7 rejtélyes bűneset, amit halálos ágyukon vallottak be a tettesek

Egyesek súlyos titkokat visznek magukkal a sírba, mások viszont könnyíteni szeretnének a lelkükön, ezért utolsó leheletükkel bevallják legjobban őrzött titkaikat. Gyilkosságokra, szélhámosságokra és eltűnt műkincsek hollétére is derült már fény ily módon.

A Listverse összegyűjtött egy csokorra valót a legmegdöbbentőbb vallomásokból, melyet emberek a halálos ágyukon tettek – Skócia leghíresebb szörnyével, a legnagyobb izraeli műkincsrablással és egy hollywoodi sztár meggyilkolásával kapcsolatban is csak évtizedek múltán derült ki az igazság.

Csalás volt a Loch Ness-i fotó

1934-ben a Daily Mail brit bulvárlapban leleplező erejű(nek mondott) fénykép jelent meg, melyet egy skót orvos, Robert Kenneth Wilson készített a Loch Ness-i tó legendás szörnyéről. Wilson elmondása szerint a tó partján autózott, amikor egy különös teremtményt látott kiemelkedni a vízből, ezért gyorsan kiszállt a kocsiból és lencsevégre kapta a bizarr jelenséget. A fénykép, melyen egy dinoszauruszszerű lény vízből kibukkanó feje látható, hat évtizedig a Nessie-hívők első számú bizonyítékának számított, végül azonban kiderült: egyszerű csalásról van szó.

Az igazságot egy 89 éves férfi, Christian Spurling vallotta be halálos ágyán 1994-ben: a Loch Ness-i fotót ő és mostohaapja, a híres vadászként ismert Marmaduke Wetherell készítették, mégpedig azért, hogy bosszút álljanak a Daily Mailen, mely még korábban megbízta Wetherellt, hogy szimatoljon körbe a tó környékén a hírhedt szörny nyomában. A férfi különös lábnyomokra bukkant a parton, a felfedezést az újság nagy hírveréssel le is hozta, a szakértők azonban nem sokkal később bebizonyították, hogy a lábnyomok hamisak.

A „Nessie”-t ábrázoló híres-hírhedt fotó.
A „Nessie”-t ábrázoló híres-hírhedt fotó.Keystone / Getty Images Hungary

A becsületében megsértett Wetherell úgy döntött, megleckézteti a lapot, ezért felbérelte makettek gyártásával foglalkozó mostohafiát, hogy készítsen egy miniatűr szörnymodellt: Spurling egy 30 centi magas és 45 centi hosszú mini-tengeralattjárót eszkábált, erre tették rá a vízből kikandikáló szörnyfejet. Wetherell maga készítette az ominózus fényképet, amit odaadott barátjának, Wilson doktornak – akit a Daily Mail szerkesztői nem ismertek –, hogy szenzációs felfedezésként küldje be az újság számára.

Ki lopta el Marie Antoinette óráját?

Izrael történetének legnagyobb műkincsrablása 1983-ban esett meg, amikor ismeretlen tettesek eltulajdonítottak 106 darab, egyenként is dollármilliókat érő antik órát a jeruzsálemi L. A. Mayer Iszlám Művészetek Múzeumának gyűjteményéből. Az ellopott műtárgyak között volt egy különleges zsebóra, melyet Marie Antoinette francia királyné számára készített állítólagos szeretője, Abraham Louis Breguet svájci órásmester. A 30 millió dollárt (kb. 9 milliárd forintot) érő műtárgyon készítője több mint negyven évig dolgozott, és csak jóval a királyné halála után, 1827-ben készült el.

A hatóságok negyedszázadon át nyomoztak az óratolvajok után, mígnem 2006-ban egy tel-avivi órásmester gyűjteményében megtaláltak negyven darabot az ellopott tárgyakból, köztük a francia királynénak szánt zsebórát. A férfi azt vallotta, az antik órákat (melyeket a szakértők minden kétséget kizáróan azonosítottak) 40 ezer dollárért vásárolta közvetítőn keresztül egy ismeretlen féltől. A rendőrség kikérdezte a vásárlást lebonyolító ügyvédet, és a nyomok egy Los Angelesben élő izraeli asszonyhoz, Nili Shamrathoz vezettek, akinek otthonában megtalálták az ellopott órakollekció többi darabját.

A nő, aki az izraeli alvilág egykori ismert figurája, a két évvel korábban elhunyt Naaman Diller özvegye volt, bevallotta a rendőröknek: néhai férje állt a hírhedt órarablás mögött. Diller csak közvetlenül a halála előtt árulta el feleségének a titkot, és arra kérte, szabaduljon meg az óragyűjteménytől. Shamratot végül lopott javakkal való kereskedés vádjával öt év felfüggesztett börtönre ítélték, az elrabolt órák pedig visszakerültek az őket megillető helyre, a múzeumba.

Bevallotta, hogy plagizálta leghíresebb dalát

Szintén Izraelben esett meg a következő, teljesen más tárgyú vallomás, melyet az ország egyik legnépszerűbb énekes-dalszerzője, Naomi Shemer tett a halálos ágyán. Shemer az 1967-es izraeli–palesztin konfliktus idején vált igazán híressé Yerushalayim Shel Zahav (Arany Jeruzsálem) című dalával, mely Jeruzsálem egyesítése után a zsidó állam nem hivatalos második himnuszává vált. A következő évtizedekben többen is azzal vádolták az énekesnőt, hogy plagizálta leghíresebb szerzeményét, Shemer azonban mindvégig, vagyis egészen a haláláig tagadta a vádakat.

2004-ben azonban a gyógyíthatatlan rákbetegséggel küzdő énekesnő a halálos ágyán bevallotta pályatársának, Gil Aldemának, hogy valóban mástól nyúlta le az Arany Jeruzsálem dallamát, de tettét inkább véletlennek, mintsem szándékos plagizálásnak tulajdonította. A forrás egy Baszkföldön rendkívül népszerű tradicionális altatódal, a Pello Joxepe volt, amit a ’60-as évek elején Paco Ibáñez spanyol énekes modernizált és adott elő koncertjein, köztük Izraelben is. Shemer így hallotta a dalt, mely saját bevallása szerint tudat alatt kúszott be a fülébe és ragadt meg ott, majd néhány évvel később előbukkant, amikor híres dalát írta.

Az énekesnő halálos ágyán tett vallomásában megengedte kollégájának, hogy nyilvánosságra hozza a titkot. Miután kiderült a csalás, a Pello Joxepe korábban sosem látott népszerűségre tett szert a világban. Ibáñez egyáltalán nem neheztelt a dalát eltulajdonító énekesnőre, sőt mint nyilatkozta, megtiszteltetésnek érzi, hogy ő inspirálhatta Shemer hazájának „második himnuszát”.

Negyven évvel korábban megölt egy hollywoodi hírességet

William Desmond Taylor a némafilmkorszak ismert színésze és rendezője volt, élete azonban tragikus véget ért: 1922 februárjában a negyvenkilenc éves Taylort holtan találták Los Angeles-i otthonában. A halottkém jelentése szerint hátba lőtték egy kis kaliberű pisztollyal, amit nem találtak meg a helyszínen. Az esetet természetesen azonnal felkapta a bulvársajtó, igazi hollywoodi szenzáció lett belőle – mégsem sikerült soha a tettes nyomára akadni.

William Desmond Taylor, a meggyilkolt színész-rendező.
William Desmond Taylor, a meggyilkolt színész-rendező.Bettmann / Getty Images Hungary

Negyvenkét évvel később egy Hollywood Hills városnegyedben élő idős, magányos asszony arra kérte a szomszédját, hívjon papot, ugyanis nemsokára eltávozik, és halála előtt szeretne katolikus módra meggyónni. Mivel nem sikerült időben katolikus papot találni, a nő végül a szomszédnak gyónt meg: elmondta, hogy Margaret Gibsonnak hívják, fiatalon színésznő volt, és ő lőtte le kollégáját, William Desmond Taylort, akivel szerelmi viszonyba keveredett. A korábbi életét hátrahagyva katolikus hitre megtért asszony semmi egyéb indítékot nem említett a gyilkosságra, az ügy pedig hivatalosan azóta is megoldatlannak számít.

Sokan azonban elhiszik az egykori színésznő történetét, azzal érvelve, hogy a halálos ágyán fekvő asszonynak semmilyen haszna nem származott volna egy hamis vallomásból. A gyónást meghallgató szomszéd egy másik történetet is megemlített: amikor édesanyja és Gibson egy alkalommal együtt tévéztek és éppen Taylor egyik filmje ment, az idős hölgy hisztérikus rohamot kapott, azt kiabálva, ő ölte meg a képernyőn látható férfit.

Meg akarták félemlíteni áldozatukat – gyilkossá váltak

1957-ben egy 25 éves fekete férfi, Willie Edwards holttestét mosta partra az Alabama folyó: a rendőrség gyilkosságot gyanított, a test azonban annyira eltorzult a vízben, hogy a halál okát és körülményeit lehetetlen volt tisztázni. Húsz évvel később egy helyi ügyvéd újra elővette az ügyet, és nyomozásának hála a hatóságok letartóztattak négy Ku-Klux-Klan-tagot, akiknek közük lehetett Edwards halálához. A letartóztatott férfiak egyike büntetlenségért cserébe elmesélte, mi történt: miután társaival megtudták, hogy Edwards egy fehér nőt sértegetett, bekerítették, többször megütötték, majd arra kényszerítették, hogy egy hídról beugorjon a folyóba.

A vallomás dacára a bíró az összes vádlottat felmentette, ugyanis – mint állította – abból, hogy valaki a folyóba ugrik, nem következik, hogy meghal, ezért a klántagok nem tehetők felelőssé gyilkosságért. Úgy tűnt, az ügy itt véget is ér, tizenöt évvel később, 1992-ben azonban kiderült a teljes igazság: a négy férfi egyike, Henry Alexander a halálos ágyán, tüdőrákkal viaskodva úgy döntött, könnyít a lelkiismeretén, és bevallotta: ő a felelős Edwards erőszakos haláláért. Ő volt ugyanis, aki – tévesen – megvádolta a férfit, hogy obszcén sértéseket mondott egy fehér asszonynak: ha nem osztja meg társaival a hamis értesülést, Edwards nem halt volna meg.

Alexander azt is elmesélte, hogy társaival két választási lehetőséget adtak a bekerített fekete férfinak: elfut vagy leugrik a hídról. Rendkívül meglepődtek, amikor Edwards az utóbbi lehetőséget választotta, ugyanis csak a megfélemlítésre játszottak, nem volt céljuk tényleg kárt tenni áldozatukban: ha futásnak eredt volna, nem követik. A vallomást követően Alexander özvegye levélben fejezte ki mély sajnálatát Edwards özvegyének és reményét, hogy a megkésett bocsánatkérés nem volt hiábavaló.

Az ellopott Stradivari rejtélye

A világ legértékesebb hangszereinek egyikét, egy 1713-ban készült Stradivarit loptak el tulajdonosától, Bronisław Huberman lengyel hegedűművésztől, amikor Huberman a New York-i Carnegie Hallban lépett fel 1936 februárjában, és az eltűnt hangszer rejtélye csak ötven évvel később oldódott meg. A tettes egy tehetséges fiatal zenész, Julian Altman volt, aki a koncertkomplexum melletti étteremben dolgozott, szabadidejében pedig szívesen ólálkodott a Carnegie Hall színfalai mögött. Miután Huberman hangverseny közben lecserélte a Stradivarit egy másik hegedűre, húszéves pályatársa belopakodott az öltözőbe és elorozta az értékes hangszert. Az eltűnt hegedű után kutató személyzet nem gyanakodott Altmanra, még csak ki sem kérdezték őt, annyira megszokott volt a jelenléte a koncertterem kulisszái mögött.

Joshua Bell és a híres Stradivari.
Joshua Bell és a híres Stradivari.Marcel Thomas / Getty Images Hungary

Altman karrierje hamar felívelt, elismert hegedűművész lett belőle, aki Washingtonban a Nemzeti Szimfonikus Zenekar tagjaként elnököknek, magas rangú politikusoknak és diplomatáknak játszott a lopott Stradivarin. Tehetsége dacára a férfit erőszakos, kellemetlen alakként ismerték, aki idősebb korában botrányba keveredett és börtönbe került egy kiskorú lány megrontásáért. 1985-ben súlyos betegen, a börtönben vallotta be feleségének, hogy fél évszázaddal korábban ellopott egy Stradivarit, a nő pedig két évvel később visszajuttatta a hangszert a londoni Lloyds aukciósháznak, akik mint megtalálónak, 263 ezer dollárt (mai áron kb. 600 ezer dollárt, vagyis 170 millió forintot) fizettek neki. A megkerült hegedű azóta többször tulajdonost váltott, jelenlegi gazdája Joshua Bell amerikai hegedűművész és karmester, aki közel 4 millió dollárért (1 milliárd 150 ezer forintért) vásárolta meg.

Halálos ágyán bevallott mindent – végül meg sem halt

1977-ben a Tennessee államban élő huszonhat éves James Brewert azzal vádolták meg, hogy féltékenységi dühében rátámadt a szomszédjára és gondatlanságból megölte. A férfi kifizette az óvadékot, majd feleségével együtt elmenekült az államból: Oklahomába költöztek, ahol álnéven, Michael és Dorothy Andersonként kezdtek új életet. A házaspár megtért, a helyi Biblia-kör tagja lett, és harminc éven keresztül élt anélkül, hogy bárki is sejtett volna bármit is a férfi múltjával kapcsolatban.

A titokra 2009-ben derült fény, amikor „Michael” súlyos stroke-ot kapott, majd a kórházban – érezve a vég közeledtét – mindent bevallott a helyi rendőröknek. A dologgal csak egy apró bökkenő akadt: a férfi nem halt bele a szélütésbe. Miután kiengedték a kórházból, feladta magát a tennessee-beli hatóságoknak, akik újra bíróság elé állították és a három évtizeddel korábbi vádak alapján húsz év börtönbüntetésre ítélték.

Oszd meg másokkal is!
Mustra