A fekete halálnak nevezett tömegjárványt a Yersinia pestisnek nevezett baktérium okozta, amely a vérszívó bolhákon keresztül terjedt át az állatokra (főként a patkányokra), tőlük pedig az emberekre. A kórokozó Közép-Ázsiából, a selyemút mentén került Európába 1347-ben, ahol a korabeli városok zsúfoltsága és borzalmas higiéniai körülményei igazi paradicsomi állapotot jelentettek számára: napok alatt teljes közösségek pusztultak el, az emberek állandó rettegésben éltek, sokan Isten büntetésének vélték a halálos kórt.
Az orvostudomány fejletlensége ellenére a középkori doktorok – józan paraszti ésszel és logikával – felismerték, milyen óvintézkedésekkel lehet hátráltatni a betegség terjedését – a legalapvetőbb jó tanácsok ugyanazok volt, ami napjainkban, a Covid-pandémia idején: szociális távolságtartás, karantén és maszkviselés.
Kerüld el a nagyvárosi tömeget
Mint említettük, a járvány gócpontjai a nagyvárosok voltak, ahol emberek ezrei zsúfolódtak össze a nyirkos, koszos, ürülékkel tarkított utcákon és a sötét, szűkös házakban: a patkányok állandó vendégként jártak ki-be az otthonokba, ahol gyakran több generáció élt együtt, közös szobákban, olykor közös ágyakban. A családtagok, rokonok, barátok villámsebességgel adták át egymásnak a betegséget, amely az esetek 80 százalékában halállal járt – a kor két itáliai nagyvárosa, Firenze és Siena lakosságának majdnem háromnegyedét elvitte a kór.
A legkézenfekvőbb módszer tehát, hogy csökkentsd a fertőzés esélyét, a távolságtartás lehetett – ez természetesen az ismertetett okokból nehezen volt kivitelezhető a városokban, így ha meg akartad úszni a pestist, érdemes volt elvonulni valahová vidékre, a civilizációtól távol.
Házi karantén
A városi hatóságok természetesen rájöttek, hogy a fertőzöttek elkülönítésével lassítható a járvány terjedése, ezért egyes helyeken szigorú óvintézkedések léptek életbe: Milánóban a várost uraló Visconti herceg parancsára teljes karanténba zárták a fertőzött családokat – a beteg és az egészséges családtagokat egyaránt –, a házak bejáratát és ablakait pedig befalazták, hogy semmilyen módon se tudjanak kijutni az érintettek. Az intézkedés kicsit drákóinak tűnhet, az eredmény azonban a városvezetőket igazolta: Milánóban a lakosság alig 15 százaléka pusztult el a járványban, ami bőven alatta van a többi itáliai városállam statisztikájának.
Kerüld el messzire a hullákat
A járvány idején a hatóságok egyik legnagyobb problémáját az jelentette, hogyan tüntessék el a tömegestül pusztuló emberek holttestét – mivel a pestis rendkívül gyorsan átterjedt a hullákról az élőkre, sok helyütt igyekeztek minél gyorsabban és minél kevesebb személy részvételével megszabadulni a maradványoktól. Saját kocsival közlekedő hullabegyűjtők járták a városokat, falvakat – lásd a Gyalog galopp ominózus jelenetét –, akik felpakolták a holttesteket a szekérre, majd tömegsírba vitték és rohamtempóban elhantolták őket, anélkül, hogy a család vagy bárki ismerős, hozzátartozó tudta volna, hol nyugszik elhunyt szerettük. A hullaszállítók különleges óvintézkedésekkel védték magukat a betegség ellen, például az emberektől elszeparálva, gyakran templomok vagy kolostorok használaton kívüli tereiben laktak.
Öltözködj megfelelően
A fertőzés megelőzéséhez a „maszkviselés” és a „vegyvédelmi öltözék” viselése is bevett fogásnak számított a középkorban, bár inkább csak a fentebb említett hullabegyűjtők és az orvosok körében. A jellegzetes középkori pestisdoktorok madárcsőrre emlékeztető álarcot viseltek, amelybe gyógynövényeket és fűszereket tettek – úgy gondolták, ezek védik őket a pestistől –, testüket hosszú, fekete köpenybe borították, pácienseiket pedig hosszú bot segítségével vizsgálták meg, elkerülve a fizikai érintkezést a betegekkel.
Kerüld el a bűnbánókat
A korabeli népek természetesen szívesen kerestek természetfeletti magyarázatot a járványra: a legtöbben isteni büntetésnek gondolták a pestist, amellyel vétkeikért, eltévelyedéseikért sújtja az Úr az emberiséget. Gyakran alakultak bűnbánó szekták, melyek tagjai feszületet hordozva, zsoltárokat szavalva ostorozták magukat, városról városra, faluról falura járva, hirdetve a nép körében a vezeklést. A hasonló csoportok tagjai nem sejtették, hogy állandó vándorlásukkal maguk is segítik a pestis terjedését: ezért, ha tehetted, jobb volt messzire elkerülni az önostorozó nomád prédikátorokat.
Zárd le a városokat
Olykor nem maradt más választás, mint a járvány terjedésének érdekében a teljes várost elzárni a külvilágtól: a hatóságok a városkapukhoz fegyveres őröket állítottak, akik a ki- és bemenetelt is megakadályozták, aminek azonban ugyanannyi negatív, mint jótékony hozadéka volt. A települések elzárásával valóban sikerült hátráltatni a kívülről érkezett fertőzés megjelenését, a helyi lakosok bent ragadása miatt viszont felgyorsult a már jelen lévő pestis terjedése a városfalakon belül.
Zárd le a kikötőket
A betegség természetesen vízi úton is rohamtempóban terjedt a hajókon megbújó patkányok segítségével: a nagyobb kikötővárosok hamar felismerték a veszélyt, és megtiltották a hajók legénységének, hogy partra szálljanak, vagy bármilyen módon érintkezzenek a helyi lakossággal. 1348-ban a velencei hatóságok harminc- vagy negyvennapos karantént rendeltek el minden, a városba érkező hajó számára, csak ennek lejártával szállhattak partra a tengerészek, mégsem sikerült feltartóztatni a járvány terjedését – az itáliai városban több tízezren váltak a fekete halál áldozatává.
Egyébként maga a karantén szó is a velenceiek óvintézkedésére vezethető vissza: a kifejezés az olasz quaranta, vagyis „negyven” szóból származik, mint említettük, általában ennyi napig tartott a hajókat érintő vesztegzár.
Élj egészségesen
A pestis gyors terjedését és a fertőzöttek rendkívül magas halálozási rátáját a középkori emberek egészségtelen életvitele és rossz táplálkozási szokásai is segítették – az egyik módja, hogy sikeresebben átvészeld a járványt, immunrendszered erősítése lehetett volna megfelelő táplálkozással, testmozgással és egyéb módszerekkel, amelyek természetesen a mai emberek számára jóval kézenfekvőbbek, mint 14. században élt őseinknek voltak.
