középkor foglalkozások

Múlt héten egy különleges középkori hivatás, az udvari bolond szakmájának rejtelmeibe ástuk bele magunkat, ezúttal pedig olyan, rég feledésbe merült munkakörökre vetünk közelebbi pillantást, amelyek a középkorban mindennaposnak számítottak, mai szemmel viszont inkább különösnek, bizarrnak tűnnek. Illemhelyszolga vagy pohárnok lettél volna inkább?

Vízhordó

A modern csatornázás bevezetése előtt a városok, falvak lakóinak a kútból, folyóból, tóból kellett hazacipelniük az iváshoz és a mindennapi teendőkhöz szükséges vízmennyiséget. A megteendő távolság függvényében ez lehetett egyszerű, könnyen elvégezhető feladat, de küzdelmes munka is. A folyóvíztől távol eső házak lakói gyakran fogadtak fel hivatalos vízhordókat, akik elvégezték helyettük a fárasztó, nagy testi erőt igénylő munkát, amit leginkább fiatal, életerős férfiak tudtak jól végezni. A vízhordás annyira népszerű foglalkozás lett, hogy a középkori Londonban még saját „testvériséget” is alapítottak a szakma művelői.

Medvetáncoltató

A középkori szórakozási lehetőségekkel kapcsolatos cikkünkben tárgyaltuk a gyakran rendkívül kegyetlen, mai szemmel állatkínzásnak számító állatos mutatványokat, amelyek a korabeli Európában mindenütt rendkívüli népszerűségnek örvendtek. Az állatheccek legnépszerűbb sztárjai a medvék voltak, akikre gyakran kiéheztetett kutyákat szabadítottak rá szórakoztatás gyanánt. A medvetáncoltatóknak nevezett mutatványosok saját szelídített medvéjükkel járták a falvakat, városokat, ahol az állat ugráltatásával vagy másfajta heccelésével szórakoztatták a népeket jó pénzért.

A foglalkozás jól jövedelmezett, de nem volt veszélytelen, és különleges rátermettséget igényelt: be kellett fogni, megszelídíteni és beidomítani az állatot, illetve gondoskodni róla, hogy ne szökjön el, ha pedig mégis megtörtént, levadászni és visszaidomítani vagy – ha az utóbbi lehetetlennek bizonyult vagy az állat megvadult – elpusztítani.

Pohárnok

A királyi, nemesi udvarok megbecsült és kiemelt fontosságú személyének számított a pohárnok, akinek feladata az italok felszolgálása volt a várúr számára. A középkorban az uralkodókat és földesurakat gyakran próbálták mérgezett itallal eltenni láb alól – a pohárnoknak kellett biztosítania, hogy urát nem fenyegeti veszély, olykor saját életét kockáztatva azzal, hogy megkóstolta az úrnak felkínált innivalót. A pohárnoki munkakör igazi bizalmi pozíciót jelentett, különleges kiváltságok és megbecsülés járt az állás betöltőjének.

Az árnyékszék kamarása

A vécésnénik és -bácsik korabeli változata szintén bizalmi pozíciónak számított, de kevésbé volt veszélyes (viszont annál gusztustalanabb), mint a pohárnoki munkakör. Az állás betöltője nem csak az ágyékszékek és az éjjeliedények megfelelő állapotáról és ürítéséről gondoskodott, segítenie kellett a várurat a „dolog” megfelelő elvégzésében: olykor magával hurcolta az éjjeliedényt és szólt, amikor az úrnak ideje lenne könnyítenie magán, majd őrt állt és gondoskodott, hogy minden zökkenőmentes legyen. A legendák szerint olykor saját kezével törölte ki az uralkodó hátsó felét, erre azonban semmilyen bizonyítékot nem ismer a történelemtudomány. A „végtermék” állagából viszont pontosan tudta, milyen változtatások szükségesek ura étrendjében, tehát nemcsak a kis- és nagydolgokról gondoskodott, de diétás tanácsadóként is eljárt.

Nem csoda, hogy idővel egyre inkább amolyan személyi inas, mindenes jellege lett az árnyékszékkamarási pozíciónak, amely az újkorban élte virágkorát: az 1760-tól uralkodó III. György brit király nem kevesebb mint kilenc hasonló személyi szolgát foglalkoztatott, és a pozíció Angliában egészen 1901-ig létezett hivatalosan, míg VII. Eduárd király el nem törölte.

Éjjeli ember

Szintén a „nagy dolgokkal” foglalkozott az ún. éjjeli ember. A csatornázás bevezetése előtt az emberi ürüléket pöcegödrökbe vezették, ahol a bűzölgő, mérgező salakanyag idővel felgyülemlett, ezért olykor ki kellett tisztítani őket. Az erre hivatott szakemberek gyakran az éj leple alatt léptek akcióba: egy nagyméretű merítőeszközzel kilapátolták és a városon kívülre szállították a fertőzésveszélyes anyagokat.

Piócagyűjtő

A középkori orvostudomány előszeretettel használt piócákat gyógyításra: az aranyértől a fejfájáson át a depresszióig szinte bármilyen gond és nyavalya kezeléséhez bevetették a vérszívó képességükről ismert kis férgeket, ugyanis azt gondolták, a legtöbb betegséget vérfelesleg okozza. Ehhez természetesen nagy mennyiségű piócára és folyamatos utánpótlásra volt szükség, így komoly biznisszé vált a nyálkás kis jószágok beszerzése. A piócagyűjtők naphosszat álltak a piócákkal teli tavakban és vadásztak a tapadós férgecskékre, kézzel felkapdosták és vödrökbe, dézsákba dobálták őket.

Vizeletdoktor

A középkori orvostudomány az emberi vizeletnek is rendkívül nagy jelentőséget tulajdonított: a szakemberek úgy gondolták, páciensük vizelete alapján bármilyen egészségügyi problémát fel lehet ismerni, ezért jelentős pénzeket tudtak keresni a pisit megszemlélő, megszaglászó, olykor megkóstoló diagnoszták. A módszernek természetesen van racionális alapja, egyes betegségek – például a diabétesz – tényleg megállapíthatók a vizelet állagának, szagának változásából, a középkori pisidoktorok azonban ennél jóval tovább mentek. Az igazi kóklerek olykor még jósolni is hajlandók voltak megbízóik vizelete alapján.

Hullabegyűjtő

A Gyalog galoppban látható tömeges hullaszállítás a valóságban is létezett: a pestis és más járványok idején saját kocsival közlekedő holttestbegyűjtők járták a városokat, falvakat, hogy elszállítsák a tömegestül elhullott emberek tetemét, melyeket tömegsírokban hantoltak el – erre főként azért volt szükség, hogy lassítsák a járvány terjedését. A hullaszállítóknak, akiket szintén a fertőzésveszély miatt karanténban tartottak, gyakran lezárt templomokban szállásoltak el, nemcsak a pestis, de a hullákból áradó elviselhetetlen bűz és más fertőzések ellen is védekezniük kellett.

Kikiáltó, kisbíró

A híreknek az újság, a rádió és a televízió feltalálása előtt, egy olyan korban is el kellett jutnia az emberekhez, amikor a népesség többsége olvasni sem tudott. A kikiáltó (a régi magyar hagyományban kisbíró) feladata a rendelkezések, új törvények, a környéken és a világban történt fejlemények kihirdetése volt a város vagy a falu lakossága számára, de azt is ők adták a nép tudtára, ha egy halálraítélt büntetését végrehajtották. Angliában a kikiáltók hagyományosan csengőt ráztak és „Oyez! Oyez! Oyez!” (kb. „Halljátok! Halljátok! Halljátok!”) kiabálással hívták fel a nép figyelmét közlendőjükre, idehaza a kisbírók inkább a dobolást részesítették előnyben („kidobolták a híreket”).

A kikiáltók munkája nem volt veszélytelen: a rossz hírek, előnytelen rendelkezések hallatán a feldühödött tömeg olykor nekiesett a szerencsétlen hírnöknek, ezért sok helyütt különleges erővel védte a törvény a hivatás művelőit. A kikiáltók, kisbírók munkaköre vidéken sokáig létezett (bár idővel inkább csak ceremoniális, hagyományőrző céllal), és a 20. század során, az új technikai vívmányok és tömegtájékoztatási eszközök elterjedésével szorult ki végleg a falusi életből. Egyes országokban, például Nagy-Britanniában azonban máig létezik ez a hivatás. Ott a királyi család születésnapjait, újszülöttjeik nevét, látogatását jelentik be és különböző ünnepségeken a polgármestert kísérik a kikiáltók, de fel lehet bérelni őket esküvőkre és más rendezvényekre (futóversenyekre, karácsonyi ünnepségekre) is.

Írnok

Az írás-olvasás széles körű elterjedése előtt bármilyen hivatalos irat, szerződés, dokumentum létrehozása különleges szakember segítségét igényelte. Sokáig a papság kiváltsága volt az írni tudás, ezért a vagyonos emberek szerzeteseket bíztak meg a feladattal, akik a kolostorban dolgoztak az iratok elkészítésén, később viszont – mivel a kereskedelem élénkülése miatt a kolostorok nem bírtak lépést tartani a túlságosan megszaporodott munkával – elindult az adminisztratív teendőket ellátó hivatalos íróemberek képzése. Az írnokok gyakran hónapokig munkálkodtak egy-egy iraton, nem volt tehát éppen gyors és egyszerű egy üzleti vagy egyéb szerződés nyélbe ütése akkoriban.

Hivatásos bűnbak

A király vagy a földesúr fia rossz fát tett a tűzre, illetlenül, tiszteletlenül viselkedett? A büntetés gyakran verés vagy ostorozás volt... amit az erre szakosodott hivatásos bűnbak szenvedett el. Különösen a kora újkori Nyugat-Európában volt szokás, hogy a nemesi gyerekek mellé játszótársként alacsonyabb sorból származó fiúkat szerződtettek, akik átvállalták a büntetésüket. A pozíció nem volt éppen kellemes, de néha előnyökkel járt: I. Károly angol király például annyira megszerette gyerekkori bűnbak-játszópajtását, hogy felnőve bárói címet adományozott neki.

Alkimista

Az alkímia tudománya Egyiptomból eredt, majd arab közvetítéssel jutott el a középkori Európába, ahol új virágkorát élte több mint ezer éven keresztül: művelői meg voltak győződve róla, hogy a különböző anyagok megfelelő módszerekkel átváltoztathatók más anyagokká, így hétköznapi fémekből, például ólomból arany és ezüst állítható elő. A nemesfémek előállítása mellett az alkimisták gyakran az örök élet titkát kutatták és a legendás bölcsek kövét keresték, illetve minden mérgezéstől megvédő szert próbáltak készíteni. A modern vegyésztudomány sokat köszönhet fáradhatatlan munkásságuknak: a puskapor receptjét leíró Roger Bacon, a foszfort felfedező Hennig Brand, de még Sir Isaac Newton is érdeklődött az alkímia iránt.