Kihaló mesterségek szemfelszedő

Lehet, hogy legenda, de már régen feltalálták azt a harisnyát, ami szakadásbiztos. Állítólag egy svájci bank széfjében őrzik a titkos szabadalmat… Mert ha nem megy tönkre hamar, ki venne mindig újat?

Ma 300 forintért is lehet kínai árusoknál harisnyanadrágot kapni, ki javíttatná hát meg azokat? Amikor még a hibátlan holmit is eldobjuk, természetes, hogy a leszaladt szemű holmik a kukában végzik. De nem mindegyik.

Magdika pici volt, mosolygós és vagy 80 éves, és legalább olyan jól értett a harisnyák megreparálásához, mint a női kezek csinosításához. A budai Skálával szemközti kis fodrászüzlet egyik sarkában építette ki anno parányi birodalmát. Olykor végzett még bent a munkával, ha éppen nem várt senki manikűrre. De leginkább hazavitte a rakoncátlankodó nejlonokat.

Az utolsó magyar szemfelszedő, Kovács Sándorné, Éva a Lehel piacon űzi ma is a mesterséget. Azt mondja, ma is van igény a szemfelszedésre, hiszen a divatos harisnyanadrágok mind drágábbak, 5–6 ezer forintba kerülnek, Éva viszont 3–500 forintért ügyesen megreparálja őket. Óriási különbség van a kínai, illetve a márkás darabok között: az ázsiaiak mintha spórolnának az anyaggal, az 5 XL-es olykor M-es méretnek felel meg, és nincs lépésbetét a termékben, miáltal hamarabb tönkremegy. Mindig érdemes egyébként kicsit nagyobb méretet vásárolni, mert ha nem feszül a lábunkon a szál, kevésbé hajlamos a leszaladásra.

A 14 ezertől 30 ezer forintba kerülő gyógyharisnyákat sokan viszik hozzá „gyógyíttatni”, de az 5–6 ezer forintos divatholmikat is, és ismét divat a harisnya meg a hozzá illő szexis harisnyatartó, ezek sem két fillérbe kerülnek, érdemes tehát elvinni azokat a mesterhez.

Egyáltalán tudják a fiatalok, mi az a szemfelszedés? – kérdeztem Évától.

Nem mindig – erősíti meg a gyanúmat. – A minap megszólított egy fiatalember, hogy vizsgáljam meg a szemét… Mondtam, ha ideteszi a gép alá, szívesen…

Egy forint volt egy sor

A szemfelszedés sikertörténete igazi hungarikum. A jó minőségű külföldi alapgépeket állítólag magyar műszerészek okosították meg, alakítva rajtuk ezt-azt. Az első erre alkalmas kis szerkentyűk svájci importból érkeztek, sokszor feketén, akárcsak a fényes karriert befutó kötőgépek. Elsősorban a volt szocialista országokban terjedt el ez a mesterség, itt sokáig nem engedhették meg maguknak a nők, hogy a leszaladt szemű harisnyát eldobják, hiszen nehezen jutottak hozzá. Egyébként sem volt divat semmit kidobni, inkább kijavították, amit lehetett. Pedig senki nem beszélt még akkor környezetvédelemről.

A két világháború közötti, a tehetős középosztály és a felső tízezer által hordott valódi, méregdrága selyemharisnyáknak az ötvenes évekre nyoma sem maradt – eltűntek a háború viharában. Az ötvenes évek flór- és a pamutharisnyái, meg a durvább, vastag kreppek nem szorultak szemfelszedésre, ha kilyukadtak, házilag megstoppolták őket. A hatvanas években az innen-onnan érkező amerikai nejlonharisnyát ritka kincsként nagyon megbecsülték. Egysornyi javítás egy forint volt, nagyon sokáig, évekig tartotta magát ez a tarifa, mint a 3,60-as kenyér. Az üvegnejlon lábravalót, kényes lévén, elegáns, ünnepi viseletre tartogatták.

Francia géppel, Bécsben, ’56-os magyarként

A szemfelszedés alulról felfelé történik. Az utolsó, még ép szembe beakasztanak egy kanalas tűt és azzal felfelé haladva, soronként szedik fel a szemeket, amíg el nem érik a fonalszakadás helyét. A javított sor melletti valamelyik szembe kötik be az utolsó szemet, és a termék gyártásához használt azonos vagy hasonló fonallal elvarrják, rögzítik a javítás helyét, amely gondos munka esetén alig látható.

A harisnyákon kialakult szemfutás javítására szolgáló gépet az 1930-as években találták fel külföldön, Magyarországon az 1960-as évek végétől terjedt el széles körben a szemfelszedés mestersége. Az igazi fénykor az 1970-es, 1980-as évekre tehető. Később már megfizethetőbbé váltak a nejlonharisnyák, ráadásul a bonyolultabb mintázatú, elasztánt is tartalmazó termékeken a szemfelszedés nem volt tökéletesen megoldható, így ez a lakosság számára végzett foglalkozás lassan kihalt. Ezzel együtt az érvényben lévő Foglalkozások Egységes Osztályozási Rendszere (FEOR) ma is ismeri a szemfelszedő munkakört, FEOR 08 8122-64 számon találjuk meg. 

Amerikában soha nem volt divat a szemfelszedés, arról viszont van írásos dokumentum, hogy egy 1930-ban készült, Zip gyártmányú gép Franciaországból származik. A ’30–40-es években 1 hüvelyk hosszúságú szemlefutás javításáért 1 pennyt, az elvarrásért további 3 pennyt kértek Londonban. De Bécs egyik külvárosában ugyancsak dolgozott egy asszony a harisnyák megreparálásán, aki állítólag ’56-os magyar volt.

Aranypókból, aranyáron

Hogy kik űzték itthon ezt az ipart? Csak nők, annál is inkább, mivel otthon, a háztartás és a gyerekek mellett is lehetett vele pénzt keresni. A kész munkáért érte jöttek a kuncsaftok, a jövedelemkiegészítés minden családra ráfért, a nyugdíjas nők számára pedig ez a foglalatosság életet vitt a magányos hétköznapokba, és csurrant-cseppent egy kis piacpénz is.

Szemfelszedő kisiparosok, illetve műhelyek főleg nagyvárosokban működtek, de iskola a számukra nem létezett, a szemfelszedők egymástól tanultak. Budapesten az áruházak és a piacok találtattak ideális helyszínnek, mert ezeken a helyeken sok ember megfordult. Különösen kedvelt volt ilyen szempontból a Corvin, a Flórián és a budai Skála. A legjobbak olyan szépen dolgoztak, hogy egészen közelről lehetett csak észrevenni a hajdan lecsúszott, aztán helyreráncigált sorokat. Számos fodrászatban és munkahelyeken is akadtak, akik összeszedték a rendszabályozásra váró harisnyákat.

Egy régi barátnőm anyósa is foglalkozott szemfelszedéssel. „Amikor először találkoztam vele – emlékszik vissza –, becsavart hajjal egy csőszerű alkalmatosság fölé hajolt, az ablak előtt ülve. Ott szedte fel a szemeket, és később, amikor már megszűnt az állása az egyik építőipari cégnél, teljesen ráállt erre a munkára. A hatvanas években kaptam életem első harisnyanadrágját, ami olasz, ahogy akkor mondták, tőkés importból származó darab volt, a Ferenc körút 9. alatti Aranypókban szerezte be anyám, aranyáron. Vigyáztam is rá, és örültem, hogy nem kell kínlódni a gumis harisnyakötővel, ami szúrt, csípett, nyomott, minden volt, csak nem szexi és kényelmes.”

Kesztyűben mosták, vazelinnel kenték

Az idősebb asszonyok később sem dobták el a régi, kiszolgált darabokat, mert ezek télen csizmában, bőr fűzős cipőben még teljesen hordhatónak bizonyultak. Megszokták, hogy szó szerint kesztyűs kézzel bánjanak a nejlonnal, abban is mosták. Az újat beáztatták, mielőtt először felvették, állítólag rugalmasabb lett tőle, ha megszívta magát vízzel. Bekenték a kezüket vazelinnel, mielőtt hozzáértek, hogy ne akadjon a körmükbe. És valódi volt a körmük, akárcsak ők maguk… 

A hetvenes évek után a harisnyák már csak nevükben voltak nejlonok, különféle műszálkeverékekből állították őket elő, amelyeket nehezebb volt felszedni, igaz, nem is olyan gyakran szaladtak le, és közben divatosak lettek a szemleszaladásra kevéssé hajlamos csipkés-mintás darabok is.

Szemfelszedő gépet egyébként ma is lehet kapni a Vaterán, szóval ha valaki kedvet kapott ehhez a mesterséghez, vagy saját magánnak javítgatná a harisnyáit, elgondolkodhat rajta. Annyi a probléma, hogy gépalkatrészekből nem nagyon van utánpótlás.