A harkályok erdei madarak, táplálékukat a fák belsejében és a kéreg alatt élő rovarok jelentik, és ezek eléréséhez megfelelő szerveik fejlődtek ki: csőrük hegyes és kemény, és vésőként használják, amikor a kérget feszegetik vagy a rovarlárvák járatait bontogatják. Nyelvük féregszerűen hosszú, a csúcsa ragadós, illetve apró kampókkal ellátott. A harkályok kígyózó nyelvüket a rovarjáratokba dugják, a kiszemelt lárvát vagy felpeckelik, vagy az ráragad tapogató szerszámukra. Ujjuk a fatörzseken felfelé kúszáshoz idomult (fejjel lefelé nem tudnak mozogni a fatörzsön), kettő előre, kettő hátrafelé áll. Farktollaik merevek, gyorsan regenerálódnak, a madár rájuk támaszkodik, miközben odúját ácsolja vagy pihen a fatörzsön.
Bár igazi segítőknek nem nevezhetők, azért részben mégis hasznosak a harkályok a fák számára. Amikor például a szú megtámadja a lucfenyőket, a kis rovarok olyan gyorsan szaporodnak, hogy rendkívül gyorsan képesek egy fát elpusztítani, mivel felfalják a kérge alatti létfontosságú réteget, a kambiumot.
Ha egy nagy fakopáncs (Dendrocopos major), más néven tarka harkály megneszeli ezt, tüstént a helyszínen terem, és le-föl mászik a törzsön a nagy étkű, zsíros fehér lárvák után kutatva. Csőrével aztán kiráncigálja a lárvát, miközben jókora kéregdarabok is a földre hullnak. Olykor azonban épp ezzel tudja elhárítani a további károkat a lucfenyőktől. És ha történetesen a fa e procedúrát követően nem is marad talpon, a fajtársait mégiscsak sikerül megvédenie, mert a repülésre kész rovarok nem kelnek ki a törzséből.
Mindamellett a harkályt a fa hogyléte a legkevésbé sem izgatja, mint azt a költőüregeken különösen jól megfigyelhetjük. Bár többnyire korhadó fatörzsbe ácsolják üregüket, és gyakran az előző évi odújukat foglalják el a harkályok, előfordul, hogy egészséges fákon készítik el otthonukat, amihez a fát fel kell törniük, és súlyosan meg kell sebesíteniük.
A harkályodú a madár testméretének megfelelő vízszintes nyílással indul, majd zacskószerűen kitágulva lefelé folytatódik. Fészekanyagot nem hordanak bele, a minden fajnál fehér tojások az üreg alján heverő faforgácsokon feküsznek.
Éjszaka a harkályok odújuk oldalán kapaszkodva pihennek. Akár az énekesmadaraknál, a karmok már a megkapaszkodás pillanatában úgy tartják testüket, hogy tetszés szerinti ideig és minden megerőltetés nélkül tudnak megmaradni a fakérgen.
Igaz tehát, hogy a harkály sok fát megszabadít a kártevőktől, így a tölgyeket a díszbogárfélék lárváitól, ám ez inkább csak a véletlen műve. A díszbogarakkal az a helyzet, hogy a száraz években veszélyessé válhatnak a szomjazó fák számára, amelyek ilyenkor nemigen vannak abban a helyzetben, hogy védekezhetnének a támadókkal szemben. A megmenekülést az ártalmatlan nagy bíborbogár (Pyrochroa coccinea) hozhatja, amely kifejlett állatként levéltetű-anyagcseretermékekkel és növényi nedvekkel táplálkozik. Utódainak ellenben húsra van szüksége, és ezt a lombos fák kérge alatt élő rovarlárvák formájában szerzi be. Nem egy tölgy ezeknek a bíborbogaraknak köszönheti megmenekülését, amelyek mellesleg sokszor maguk is szorongatott helyzetbe kerülnek: ha ugyanis az összes bogárcsemetét elfogyasztották, a lárvák nekiesnek a saját fajtájuknak.
Forrás:
- Frieder Sauer: Szárazföldi madarak
- Peter Wohlleben: A fák titkos élete
Ha tetszett a cikk, olvasd el sorozatunk előző részét is!
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
