julianus

II. András uralkodásának utolsó hónapjaiban, 1235 tavaszán, még a tatárjárás előtt a Kárpát-medencébe egyre nagyobb számban érkeztek a kunok. A Magyarországon alig néhány évtizede jelen lévő domonkos szerzetesrend – akik közé Julianus is tartozott – elsődleges feladatának tartotta, hogy kereszténységre térítse a pogány népet. A kunok ennek nem mindig örültek, de a barátok számára fontos információkkal szolgáltak, nemcsak a tatár fenyegetésről, hanem arról is, ami addig csak a legendákban szerepelt:

hogy jóval az Urálon túl, a több száz éve elhagyott őshaza területén élnek a magyarok rokonai.

A hír felcsigázta a szerzeteseket. Elsőként egy bizonyos Ottó barát kelt útra, ő kereskedőnek álcázta magát. Írásos beszámoló nem maradt fenn tőle, de valószínűleg a Dnyeper–Donyec vidékéig jutott. Talán ő adta az ötletet Julianusnak és három társának, hogy a magyarok őshazájának a keresésére induljanak.

Julianus barát útnak indul

A Magna Hungaria felkutatására tett expedíció hatalmas vállalás volt a tatár fenyegetés közepette. Julianus három rendtársával együtt 1235. május elején Esztergomból (már források szerint Fehérvárról) indult, és a szárazföldön egészen Konstantinápolyig jutott. Ott áthajóztak a Fekete-tengeren, és a mai Tamany közelében kötöttek ki. Torgikánig, az alánok városáig jutottak, ahol fél évet töltöttek.

Időközben IV. Béla király vette át a trónt. A király elsősorban hatalmának stabilizálásával volt elfoglalva: igyekezett visszaszerezni az apja által meggondolatlanul a főnemességnek adományozott területeket, emellett a kunokat próbálta letelepíteni Magyarország területén, amely szintén ellenérzéseket szült: a kunok ugyan jelentős haderőt képviseltek, de ellenálltak az erőszakos térítésnek.

Kenyéren és vízen éltek

Az alánok földjén mindeközben Julianusék kenyéren és vízen éltek. Két társuk úgy döntött, visszafordul, Egyrészt a nélkülözésből lett elegük, másrészt pedig a tatár fenyegetés híre riasztotta meg őket. Julianus és megmaradt társa, Gerhardus azonban úgy döntött, tovább folytatják az őshaza és a távoli magyarok keresését. 37 napon át gyalogoltak a sivatagban, tűző napon, mígnem elértek egy Bundaz nevű muszlim városba. Ott koldulásból tartották fenn magukat, de Gerhardus súlyosan megbetegedett, és meghalt.

„A barát egy magyar nőt talált”

A négyfős expedíció tagjai közül már csak Julianus maradt. Tudta, hogy teljesen egyedül semmi esélye megtalálni az őshazát, így egy mohamedán kereskedő szolgálatába állt, és Nagy-Bolgárországba, a mai Kujbisev városának környékére érkezett velük. „Ennek az országnak egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez.

Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt”

– számolt be Julianus küldetéséről Riccardus fráter.

„Úgy élnek, mint az állatok”

A „nagy Etil folyó mellett”, azaz a Volga mentén bukkant a magyarok rokonaira, akikkel szót is értett, viszont nem meglepő módon mind pogányok voltak: „Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok.

Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak.”

A távoli magyarokat a szomszédos tatárok sem tudták legyőzni, de Julianus hírül vette, hogy egy mindennél hatalmasabb sereg készülődik Európa ellen. „Mikor tehát vissza akart térni, kitanították őt ezek a magyarok egy másik útra, amelyen gyorsabban utazhat. Megindult pedig a barát hazafelé a Szent János ünnepe előtti harmadik napon, és néhány napi pihenőt tartva az úton, vízen és szárazföldön utazva, karácsony másodnapján lépte át Magyarország kapuját, jóllehet Oroszországon és Lengyelországon át lóháton jött.”

A második út

Az út felkeltette IX. Gergely pápa és a király figyelmét, Julianus pedig úgy határozott, másodszor is megkeresi a rokonokat. 1237–38 telén, egy kis csoport élén indult útnak, ezúttal azonban nem jutott el Magna Hungariába. Időközben a tatárok elfoglalták és feldúlták az egész területet: mind a magyarok, mind a mordvinok, mind a bolgárok országát. Immár világossá vált, hogy a tatárok a Kárpát-medencét is fenyegetik, így megírta jelentését, Levél a tatárok életéről címmel. (Érdekesség, hogy Riccardus fráter és Julianus jelentését csak 1895-ben fedezte fel a vatikáni könyvtárban egy magyar jezsuita, Cseles Márton.)

Az ország, annak ellenére, hogy tudatában volt a tatár veszedelemnek, nem készült fel rá megfelelően. 1241 tavaszán a tatárok három irányból törtek be Magyarországra, feldúlták az országot, majd IV. Béla nyomába eredtek, aki a ma Horvátországhoz tartozó Trogir várába menekült. A mongol seregek 1242 tavaszán, máig vitatott okokból elvonultak, IV. Bélára pedig óriási feladat hárult: gyakorlatilag újjá kellett építenie az országot.

Julianus barát későbbi életéről nincsenek információk. Sokáig azt is vitatták, hogy valóban létező személy volt-e – a jelenlegi álláspont szerint igen, de életéről alig-alig maradtak fenn adatok. Az írókat viszont megihlette az utazó barát, akinek személye a nagyközönség előtt Kodolányi János regénye (és Koltay Gábor 1991-es filmje) után vált ismertté.

Ha olvasnál még a középkori szerzetesek életéről, ezt a cikket ajánljuk: