Óriási csaták zajlottak már a történelem során eszmékért, hatalomért, anyagi javakért, földterületekért, és rengetegen adták életüket ezekben a harcokban. Nézzük, melyek voltak a legborzasztóbb, legtöbb áldozattal járó harcok a világon, és reménykedjünk, hogy a mostani háborús helyzet nem fog idáig fajulni, és békés megoldás születik majd.
A verduni vérszivattyú
Közel egymillió halott és sebesült, valamint több százezer eltűnt és hadifogoly. Számokban röviden így lehet összegezni az első világháború leghosszabb és második legvéresebb ütközetét, a verduni csatát. A francia és a német csapatok közötti összecsapás 1916. február 21-én kezdődött, és majdnem tíz hónapig, december 19-ig tartott.
Az áldozatok nagy száma miatt a köznyelv „verduni vérszivattyú”-nak nevezte el az ütközetet,
amely a nyugati front legfontosabb fegyveres összecsapása volt. A csata a németek kilenc órán át tartó tüzérségi támadásával kezdődött; a tüzérségi előkészítésre 1200 (más források szerint 1400) ágyút használtak, amelyek a fronttól tíz kilométeres távolságból zúdították az össztüzet az erődre, összesen több mint egymillió lövedéket lőttek ki. Haditechnikai érdekesség, hogy a németek ebben a csatában használtak először lángszórókat a francia lövészárkok megtisztítására.
A Don-kanyari csata
A 2. magyar hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki a keleti frontra. A németek igényeit hosszas alkudozás után sikerült leszorítani, de azon az áron, hogy a magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a németeknek rendelték alá, felfegyverzésüket illetően pedig csak szóbeli ígéretet kaptak Berlinből. 1942 tavaszán mintegy 200 ezer katonát küldtek ki a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45-50 ezres kontingenst (benne 20 ezer munkaszolgálatost) a magyar katonák egy részének leváltására. Ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket leváltottak volna, emiatt mintegy 250 ezres magyar hadsereggel kellett számolni.
Az első magyar kontingens 1942. július 7-én érte el a Dont, ahol védekezőállásokba rendeződtek a Voronyezs és Pavlovszk közötti 208 kilométeres szakaszon. A 2. hadseregben magas volt a tartalékosok aránya, a létszám 20 százalékát nemzetiségiek, főleg románok és ruszinok, 10 százalékát pedig zsidó és baloldali munkaszolgálatosok adták. A fegyverzet és felszerelés (a németekéhez képest) hiányos és korszerűtlen volt. A nyár folyamán a folyó nyugati partján megmaradt szovjet hídfők felszámolására tett sikertelen kísérletek során mintegy 26-27 ezer magyar katona vesztette életét. A tisztikar 20 százaléka, a legénység 15 százaléka és a munkaszolgálatosok 6 százaléka esett el, halt meg, került hadifogságba vagy sebesült meg október 1-jéig. Az ígért fegyverzet és felszerelés a tél beálltával sem érkezett meg a németektől, akik 1942 novemberében, a sztálingrádi csata miatt elkezdték csapataik kivonását a doni térségből.
A szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én, –30-35 fokos hidegben az arcvonal északi részén, az urivi hídfőből kiindulva áttörte a magyar vonalat, és 8-12 kilométer mélyen hatoltak előre, majd január 14-én délen, a scsucsjei hídfőben 50 kilométer szélességben törték át a védelmet. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonal ezen részén állomásozó egyetlen tartalékát, de a visszavonulást is megtiltotta. Jány Gusztáv vezérezredes ragaszkodott a parancshoz, jóllehet ha már január 15-én elrendeli a visszavonulást, a hadsereg egy részét talán megmenthette volna. A magyar katonáknak a szovjet és a német katonákhoz képest hiányos felszerelésben (amely az akkor itthon rendelkezésre álló legjobb volt), többszörös túlerővel szemben, fagyban, embertelen körülmények között kellett tartaniuk magukat.
Január 16-ára a három részre szakított 2. magyar hadsereg arcvonala felbomlott. Jány január 17-én hajnalban rendelte el az alakulatok visszavonását, de az elvágott, német 2. hadsereg alárendeltségébe került III. hadtest tovább harcolt. Ezt a hadtestet február 1-jén – miután sem ellátmánya, sem fegyverzete nem maradt – a később szovjet hadifogságba esett parancsnok, Stomm Marcell feloszlatta, s pár ezer katona kijutott a szovjet gyűrűből. A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg zöme 1943. január 24-én „vált ki az arcvonalból”, a III. hadtest azonban csak február 2–4. között tudott kitörni a szovjet gyűrűből. Jányt a jórészt fegyvertelen katonák látványa késztette hírhedt január 24-i hadparancsának megfogalmazására: „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.” A katonákat gyávasággal vádolta, és a „rend helyreállítása” érdekében a helyszíni felkoncolást is engedélyezte. A megalázó és igazságtalan parancs akkora felháborodást keltett, hogy sok helyen ki sem hirdették, maga Jány április 4-én nyilvánította semmisnek és helyettesítette újjal.
A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper folyó nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal távozott, Horthy Miklós kormányzó 1943. augusztus 5-én felmentette parancsnoki tisztéből. A tábornokot a Népbíróság 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélte, majd november 26-án kivégezték. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette Jányt a háborús bűntett miatt ellene emelt vád alól.
A 2. magyar hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma mintegy 125-130 ezer (pontosabb becslés szerint 128 ezer) főre tehető.
Közülük 49-50 ezren estek el, és csaknem ugyanennyien sebesültek meg, a hadifogságba esettek száma pedig 27-28 ezerre tehető. Közülük kevesen térhettek vissza, a legtöbben már a hadifogolytáborba szállításuk közben meghaltak,
becslések szerint pedig mindössze 3-4 ezren élhették túl közülük a megpróbáltatásokat. Az anyagi veszteséget 70 százalékban, ezen belül a nehézfegyverzetét csaknem 100 százalékban állapították meg.
Isonzó
A 35 hadosztállyal felvonuló olasz seregek a hadüzenet idején többszörös túlerőben voltak, mivel Tiroltól az Adriai-tengerig a Monarchia csak 6 hadosztállyal rendelkezett a térségben, s ezek egy része is kiképzetlen katona volt, akiket sebtében vezényeltek a határvidékre az „olasz veszély” miatt. Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnöke, a túlerőben lévő s az előzetes várakozások szerint offenzíven fellépő olaszokat mélyen beengedte volna a birodalomba a mai Szlovénia területén (Krajna tartományig), s innen, valamint Tirolból kiindulva tervezett ellentámadást a későbbiekben a szerb frontról és Galíciából átvezényelt csapatokkal. Ezt a tervet a felső katonai vezetés nem fogadta el, s Hötzendorfnak is be kellett látnia, hogy jó ideig nem fog elég katonai erő rendelkezésre állni egy átfogó támadáshoz, ezért az olaszokkal szemben védekezésre kell berendezkedni. A délnyugati front vagy másképpen olasz front parancsnokának a Habsburg-ház egyik legtehetségesebb tábornokát, a vezérezredessé előléptetett Jenő főherceget nevezték ki, aki 1915 júniusáig a balkáni csapatok főparancsnoki tisztét is betöltötte. A főherceg a határszakaszt és a rendelkezésre álló haderőt is három részre osztotta: tiroli, karintiai és Isonzó menti csapatokra, méghozzá oly módon, hogy mivel az északi magas hegyek nehezen átjárhatók voltak, a védelem súlypontját a délen nyitott Isonzó-völgyre helyezte, s a katonai erők felét ide irányította. A karintiai csapatokat a magyar Rohr Ferenc lovassági tábornok vezette, míg az Isonzó-front parancsnokává a horvát Svetozar Borojević von Bojna gyalogsági tábornokot nevezték ki, aki az 5. osztrák–magyar hadsereget irányította a térségben.
Az olaszok szerencsére legendásan felkészületlenek voltak a háborúra, mivel a politikai és a katonai vezetésük a hadüzenet előtt alig egyeztetett, s Luigi Cadorna vezérkari főnök parancsnoksága alatt vezetési és szervezési hibák sorát követték el. A haditerv szerint az Isonzó felé támadó olasz hadseregnek a folyó átlépése után kettős irányba, egyrészt Laibach (Ljubljana) és a Dráva-vonal, másrészt Trieszt és az Isztria felé kellett volna tovább nyomulnia. Ám a hadüzenet után két hétig tétováztak, kihasználatlanul hagyták többszörös erőfölényüket, s időt adtak a másik félnek, hogy csökkentse létszámbeli hátrányát csapatok átcsoportosításával, s hozzákezdhessen védelmi rendszere kiépítéséhez. Az osztrák–magyar haderő, melynek felét magyar katonák alkották az Isonzó-fronton, a folyó északi és középső szakaszán a keleti oldalon húzódó magaslatokat foglalta el, kivéve a tolmeini és a görzi hídfőt, ahol előretolták állásaikat a folyó nyugati oldalára. Mivel a folyó déli, 15 km hosszú ívét mindkét oldalról sík vidék határolta, ezért itt keletebbre, a Doberdó-fennsíkon építették ki az első védelmi vonalakat az itt harcoló, túlnyomórészt magyar ezredek. A katonadalokból jól ismert Isonzó és Doberdó neve nemcsak a magyar hadtörténet lapjaira került fel, hanem bevésődött a népi emlékezetbe is.
Az isonzói és doberdói harcok
Az Isonzó-fronton 1915 nyarától 1917 októberéig vívta az olasz haderő az osztrák–magyar seregekkel a híres-hírhedt isonzói csatákat, szám szerint tizenkettőt. A tizenkét csatából tíz alkalommal az olaszok támadtak, de számbeli fölényük ellenére céljaikat nem érték el. Jelentősebb területi és stratégiai nyereségre csak a hatodik csata során tettek szert, amikor sikerült elfoglalniuk Görzöt, és birtokba venniük a Doberdó-fennsíkot.
A mellékelten közölt színes heti hadszíntértérképek a Münchenben kiadott Wöchentliche Kriegsschauplatzkarte mit Chronik című sorozatban jelentek meg, s a világháború valamennyi európai frontján bemutatták a központi hatalmak adott időszakban egy hét alatt elért katonai eredményeit, piros színnel jelölve a központi hatalmak, zölddel az antant és szövetségesei által elfoglalt területeket. Az Isonzó menti harcok nyitánya, az első isonzói csata (1915. június 23. – július 7.) során az olaszok még nagy reményekkel indultak. Cadorna elsőként a görzi és a tolmeini hídfő, valamint a Doberdó-fennsík nyugati peremének elfoglalását célozta meg. A csata kezdetén a hat napig tartó olasz tüzérségi tűz Doberdót szinte pokollá változtatta, a védőállások jelentős részét lerombolta és mindent sűrű füstfelhővel borított, ám hiába voltak az olaszok háromszoros tüzérségi fölényben, s két és félszeres létszámfölényben (250 ezer olasszal csak 100 ezer osztrák–magyar katona nézett szembe), a tüzérségi tüzet követő támadásaik a védelmen rendre elakadtak. Az olasz támadás már július első hetében kifulladt, amiben több tényező is szerepet játszott:
Hibákat követett el az olasz katonai stratégiai tervezés, amely nem számolt kellően a terepviszonyokkal, s a frontális támadást erőltette,
ami súlyos veszteségekkel járt. Az olasz katonáknak gyengébb volt a felszerelésük és a kiképzettségük is, ráadásul még csak most estek át a tűzkeresztségen. Az utánpótlás és a felvonulás szempontjából azonban az olaszok voltak kedvezőbb helyzetben az élelmiszerben gazdag Pó-síkság közelsége, és a jó szállítási lehetőségek miatt. A Monarchiának ezzel szemben a kietlen és terméketlen Doberdó-fennsík és az Isonzó menti hegyláncok mellett a hasonló adottságú mögöttes területekkel is meg kellett küzdeni, ahol kevés út és vasút vezetett, s a karsztfennsíkon a vízhiány is komoly problémát jelentett. Ugyanakkor az olasz hadiipar fejlettségi színvonala elmaradt nemcsak az osztrák, de a magyar hadiiparétól is, amit csak részben és elkésve ellensúlyoztak az antant hadianyag-szállításai.
Jenő főherceg ugyan engedélyt adott a túlerő ellen az időnyerést szolgáló halogató hátrálásra, azonban a frontparancsnok, Borojević tábornok az első lehetséges védelmi vonalnál megvívandó állásharc híveként, a meglévő állások szilárd tartását követelte meg csapataitól, amit csak óriási véráldozatok árán lehetett megvalósítani. A támadók veszteségét az első csatában 16 ezer főre teszik, amiből kétezer a halottak száma, másfél ezer az eltűnt, illetve a hadifogságba esett, s mintegy 12 ezer fő a sebesült. Ezzel szemben a Monarchia vesztesége ezer halott, ugyanennyi eltűnt és hadifogoly, s mintegy 8 ezer sebesült, összesen 10 ezer fő.
De ez a csata még csak bevezető volt a későbbi, még nagyobb veszteségeket hozó ütközetekhez.
Az első csata befejeztével mindkét oldal igyekezett a veszteségeket pótolni, a kimerült csapatokat leváltani, a megrongálódott állásokat és a kritikus szakaszokat megerősíteni. Ekkor rendelték a legfenyegetettebb isonzói védőkörletbe, a Karszt-fennsíkra az orosz fronton edződött VII. (temesvári) hadtestet József főherceg vezetése alatt. Ez a hadtest az első Isonzó-csatában már részt vett Karintiában, ezt követően vezényelték át, s az Isonzó-hadsereg déli szárnyán kapott kulcsfontosságú szerepet.
József főherceg A világháború, amilyennek én láttam című művében, mely naplója és hivatalos iratok felhasználásával készült, részletesen beszámolt az isonzói csatákról. Az 1914-ben lovassági tábornokká kinevezett főherceg nagyobbrészt magyar katonákból álló csapatai – súlyos veszteségeik ellenére – hősies és sikeres harcokat vívtak, s maga József főherceg is kétszer könnyebben megsebesült. A parancsnoksága alá tartozó VII. hadtest helyzetét mutatja a Doberdói-fennsíkon 1916. június 3-án, az 5. és a 6. isonzói csata közötti átmeneti, csendes időszakban.
A második isonzói csata
Tíznapos tűzszünetet követően Cadorna utasítást adott az olasz hadseregnek az osztrák–magyar erők elleni újabb nagy erejű támadásra, mely Görz bekerítését és a doberdói védővonal áttörését célozta. Ezzel megkezdődött a második isonzói csata. A sziklás karsztfelszín igen megnehezítette megfelelő harcállások építését, de a védővonalnak szánt kőrakások, a robbantott sekély árkok hátterében, a sziklák, kőhalmok közt vagy dolinákban kisebb csoportok fedetten gyülekezve, meglepő ellentámadásra kelhettek. Így a harc gyakran nem az első vonalban játszódott le, amelynek építményeit az olaszok romboló tüzérségi tüze amúgy is elseperte, hanem hátrébb, s onnan irányult az első vonal visszaszerzésére. A második ütközetben, 1915. július 25-én az olaszok elfoglalták a Doberdói-fennsíktól északra fekvő kulcsfontosságú magaslatot, a 275 m magas Monte San Michelét, ahonnan belátható volt az Isonzó-völgy és a Doberdói-fennsík is. Birtoklása azért volt fontos, mert a dombról az olasz nehéztüzérség sokkal nagyobb hatósugárban lőhette a doberdói osztrák–magyar állásokat. A domb visszavétele sikerrel járt, miután Richter ezredes a 17. hadosztály, a 20. honvéd hadosztály, valamint a 16. honvéd hegyi dandár – főként magyar – rohamosztagai élén több napon át rohamozta. A harc hatalmas véráldozatokat követelt, a 20. hadosztály például, melyben budapesti, debreceni, nagyváradi, székesfehérvári honvédek szolgáltak, elveszítette legénysége kétharmadát a domb ostromakor, amit magyar Golgotaként is emlegetnek. A sikerben szerepet játszott, hogy az osztrák–magyar hadvezetés – német mintára – felismerte az elitalakulatnak számító speciális rohamcsapatok szerepét, s alkalmazta is őket, szemben az olaszokkal, akik a tömegrohamot erőltették.
A második isonzói csata az olasz front egyik legvéresebb összecsapását hozta, melyben a veszteségek kivételesen kiegyenlítődtek: mindkét fél több mint negyvenezer főt vesztett, beleértve a halottakat, sebesülteket és a hadifoglyokat. A Monarchia embervesztesége a következőképpen oszlott meg József főherceg könyve szerint (3. kötet, 18. melléklet): 23 ezer sebesült, 12 ezer hadifogoly és eltűnt, s mintegy 6500 halott, utóbbiak közül 3000 főhöz közelít a 20. honvéd hadosztály és 17. hadosztály elesettjeinek a száma. A könyvben közölt adatok egy része azonban nem pontos, így az Isonzó-fronton harcoló 5. hadsereg halottjainak száma valószínűleg nagyobb 6500 főnél. A harc most sem hozott áttörést az olaszok részére, így a front augusztus elején hosszú időre megszilárdult, s a nyugati hadszíntérhez hasonló állóháború alakult ki a térségben. Doberdó pedig félelmetes hírnévre tett szert, s az első véres harcok után az Isonzó-front egész déli szakaszát Doberdó névre keresztelte a magyar katonaság, mert ebben a dobolást idéző idegen földrajzi névben asszociálódtak az itteni csatákat kísérő rettentő pergőtüzek és kegyetlen öldöklések.
A több mint két hétig tartó csata mindkét harcoló fél számára komoly tanulságul szolgált: az olaszok a kudarc nyomán lemondtak arról, hogy egyetlen rohammal törjék át az erősödő osztrák–magyar állásokat, és hosszú háborúra rendezkedtek be az Isonzónál. Cadorna egészen 1915 októberéig nem próbálkozott újabb offenzívával, és a frontális gyalogsági rohamok helyett a tűzerő növelésére fordította figyelmét. Borojevics és Habsburg Jenő főherceg számára pedig az olasz tüzérség hatalmas pusztításai szolgáltak tanulságul arra nézve, hogy a Karszt-fennsíkon komolyabb védműveket kell kiépíteniük, mint a korábbi hadszíntereken.
A főherceg utasítására hamarosan megkezdődött a mészkőbe vájt lövészárkok kiépítése, melyek fedezékül szolgáltak a fronton harcoló katonák számára.
A Monte San Michele gerince alá, hogy a domb tüzérségi tűztől védve, biztonságosan megközelíthető legyen, a harcok szünetében, 1915 telén alagutat fúrtak, amit az egyik parancsnokról, Alois Schönburg-Hartenstein hercegről Schönburg-alagútnak neveztek el. San Michele utolsó védői 1916 augusztusában nagyváradi honvédek voltak, amikor a 6. isonzói csatában elfoglalták az olaszok Görz városát, s az osztrák–magyar hadvezetés kiürítette a dombot és a teljes Doberdó-fennsíkot.
Ivo Dzsima
Az Ivo Dzsimáért folytatott küzdelem a második világháború csendes-óceáni hadszínterének egyik legvéresebb ütközete volt. A Kuribajasi tábornok vezette, közel 22 ezres japán haderő a korábbi gyakorlattól eltérően nem a partvonal közelében állította fel védelmi állásait, hanem mélyen a sziget belsejében kialakított, földalatti folyosókkal összekötött bunkerrendszerben. „Senki sem halhat meg addig, amíg tíz ellenséges katonával nem végez” – Kuribajasi Tadamicsi japán tábornok így utasította katonáit a végső helytállásra.
Ahhoz, hogy repülőerődjeik biztonsággal elérjék és bombázni tudják a japán városokat, az amerikai hadvezetésnek létérdeke volt, hogy elfoglalja Ivo Dzsimát, a japán partoktól 1200 kilométerre fekvő kicsiny, mindössze 21 négyzetkilométernyi szigetet. A grandiózus partraszállást a sziget több hónapos bombázása után, 1945. február 19-én indították el az amerikaiak.
Az Ivo Dzsimáért folytatott küzdelem a második világháború csendes-óceáni hadszínterének egyik legvéresebb ütközete volt.
Kuribajasi megtiltotta az öngyilkos, a japán katonák tömegmészárlásába torkolló banzájrohamokat is, helyette a rejtőzködésre és lesből való támadásra utasította katonáit. Az újszerű taktika bevált, a földalatti bunkerek megvédték a bombázásoktól a japánokat, akik bunkereik mélyéről indított támadásaikkal rengeteg veszteséget okoztak a tengerészgyalogosoknak. Az amerikai katonáknak minden apró lépésért meg kellett küzdeniük, lángszórókat vetettek be, hogy kifüstöljék a fanatikus, légi és tengeri utánpótlástól elvágott japánokat. A helyzetük nem volt egyszerű, hiszen a kifüstölt földalatti állásokba a szerteágazó folyosórendszernek köszönhetően hamarosan újra japánok költöztek, hátba támadva a mit sem sejtő amerikaiakat. Kuribajasi és emberei a halálra készültek, egyetlen céljuk az volt, hogy hősies helytállásukkal minél nagyobb veszteségeket okozzanak a támadóknak.
A japánok abban reménykedtek, hogy a szövetségesek veszteségei olyan súlyosak lesznek, hogy azok megfontolják vagy elhalasztják a Japán elleni inváziót. A védők közül szinte mindenki elesett, beleértve Kuribajasi tábornokot is. Mindössze 216 japán katona került amerikai fogságba. A sziget hivatalosan 1945. március 26-án szabadult fel, 1951-ben az utolsó két ellenálló japán katona is letette a fegyvert.
