középkor kínzóeszközök

A középkori egyházi és világi bíróságok nem ismertek kegyelmet, sem határokat, ha a vádlottak szóra bírásáról volt szó: kínzóeszközök és vallatási metódusok végeérhetetlen sorát alkalmazták brutálisabbnál brutálisabb módon a szerencsétlen delikvens megtörésére. Sok jellegzetesen középkoriként ismert kínzótechnika azonban nem a korabeli emberek találmánya, hanem az ókorból lett átörökítve. Szigorúan 18+-os írásunkban felelevenítjük a legnépszerűbb kínzóeszközöket és módszereket.

Kínpad

A legismertebb középkori vallatóeszköz eredetileg az ókori görögöktől származik, és Nagy Sándor is szívesen alkalmazta ellenfelei kínzására: az áldozatot egy négyzet alakú fakeretbe vagy egy deszkára fektették, végtagjait kifeszítették és súlyokhoz – később görgőkhöz – erősítették. A kötelekkel mozgatott görgők segítségével a delikvens végtagjait elkezdték ellentétes irányba (lefelé-felfelé) húzni, és ha az illető az eszméletlen fájdalmak közepette sem volt hajlandó vallani, addig feszítették a testét, amíg el nem pattantak az izmai. A vádlottakkal gyakran végignézették társaik kínzását, így a pszichés terror hatására a szerencsésebbek már azelőtt megtörtek és vallani kezdtek, mielőtt a kínpadra kerültek volna.

Vasszűz

A vasszűz annyira legendás – állítólagos – kínzóeszköz, hogy még az egyik legsikeresebb brit heavy metal zenekar, az Iron Maiden is tőle kölcsönözte a nevét, a történészek mégis kétségbe vonják, hogy a középkorban tényleg ezzel a módszerrel vallatták volna áldozataikat az inkvizítorok. A módszer lényege, hogy a delikvenst egy szarkofágszerű vaskoporsóba zárják, amelyet belülről hegyes fémtüskék borítanak: ahogy a szarkofágot lassan rázárják az áldozatra, a tüskék fokozatosan átfúródnak a testén, hihetetlen kínok közepette végezve az illetővel.

Bár egyes antik források szerint az ókorban olykor tényleg használtak valamelyest hasonló kínzási eszközöket, a hírhedt középkori vasszűz első írásos említésére csak a 18. század végén került sor egy német filozófus, Johann Philipp Siebenkees egyik művében, melyben a szerző megemlíti, hogy az 1500-as években egy pénzhamisítót efféle szerkezettel kínoztak meg és végeztek ki. De az is igaz, hogy a felvilágosodás gondolkodói előszeretettel találtak ki és híreszteltek teljesen hamis vagy féligazságokat tartalmazó történeteket – lásd az első éjszaka jogáról szóló legendát –, hogy a középkort minél brutálisabbnak, visszamaradottabbnak állítsák be, és a többségük rendkívül sikeresen elterjedt a közbeszédben, sőt máig a legtöbben tényként kezelik őket.

Ugyanez lehet a helyzet a félelmetes vasszűzzel, melynek rekonstruált változatai főként Németországban lettek gyakran kiállítva a 19. században, és sokan azt gondolták ezekről, valódi középkori relikviákról van szó.

Júdás bölcsője

A Júdás-bölcső állítólag a spanyol inkvizíció kedvelt kínvallatási módszere volt, és népszerűsége a kora újkorban, az 1600-as években érte el tetőpontját, bár egyesek ennek a végtelenül kegyetlen eszköznek az alkalmazását is kétségbe vonják. A bölcső egy széklábakon álló, fából készült, gúlaszerű tákolmány, mely fölé az áldozatot súlyok és görgők segítségével, köteleken kifeszítették, majd lassan leengedték, úgy, hogy a gúla tűhegyes csúcsa fokozatosan belefúródjon a végbélnyílásába vagy, női vallatott esetén, a hüvelyébe. A tortúra néhány óráig, de akár egy egész napig is eltarthatott attól függően, az illető mennyire volt közlékeny, sőt a még szörnyűbb hatás érdekében a szerencsétlent gyakran rázogatták, lökdösték. Maga a kínvallatás nem minden esetben végződött halállal, azonban mivel a „bölcsőt” sohasem tisztították, a procedúrán élve átesett vallatottakkal gyakran a testnyílásaikon át elkapott fertőzések végeztek.

Spanyolszamár

Hasonló elven működött az inkvizítorok másik kedvenc játékszere, a spanyolszamár: az áldozatokat – többségükben nőket – egy élével felfelé fordított, háromszög alakú szerkezetre ültették, majd súlyokat aggattak a lábukra, így a háromszög éle szépen lassan félbevágta őket. Ezúttal is gyakran hosszú órákig, napokig tartott a procedúra, pedig akár néhány perc is brutális kínokat okozhatott.

Eretnekvilla

Szintén a spanyol inkvizíció használta előszeretettel ezt a rendkívül brutális módszert, melyben egy mindkét végén hegyes villát feszítettek nyakörv segítségével az áldozat állának, illetve mellkasának. Amikor az illető elaludt és feje előrecsuklott, a villa két vége belefúródott a testébe, átszúrva a torkát és a mellkasát – nem véletlen, hogy a kínzást elszenvedők többsége inkább az alvásmegvonásba halt bele.

Spanyolcsizma

Az eretnekek megtörésének legjobban bevált módszere annyira összefonódott a spanyol inkvizícióval, hogy – a spanyolszamárhoz hasonlóan – még ma ismert nevét is a rettegett egyházi törvényszék után kapta. A vádlott lábát két szorítófa közé tették, ezt megfeszítve okoztak fájdalmakat: a vallató feltett egy kérdést, és ha nem a megfelelő választ kapta, szorított egyet a spanyolcsizmán. Ez a kínvallatás néha odáig fajult, hogy az áldozat lába a lábszárcsont összezúzásával deszkavékonyságúra lapult. A módszert sokáig alkalmazták, egy feljegyzés szerint Magyarországon is sor került efféle vallatásra is 17. században.

Inga

Edgar Allan Poe híres novellájának (A kút és az inga) köszönhetően került a köztudatba a számos filmben is látható ingamódszer, amelyet szintén a spanyol inkvizícióval kapcsolnak össze: a meztelenre vetkőztetett áldozatot fekve egy padhoz kötözték, majd egy ingaként mozgó, mereven rögzített bárdot lengettek felette, amelyet lassan elkezdtek leengedni – ha az illető nem tett időben vallomást, lefejezte őt a bárd.

A vasszűzhöz hasonlóan azonban a modern kori történészek az inga létezését inkább a 18–19. századi fantázia termékének, mintsem történelmi ténynek tekintik. Poe novellájának előszava szerint a szerző Juan Antonio Llorente hitehagyott kanonok és szabadgondolkodó író 1817-ben megjelent, A spanyol inkvizíció története című munkájában olvasott a hírhedt kínzási módszerről, mely jelentős torzításai és szenzációhajhász természete miatt inkább történelmi bulvárnak, mintsem hiteles munkának tekinthető.

Melltépő

A melltépő egyszerű, de annál hatásosabb módszer volt, amelyet a boszorkánysággal, erkölcstelenséggel vagy más bűnökkel megvádolt asszonyok kínvallatására használtak előszeretettel, főként a középkori német területeken: a vasból készült eszköz végét felhevítették vagy éppen jéghidegre hűtötték, majd befogták vele az áldozat mellét, és elkezdték húzni. Az elképesztő fájdalmak mellett a metódus gyakran vérveszteséggel, vérfertőzéssel, vagy akár csonkítással járt. A kínzást sokszor az áldozat gyerekeinek szeme láttára végezték, nehogy véletlenül eszükbe jusson anyjukhoz hasonlóan bűnbe esni.

Hasonló eszköz volt a vaspók, melynek segítségével a megkínzott nőket mellüknél fogva egy asztalhoz vagy a falhoz rögzítették, majd a vallató fokozatosan elhúzta őket onnét, miközben a mellük lefogva maradt.

Hüvelykszorító

Szintén rendkívüli kínokat tudtak elérni a vallatók a hüvelykszorító segítségével: az áldozat hüvelykujjára egy vasból készült szerszámot húztak, amit addig szorítottak egyre szűkebbre, összeszorítva a körmöt, míg szerencsétlen megkínzott vallomást nem tett. Egyes elméletek szerint innen származik szólásunk, miszerint ha valakinek ellátják baját, az illetőt megtanítják kesztyűbe dudálni.

A szenvedés körtéje

Ezt az apró, de annál bestiálisabb, fémből készült, körte formájú szerkezetet négy összezáródó fémlap és egy csavar alkotta: utóbbi forgatásával a lapok egyre jobban szétváltak, vagyis a körte kinyílt, szétterpeszkedett. A kínkörtét a bűn természetétől függően több testrészen is alkalmazták: az istenkáromlók a szájukba kapták a fájdalmas vasgyümölcsöt, ami akár az állkapcsukat is szétzúzhatta, a házasságtöréssel, magzatelhajtással vádolt asszonyok a hüvelyükben, a homoszexuálisok a végbélnyílásukban érezhették a körte által okozott brutális kínokat.

Patkányok

Az ókori Kínában és a középkori Német-római Birodalom területén népszerű, rendkívül egyszerű, de annál undorítóbb és kegyetlenebb kínzási módszer során az áldozat csupasz hasára egy patkányokkal teli vödröt tettek a szájával lefelé, majd az alját melegíteni kezdték. A forróság hatására a csapdába esett rágcsálók pánikba estek és menekülni próbáltak: az egyetlen esélyük a szökésre az volt, ha átrágják magukat a szerencsétlen illető hasán.

Istenítélet

Az istenítélet módszerével – amely egyfajta átmenet volt a kínzás és a bírósági tárgyalás között – leggyakrabban akkor éltek, ha vitás ügyekben lehetetlen volt igazat tenni, a felek valamelyike nem volt esküre bocsátható, vagy nem lehetett egyértelműen bizonyítani valaki szavahihetőségét: ilyenkor a hatóság úgy döntött, Istenre mint legfelsőbb bíróra bízza a kérdés eldöntését, hiszen az Úr az ártatlanokat védelmébe veszi. Az elgondolás és a belőle származó bizonyítási módszer eredetileg az ókorból származott, a középkori egyház a pogány vonásoktól megfosztva illesztette bele saját jogrendszerébe.

A középkorban több bevett módja volt az istenítéletnek: tűzpróba esetén a bűnösnek vélt személynek egy izzásig felhevített vasdarabot kellett meghatározott távolságra elvinnie a csupasz kezében, majd a bekötött kezet három nap múlva megvizsgálták – ha a seb begyógyult, az illető ártatlanságát bizonyította, ha viszont elfertőződött, bűnösnek kiáltották ki a delikvenst. Máskor izzó vaslapon kellett meztelen lábbal járnia a szerencsétlen vádlottnak.

A vízpróba két fajtája volt ismert: az egyik esetben a gyanúsított forró vízbe nyúlt, például egy tárgyat kellett izzó üstből kivennie, a bűnösség vagy ártatlanság itt a tűzpróbához hasonlóan nyert bizonyítást. A másik verzióban őt magát merítették hideg vízbe, ha elsüllyedt, ártatlan volt, ha fennmaradt a felszínen, bűnös – a korabeli hiedelem szerint ugyanis az ördöggel szövetkezett személy súlya a normálisnál könnyebb (ugyanez volt az alapja az ún. mérlegpróbának is, lásd a Gyalog galopp legendás boszorkányper-jelenetét). Boszorkányperek során olykor az ún. harapáspróbát is bevetették: a megvádolt asszonnyal egy szelet kenyeret etettek, és átkot mondtak, miközben lenyelte a falatot. Az átok a bűnöst megbetegítette, az ártatlannak viszont nem okozott kárt.

Sok esetben az istenítélettől való félelem megtörte és vallomásra kényszerítette a vádlottat, aki beismerte tettét még akkor is, ha el sem követte. A 13. századtól egyre kevésbé alkalmazták ezeket a módszereket, egyre inkább a valódi bizonyítékokra támaszkodtak. De az istenítéletek népszerűségének csökkenésében az is közrejátszott, hogy az eljárások felett őrködő egyházi személyek kellő mennyiségű aranypénz ellenében a próba eredményétől függetlenül szívesen ártatlannak minősítették a bőkezű adakozót.

Magyarországon az 1279. évi budai zsinat megszüntette a tűzpróba és vízpróba alkalmazását vitás ügyek rendezésében, a boszorkányok, bűbájosok ellen folytatott eljárások során azonban továbbra is fenntartották őket. Az Arany János balladájából is ismert tetemrehívás azonban még a 16–17. században is népszerűnek számított: a bizonyítási módszer alapját az az ősi hiedelem adta, miszerint az áldozat sebe a gyilkos jelenlétében, más esetben az érintésére vérezni kezd.