„A gyerek jó lehetőség, hogy az ember még egyszer végigélje a saját életét” – interjú Kovács András Péterrel

MER 2877

Kovács András Péter a színpadon ezreket nevettet meg és szembesít az élet valóságával. Nevezték már sok mindennek, papnak, keresztény hősnek, de a hétköznapokban egy átlagos ember, aki reggelente iskolába viszi a gyerekeit. Ezután csíptük el egy interjúra.

A humoristát legutóbb az UNICEF Magyarország Így lettem című podcast és videósorozatában, láthattuk, ahol a gyerekkor fontosságáról, élményeiről, az önismeretről beszélt. KAP azonban ennél sokkal több: címkék nélkül élő jogász, humorista, boldog házasember, három gyerek apukája, aki az Anyautam mozgalom felkérésére nem félt a sztereotípiák megtöréséről sem beszélni apatársaival. Sikeres standupos, aki az országot járja előadásaival, nevettet és megríkat, elgondolkodtat, és akár tetszik neki, akár nem, példát mutat. Most arról beszélgettünk vele, milyennek látja az életét 43 évesen. 

Megvolt az iskolába szállítás?

Meg, meg. Mindig egy csodálatos pontja a napnak.

Gyakran jut rád ez a feladat?

Minden nap. Fel van osztva három gyerek, egyet visz a feleségem, kettőt én, mert miért is járnának ugyanabba az iskolába. És van, hogy ilyenkor látom őket utoljára aznap, úgyhogy már ilyen korán el kell búcsúzni. Ha elindulok aznap délután vidékre, és későn érek haza, akkor már alszanak. Úgyhogy sokszor ebbe a reggeli időszakba kell sűríteni mindent.

Kovács András Péter
Kovács András PéteriBEQ / Georgij Merjas

Mennyire látod bennük magadat?

Száz százalékig, és az a vicc, hogy nem mindig a jó értelemben. Látom bennük egyrészt a saját kibontakozásomat, előre meg tudom jósolni, hogy éppen mire fognak rácsodálkozni, vagy mi lesz a következő fejlődési állomásuk. Ugyanakkor látom bennük önmagamból azokat a csírákat is, amik ha kihajtanak, akkor az majd hogyan okozhat nekik bajt, vagy szenvedést. Meglátom bennük ugyanazokat az idegesítő dolgokat, amik bennem is megvoltak annak idején, ezért nem is idegesítenek. A gyerek jó lehetőség, hogy az ember még egyszer végiggondolja, végigélje a saját addigi életét.

Ennek kapcsán kezdtél el a saját gyerekkorodról beszélni? A saját gyerekeid születése, felnevelése hívta elő, vagy amúgy is tervezted, hogy a közönség elé állsz vele?

Nem terveztem, de a gyerekek nagyon sok emléket visszahoztak. Annyi a múltunk, amennyit a jelenünk enged, ezért alapvetően nagyon lazán kezelem a múltamat, nagyon sok mindent elfelejtek, a gyerekek viszont a semmiből tudnak előrántani komplett, letűnt világokat. Látom bennük saját magamat és úgy érzem, hogy őket meg tudom óvni nagyon sok mindentől, amin én keresztülmentem. Nagyon sok hibát meg tudok nekik spórolni, amit én elkövettem.

Mint például?

Körülöttük egy szerető, biztos közeg van, amiben nem kell bizonyítaniuk. Nagyon sok mindent magától értetődőnek vehetnek. Ez már szerintem óriási segítség nekik abban, hogy ne szóljon utána nekik is a fél életük a feldolgozásról. Azt szeretném, hogy ne érezzék úgy, hogy folyamatosan meg kell felelniük, hogy ne kelljen folyamatosan győzködniük magukat és másokat arról, hogy értékesek.

Hogy állsz most saját magad elfogadásával?

Teljesen jól vagyok. Egyre kevesebb a bizonyítási törekvésem kifelé és befelé is. Annyira kihunyt bennem minden becsvágy, nyughatatlanság, hogy már kezdek kétségbeesni, hogy nem fog-e ez átcsapni egyfajta léhaságba. 

Mit gondolsz, hogy ez miért történt meg? Azért, mert már elmondtad, amit akartál, vagy a korod miatt?

Biztos, hogy a kor is szerepet játszik benne, és az is, hogy amit színpadon mondok, azt először saját magam számára kell kimondanom. Azoknak, amiket mondok, én vagyok a legelső közönsége. Nagyon sokat számít, hogy az ember még ha mással nem is, legalább saját magával merjen őszinte lenni.

Te pont arról vagy ismert, hogy másokkal is mersz őszinte lenni.

Ez már a következménye annak, hogy magaddal őszinte vagy. Akkor másoknak már miért füllentenél? Sokkal egyszerűbb úgy élni az életet, hogy az emberek tudják, hogy hányadán álljanak veled. És ebből kifolyólag aztán te is tudd, hogy te hányadán állsz velük. Nem kell gondolkodni mindenféle játszmákon, titkolózásokon, hanem egyszerűen csak lehet élni. Ez nagyon felszabadító és nagyon fájdalmas egyszerre. De ha az ember nem vállalja fel a saját egyenességének a fájdalmát, és azt, hogy ezzel olyan dolgokat is ki kell magának mondani, amiket lehetne még évekig halogatni, az később csak nagyobb bajt szül. Az őszinteség fájdalommal jár, de meg is spórolsz magadnak egy csomó későbbi fájdalmat.

Kovács András Péter a legutóbbi tévéfelvételén
Kovács András Péter a legutóbbi tévéfelvételénBurszán Sándor / saját

Mondasz erre példát?

Nagyon sokáig elképzelhetetlennek tartottam, hogy én találni fogok egy nőt, akit életem végéig szeretni tudok majd. Annyi éretlen, rosszul kötődő, játszmázó, furcsa lánnyal sodort össze az élet! És amikor a kapcsolat első heteiben-hónapjaiban éreztem, hogy ez így nem lesz jó, akkor szakítottam, mert minek rabolnám az ő idejüket is? Tudatosan kerültem mindenfajta pillanatnyi gyönyörökkel kecsegtető önámítást a párkapcsolatokban, emiatt nyilván szenvedtem, mert nem tudtam megállapodni senki mellett. Az ember már-már azt hiszi, hogy vele van a baj, amíg aztán nem talál egy olyan partnert, akivel jól működik minden. Lehet, hogy a kezdeti években rengeteg szenvedést okoztam magamnak, viszont most nem egy rossz házasságban kell evickélnem. Ha kellőképpen kíméletlenek vagyunk saját magunkkal, akkor szenvedések árán spórolhatunk meg komolyabb szenvedéseket. De az eddigi életem legkomolyabb leckéje ez: bármilyen szép idea is a gondtalan élet, és bármilyen jó másoknak az Instán, bizonyos mértékű szenvedést és áldozatot nem szabad  – és nem is lehet – megúszni.

Az utóbbi egy évben mi ez, ami fájdalmas, de megspórolja a szenvedést?

Az utóbbi egy évben nagyon sokat gondolkodtam a saját hasznosságomon vagy haszontalanságomon. Azon, hogy én, mint ember, vajon mire kellek a világban? Lehet, hogy csak a természet több százezer éves emberkísérletének a részese vagyok, hogy kiderüljön, hogy majd a következő generációkon mit kell máshogy beállítani. De míg a saját nélkülözhetőségemen rugózom, az már nem fog annyira megviselni, ha tényleg mellőzött leszek. Ami nyilván most elég elméleti, meg borongós elképzelésnek tűnik, de sose lehet tudni.

Háromgyerekes családapaként, és egy hatalmas közönséggel a hátad mögött attól félsz, hogy nélkülözhető leszel?

Hát félni nem félek, de ezt az érzést rengetegen megtapasztaltuk az elmúlt másfél-két évben. Nyilván a gyerekeim számára még egy jó pár évig nem leszek nélkülözhető.

Azt gondolod, hogy a gyerekeid az egyetlenek, akik ezzel így vannak?

Ja, hogy másnak is hiányoznék, ha eltűnnék a Földről? Hát nyilván, akiknek kell, azok meggyászolnának, mint ahogy az ember meggyászolja az elhunytjait. Aztán 10-15 év után ellepi az emlékeinket a homok, amit az évek szele rásöpör. Káprázatos, hogy ebben a hihetetlenül óriási világegyetemben mennyire picik és mulandóak vagyunk mindannyian. Ugyanakkor ez nem depresszív érzés, inkább végtelenül felszabadító. Nagyon sok napi gond így már egyáltalán nem tűnik akkora problémának. 

Ahhoz képest, hogy semmi nem gyorsabb a fénynél, az univerzum meg mégis gyorsabban tágul, ahhoz képest az, hogy dugó volt, vagy elvették az orrom elől a kakaós csigát a boltban, az semmi.

Ez azért érdekes, mert számomra ma Magyarországon te vagy az egyik leghitelesebb ember, akit példaképként mutatok a kiskamaszomnak. Nem tudom, hogy nem akarsz, vagy nem szeretnél foglalkozni azzal, hogy te mennyi embernek nyújtasz maradandó élményt?

Ja, én erről nem tudok.

Nem kapod folyamatosan a visszajelzéseket erről?

Hát nyilván látok egy feliratkozószámot a Facebook oldalamon, meg a Youtube csatornámon, meg eljönnek tapsolni az előadásra, de ha én azzal foglalkoznék, hogy mennyi embernek mennyi mindent adok, akkor nem tudnék azzal foglalkozni, hogy mit adok.

Mert az azt eredményezné, hogy…

Mert az azt eredményezné, hogy elhinném magamról, hogy én egy véleményvezér vagyok, vagy egy karizmatikus előadó, és akkor az a nyugvópontot, ahonnan most nézem a világot, alaposan eltolódna.

Nem lehet, hogy csak azt jelenti, hogy az üzenet, amit átadsz, értékes? Hogy attól nem válsz véleményvezérré, hogy az üzenetedet megdicsérik?

Ez egy jó gondolat. És igazad van. Nagy csapda az, ha elhiszed, hogy azok, akik a produktumodat szeretik, valójában nem is a produktumot szeretik, hanem téged. Pedig az emberek üdítőt sem azért isznak, mert szeretik a gyártó céget. Nyilván az emberek sem rám kíváncsiak, hanem a vicceimre. Akkor viszont én nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert azok közül, akik meghallgatják a vicceimet, én hallhatom ezeket a vicceket legelőször. Csak sajnos én hallom a rosszakat is (nevet).

Kovács András Péter az Apróbetűs részek című előadásán
Kovács András Péter az Apróbetűs részek című előadásánBurszán Sándor / saját

Nem vagy azonos az üzeneteddel annak ellenére, hogy önazonos előadóként adod azt át.

Pont azért szeretik az emberek, amiket mondok, mert magukra ismernek benne, és ez azért van, mert nem azt mondom, amit én gondolok, hanem azt, ami van. Vagy legalábbis törekszem arra, hogy azt lássam, ami van. Valójában a delphoi jósda Püthiája sem azt látta, ami lesz, hanem azt, ami van. Nagyon nehéz, hogy a dolgokat úgy lássuk meg önmagukban, ahogy léteznek. Ilyen szempontból elmondhatom, hogy én tulajdonképpen csak médium vagyok, akin keresztül a valóság eljut a nézőhöz. Ez is lenne a cél, hogy bár a saját személyiségemen, humoromon keresztül szűrődnek a dolgok, attól még az üzenet valódi, tőlem függetlenül létező legyen.

Ráadásul a valóságot nem mindegy, hogyan tálalod. A nevettetéssel növeled a befogadóképességet, a megható részekkel pedig elgondolkodtatod őket.

Törekszem rá, de ezt patikamérlegen mérem. Mert nevetni kell ahhoz, hogy kinyíljanak olyan ablakok, amik amúgy bezáródnának. Egészen más anyagok szabadulnak fel az agyban nevetés hatására, mint egy vita következményeként. Az endorfin meg a dopamin kinyit az agyban olyan ablakokat, amiket mondjuk a kortizol bezárna a vita hevében. És ha én be akarok pottyantani egy üzenetet az emberek fejébe, azt nevetéssel tudom megtenni. Pont ezért veszélyes üzem, hogy mivel viccelünk, mert az emberek ugyanúgy nevethetnek adott esetben mondjuk egy sértő vagy előítéletes üzeneten is, még mielőtt észreveszik, hogy az előítéletes. De ha jó az üzenet, akkor a nevetés elengedhetetlen ahhoz, hogy akadálytalanul eljusson az agyba, utána pedig jó dolog az érzelmekkel játszani, és kihasználni azt, hogy emberek vagyunk, és nem csak a nevetés regiszterén lehet játszani a közönség lelkén, hanem számos egyéb érzelemén is. És ha már ott vagyunk, ha már összegyűltünk, ha már figyelünk rám, akkor miért ne szólaltathatnánk meg ezeket is? 

A környezeted, a közönséged szerinted hogy lát téged? 

A környezetem egy aranyos, kedélyes, megbízható embernek gondol. Ha valamit megígérek, azt megtartom tűzön-vízen keresztül. Meg mindenki azt mondja, hogy szorgalmas vagyok, én erre mindig azt szoktam mondani, hogy valahogy pótolni kell a tehetséget (nevet). De valószínűleg ez is csak az imposztor szindrómának a maradéka nálam. A közönséggel meg úgy vagyok, hogy amilyen virágot tépsz, olyat szagolsz, és amilyen vagy, olyan lesz a közönséged is. Hál'istennek nagyon érzékeny, intelligens és kegyes közönségem van.

Most mi foglalkoztat? Mi lesz a következő előadás témája?

Amiből majd a következő estemet is írni fogom, az a furcsa, lebegésszerű állapot, ami nekem ez az elmúlt egy-másfél év volt, amiből fél évig nem léptem fel, és egybefolytak a napok egy folyamatos jelenné. Az ember ilyenkor jobban figyel az álmaira, kotorászik az emlékeiben, szelidítgeti a tudatalattiját, amivel csak még jobban összekuszálja az egészet. Ebből a különös idegállapotból, amikor hirtelen rád szabadulnak az emlékek, a tudatalattid, ebből próbálok kovácsolni valami színpadi művet. Az álom-blokk már megvan, azt már próbálgatom és azt nagyon szeretik. Maga az álom, mint jelenség, nagyon érdekes: amikor te alszol, az agyad rendezget, vagy lehet, hogy bulizik: ugyanazt csinálja éjjel, mint az óceánjárónak a személyzete, akkor, amikor alszanak az utasok. Napi nyolc órát az álmok világában töltünk, életünk egyharmada az álmainkról szól, nem lehet elmenni mellettük szó nélkül.”

Megjelent az új Dívány-könyv!

A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!

Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!

hirdetés

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek