találjanak maguknak, így még jobban gyarapíthatták vagyonukat: népszerű mellékállás volt számukra például az elhullott állattetemek begyűjtése, amelyek bőrét, szőrméjét és csontjait jó pénzért adhatták tovább az iparműveseknek. A hóhérok olykor orvosként is funkcionáltak, munkájuk során ugyanis alapos anatómiai és sebészi ismeretekre tettek szert: egyrészt a kínzások és kivégzések lebonyolításához is ismerniük kellett az emberi test titkait, másrészt az ő feladatuk volt a sérült vagy beteg elítéltek kezelése, akiket a törvények szerint a lehető legépebb állapotban kellett a vesztőhelyre kísérni.
Nem csak kioltották, gyakran mentették is az életeket
A jól képzett hóhérokat gyakran hívták a környékbeliek, ha valakinek segítségre volt szükségük, de nem volt elérhető orvos a közelben, vagy épp túl drágának bizonyult. Egy 17. századi német hóhér, Frantz Schmidt feljegyzései szerint több évtizedes pályafutása alatt mindössze kb. 400 embert végzett ki, ugyanennyit kínzott meg, ellenben több mint 15 ezer embernek nyújtott orvosi segítséget – vagyis hiába bélyegezték meg hóhérként, valójában jóval gyakrabban segített a polgároknak, mintsem elvette volna az életüket.
Végezetül, a filmekben látható leggyakoribb klisé a hóhérok öltözködésére vonatkozik: a bakók a vásznon általában fekete csuklyát viselnek, mely a szemük és a szájuk kivételével a teljes arcukat eltakarja. A történészek szerint ez puszta kitaláció, ugyanis a városban mindenki pontosan tudta a hóhérok kilétét, akiket – mint fentebb említettük – gyakran külön meg is bélyegeztek, hogy a tisztes polgárok tarthassák tőlük a kellő távolságot, és az őket megillető lenézéssel illethessék őket.
