Gerlóczy Márton: Ekkora családi hazugságokat csak leírni tudsz, kiírni magadból nem

„Minduntalan eszembe jutott a fiú, akivel közölték, hogy az élete egy hazugság, olyan próbatétel akadálya elé állítva őt, amit nem lehetett sem megmászni, sem átugrani, sem megkerülni. Csak bámulni lehetett azt az akadályt tehetetlenül és dühösen, vagy hátat fordítani neki és rohanni az ellenkező irányba. Az jutott eszembe, ez a fiú megélte, elfogadta, túlélte, elviselte, ami történt vele, de tudtam, hogy én, vagyis az a felnőtt ember, akivé váltam, aki a Ferenciek terén álldogált a japán turisták áradatában, még egyszer ugyanezt nem lesz hajlandó végigcsinálni. Az identitás alapkőletételénél elrejtett időkapszulához csak robbantással vagy bontással juthatok hozzá, gondoltam, ám az épülethez, amit majd az én anyagából kell felhúznom, nem áll rendelkezésre más építőanyag, mint az, amit fel kell robbantanom, el kell bontanom, hibás lesz hát az egész, az illesztékek, a vezetékek, a szigetelés, itt ereszt, ott szivárog, ez csöpög, az csöpög.” (részlet)

Egy fiú, aki kisgyerekként elveszti az apját, aztán 11 éves korában kiderül, hogy akit gyászolt, nem a vér szerinti apja volt. Ezt élte át fiatalon Gerlóczy Márton (született Váczi), és előfordulhat, hogy a nagyapja, id. Gerlóczy Ferenc is (született Kriegler). Ismétli magát a sors, vagy pont az visz minket tévútra, hogy mintázatokat igyekszünk keresni az események alakulásában? Egyáltalán meg merjük, meg akarjuk-e tudni, ha a legközelebbi szeretteink hazudnak nekünk? A tudatlanság kényelmét vagy a személyiségünket alapjaiban megrengető igazságot választanánk, ha rajtunk múlna? És miből építjük újra önmagunkat, ha rájövünk, hogy sok minden nem úgy történt, ahogyan mondták nekünk? Fontos kérdések Gerlóczy Márton megalkuvást nem ismerő, helyenként egészen dermesztő, mégis rendkívül intim könyvéből. A Fikció első részéről, A katlan című regényről beszélgettünk.

A múlt héten sok időt töltöttem az elbeszélő Gerlóczy Mártonnal egy szicíliai kisvárosban. A könyvön keresztül beléptem a mindennapjaiba, megszoktam a rutinjait: hogyan kávézik, cigarettázik, miken gondolkodik, miközben sétál, mire figyel fel a környezetéből. Ez alapján óhatatlanul elképzeltem, milyen lesz az író Gerlóczy Márton napja a beszélgetésünk előtt. Messze járok a valóságtól, ha a regényből indulok ki? Hogyan telt a reggeled?

Nem, nagyon közel jársz hozzá. Kérlek szépen, én most vidéken élek, úgyhogy tegnap este feljöttem, kicsit kimaradtam, találkoztam a pesti barátaimmal a régi helyeken. Reggel lementem kávézni egyszer, kétszer, aztán elindultam ide. Semmi más dolgom nem volt, az író Gerlóczy Márton most szabadnapos. Tehát nem azon gondolkodtam, mit fogok ma csinálni, mit fogok írni, csak kávéztam. De azt a környezetet, ahol kávéztam, az egyik részben majd részletesen meg fogom írni, mert a szereplő haza fog térni Szicíliából, bele a családi drámába. Szóval el lehet majd olvasni, hogy a mai napom hol és hogyan telt. 

Az eddigi tapasztalataim alapján vannak írók, akik szívesen beszélnek a könyvükről. Annyi időt töltöttek vele relatíve egyedül, hogy utána jólesik megosztani az élményeiket. A másik típusba azokat sorolom, akik, mire megjelenik a kötetük, el is távolodnak tőle, és inkább foglalkoznának az új feladataikkal. Te hova helyeznéd magad ezen a nagyon leegyszerűsített skálán?

Az utóbbi lenne rám is igaz, de ezúttal más a helyzet, mert ez egy folytatásos könyv, tehát most is ebben vagyok. Ha máskor találkoztunk volna, akkor valószínűleg nem lenne kedvem beszélgetni veled, mert már írnám a következő regényemet. De most a következő ott folytatódik, ahol A katlan véget ér, jelenleg is ezen dolgozom. Amúgy szerinted az első vagy a második csoportba tartozó írók vannak többen?   

Fele-fele arányt mondanék, de lehet, ez kibújás a kérdésed alól. 

Én ahány írót ismerek, mind imádnak beszélni a könyveikről.  

Lehet, bizonyos szempontból kiugróbbak az emlékezetemben azok, akik nem, mert nehezebb dolgom volt velük. 

Az is lehet, igen. Bár itt most ugye Zsófi (Gerlóczy Márton felesége, Czakó Zsófia – a szerk.) a menedzserem. Tehát nem magadtól jöttél. Persze miután elolvastad, mondhattad volna azt, hogy ez téged nem érdekel. Nem? 

Persze, mondhattam volna, de nem ez volt a helyzet. Igazából már a fülszövegről azt gondoltam, hogy nagyon izgalmas, régen olvastam ilyen jót. Meg lehet kérdezni, hogyan készült? 

Általában a szerkesztők szokták írni, vagy a kiadó marketingese, de ezt most én csináltam. Más nem nyúlt hozzá. 

A borítón megjelöltél két szokatlan műfaji kategóriát: az egyik az identitás-thriller, a másik a non fiction-regény, amelynek Fikció a címe. Hogy is van ez? Mit értesz ezek alatt a fogalmak alatt? 

A non fiction hagyományosan az önéletrajz. Itt viszont a Fikció címet kapta, azért, mert én a valóságot írom, de a valóságban szereplő személyek élete bizonyos szempontból, főleg lélektani értelemben, fikció. Ez egy Fikció című önéletrajzi regény. A másik, amit kérdeztél, az identitás-thriller – szerintem olyat még nem hallottam, én találtam ki. De ebbe sokan belekötnek, mert azt hiszik, a thriller az a Stephen King, amikor, mit tudom én, három feje van egy macinak és sötétben támad. De a thriller igazából borzongás, amikor végig érzed, hogy valami történni fog és mindent felborít. A regénybeli identitáskeresésben ez benne van. 

Sokan nem szeretik ezt a fülszöveget egyébként. Többen jelezték, hogy biztos a kiadó írta ezt a hatásvadász szöveget. Lényegtelen, nem sok múlik rajta szerintem, hosszú távon biztos, hogy nem. Persze azért el lehet rontani egy fülszöveggel egy könyvet. Volt régen egy tervem, a Tízmillió eladott példány világszerte című regényem, de aztán úgy döntöttem, nincs időm ilyen hülyeségekre. 

A katlan a családod apai ágára fókuszál, egyfajta columbói nyomozás a vér szerinti dédapád után. A felmenőknek ez az a szintje, amiről a legtöbb embernek már csak kevés ismerete van, nem is érdekli igazán, kiktől származik. Neked miért ennyire fontos? 

Technikailag ugyan a dédapát nyomozza a szereplő, de igazából az apjáról van szó. Azt akarja kideríteni, hogy igaz-e a hazugság, vagy hazugság-e az igazság, ami generációról generációra öröklődik a családban. Az én helyzetem azért különlegesebb, mert amikor megismertem az apámat, akkor megismertem vele a Budapest történetéhez sok szálon szervesen kapcsolódó családját is. És állandóan erről volt szó. Egy történet részese is lettem. Amikor szembesültem azzal, hogy a családom mégsem a Gerlóczy család, akkor azzal is szembesülnöm kellett, hogy néha számít, ki a dédapa, amikor lehet dicsekedni vele, máskor meg nem, amikor le kell tagadni, hogy mégsem ő az.  

Eredetileg az volt a tervem, hogy apámhoz kerülök közelebb a nyomozás által, megkeresem a hibát a rendszerben, hogy ő mitől olyan, amilyen. Elkezdtem a hazugság következményeit vizsgálni, aztán még több hazugságot találtam. Akkor már láttam, hogy ez egy nagy munka lesz, és ha már nekiálltam, be is kell fejezni. Természetesen meg lehetett volna oldani azt is, hogy nem foglalkozom ezzel. Ha csak annyi lett volna, hogy ki a dédapám, akkor nem is érdekelt volna. De ezek az ősök, ezek hatással voltak az életemre, a személyiségem alakulására. A másik meg, hogy író lettem, és arról is szól ez a könyv, hogy miért lettem én író, sajnos. És ha már az lettem, akkor ezzel kötelességem foglalkozni. Az egyik korábbi könyvem, a Mikecs Anna: Altató, az anyai családomról szólt, mindenképpen meg akartam csinálni a párját. Aztán egyre csak nőtt és nőtt és nőtt ez a történet. Úgy volt, hogy három kötet lesz, de valószínű, hogy több lesz. 

Ennek a regénynek mintha az is fontos tétje lenne, hogy ki irányítja a családi emlékezetet, kinek van joga közös narratívákat létrehozni, terjeszteni, fenntartani. 

Amikor tagadással szembesül az ember, meg találkozik a titkok tudóival, akkor két választása van. Az egyik, hogy elfogadja azt, amit mondanak neki – sokáig én is ebben a szerepben voltam. Többen a családból most is tartják magukat ehhez: van egy nagymama, aki megmondja, ki kicsoda, kinek ki az apukája, a nagyapja, mi az irány. Természetesen rengeteg konfliktussal jár, ha ebbe bele akarsz nyúlni. Fontos volt, hogy találtam ehhez egy partnert, egy nagybácsit, akiben szintén megvolt a szándék. Ráadásul itt ugye alapvető, tisztán eldönthető kérdésekről van szó: ki a nagyapád, mondjuk, a Józsi vagy a Géza? Nagyon nem mindegy. Nincs hatalmunk ezt befolyásolni, és szerencsére ma már kideríthető a válasz. A genetika nem hazudik. Pont tegnap beszélgettem valakivel, aki elmesélt egy szörnyű történetet, hogy egy örökletes betegség miatt most három családtagja is halálos beteg. Akkor eszembe jutott, hogy ha van egy betegségem, amit Gézától örököltem, akkor hiába mondom, hogy én a Józsinak vagyok az unokája, akkor biztos, hogy a Géza miatt fogok meghalni, bár ha ő nem lett volna, akkor élni sem élek. 

Alaposan felforgattad a családi status quót. Volt olyan pillanat írás közben, amikor megremegett a kezed vagy visszafogtad magad, nehogy megbánts másokat? 

Persze hogy volt. Most is van. Rettenetesen nyomasztó egyébként, mert tudom, hogy megbántok embereket. Nagyobb probléma, hogy itt sokan névvel szerepelnek. A Fikciónak ez is lényege: ha ez egy kitalált történet, azt mondanák rá, hülyeség, minek talál ki valaki ilyen hülyeséget! Ami nagyon megszalad, azt később kihúzom, és vannak körülöttem olyanok, akiknek adok a szavára. De ha ekkora hazugságokról szól egy történet, akkor ott nem lehet nem igazat mondani, sőt, azt sem lehet, hogy kihagyjam azt, amit a hazugságról gondolok, hiszen akkor hiteltelen lenne az egész. Ez most a koncepció, ami miatt még nagyon sok bonyodalom elé nézek, mert vannak olyan családi dolgok, amik az összefüggések miatt kihagyhatatlanok, de ha arra gondolok, hogy azokat meg kéne írni… szóval azt nem lehet, azt nem lehet. Trükköket kell majd kitalálnom, még én sem tudom pontosan, miket.  

Írástechnikai trükkökre gondolsz vagy pszichés megküzdési módszerekre? 

Formailag. Ami a pszichés megküzdést illeti, rajtam csapódik az egész. Úgy értem, ha egyvalakiről írok, és az őt megviseli, ha megviseli, az is nehéz. De ők sokan vannak, így ez engem egyszerre nyomaszt. Ez nem is fog változni. Azt hittem, hogy ki tudom írni magamból, de ez hülyeség. Ezt nem tudom kiírni magamból, csak leírni tudom. Megfigyeltem, hogy gyakran már másnap nem emlékszem arra, mit írtam előző nap. Ugyanaz működik szerintem, mint amikor 6 évesen elvesztettem apámat, az akkori apámat. Nem emlékszem. Emlékezési képtelenség. Most is leírom és elfelejtem. Ebben valószínűleg jó vagyok. Nagy gyakorlatom van a traumatizáltságban. Szóval ez az egész nem kellemes. Van olyan regényem, amit megírtam, aztán beszélgettem róla valakivel, és semmi tétje nem volt a dolognak. Szórakoztató volt. Mit tudom én, csarnokban dolgoztam árusként. Igen, kit érdekel? Semmit nem befolyásol. Itt viszont komoly a tét, nekem is és másoknak is.  

Eszméletlen nehéz folyamatnak hangzik. Vannak azért örömteli részei is, amiket élvezni tudsz? 

Van egy küldetésem. Személyes célom, hogy ne kelljen mindenkinek egyesével elmesélni ezt a történetet. Hanem ha megírtam, és azt valaki elolvassa, akkor tudja majd, kivel beszél. Én már régóta tudom, ki az apám, szép lassan a nevét is felveszem. De ezt még nem mondhatom el, különben azok az olvasók, akiket érdekel ez a nyomozás, mérgesek lennének. Mint amikor valaki elárulja, ki a gyilkos. Egyébként ezen sokat gondolkodtam, hogy ki a gyilkos ellentéte, aki nem megöl, hanem létrehoz valakit. Itt nem gyilkos, hanem nemző van. 

Furcsa helyzet, mintha az életeddel elspoilereznéd a regényeidet. 

De én már nagyon várom ezt. Nem élvezet ezt titokban tartani. 

„[...] ezekben az életemen kívüli pillanatokban éreztem otthon magam, távolodás vagy közeledés közben [...]” – írod az első oldalon a Szicíliába tartó repülőút kapcsán. Úgy éreztem, a távolodásban és közeledésben rejlő otthonosság valahogyan az elbeszélői technikádban is megjelenik. Néha egészen távolról kamerázol dolgokat, máskor meg az agyadban létezik minden.

Amikor az identitás meghasad, az ember elkezdi kívülről látni magát. Ez konkrétan megtörtént velem, el is kezdtem jegyzetelni. Amikor megtörtént a baj, és nem tudtam, ki vagyok, akkor felemelkedtem. Próbáltam eltávolodni, és úgy nézni magamat. De ez majd később lesz fontos eszköz. A távolodás-közeledés, amit idéztél, az ott más a könyv elején. Az az úton lenni, vagy inkább a sehol se lenni. Egy írói technika, mert sokkal jobb a dolgokat távolról vagy a magasból szemlélni. Most például jó, hogy nem Budapesten élek, mert jobban rá tudok látni a történetre. Furcsa is, amikor megérkezem ide, Újlipótváros, mint valami fekete lyuk, elnyel, mintha egy perc sem telt volna el, amióta távoztam. De visszatérve a kérdésedre: a következő részben majd kettéhasad az elbeszélő tudata, elkezd magával beszélgetni, úgyhogy ott lesz majd igazán érvényes az, amit megfigyeltél. 

Kíváncsi vagyok, mire számíthatunk a folytatásban. De előtte kérdezhetlek még a Zsófival való alkotói kapcsolatotokról? A regényben is megjelenik, ahogy olvasod Zsófi Nagypénteken nem illik kertészkedni című könyvének kéziratát. Milyen az együttműködés köztetek? Könnyebbség vagy inkább nehézség, hogy két író van otthon? 

A katlanban arra figyeltem, hogy rekonstruáljam az eseményeket. Nem azért írtam bele, hogy a Nagypéntekent olvasom, hogy reklámot csináljak vele, hanem mert aznap tényleg azt csináltam: a szerkesztője vagyok. Úgy is ismertem meg Zsófit, hogy küldött nekem szöveget. Hosszan leveleztünk, egyikünk sem volt Magyarországon. Az első kézirat, amivel megkeresett, nem sikerült olyan jól. El volt keseredve, de én azt mondtam neki, ha most meg tudod csinálni, hogy írsz egy másikat, akkor neked érdemes írással foglalkozni. Abban is segítettem, hogy az élményanyagából kiválassza azt, ami érdekes lehet. Így jött neki az olasz lélek és a gyermekkor a nagypapával. 

Ő megírta, én pedig megspóroltam a szerkesztőnek a munkát. Ezt élvezem. És hát Zsófi rendkívül kedves, megnyerő, most díjat is nyert. Díjat így kell nyerni, hogy szimpatikus vagy. Én például nem vagyok szimpatikus, így nem nyerek díjat, de az is jó, ha Zsófi hozza haza őket. Most írja a második könyvét, ami nagyon nehéz. Amúgy irigylem is, mert nem tekint feltétlenül íróként magára. Nagyon szereti, fontos dolog az életében. De ha már egy ember, akárki elolvassa a szövegét, ő boldog. Sokat jelent neki, de rengeteg mást is csinál. 

Szerintem szép számmal vannak olyanok, akik visszagondolva örültek volna, ha az első könyvük végül nem abban a formában jelenik meg, amiben megjelent. 

Nekem is nagyon jó lett volna, ha 22 évesen van mellettem valaki, aki azt mondja, ez szar, írjál újat. Bár nem vagyok biztos benne, hogy én annyi idősen be tudtam volna venni ezt a kanyart, hogy elfogadjam, hogy ez szar. Persze miután megjelent, már tudtam, hogy szar. Az én kéziratom rossz kezekbe került. A legrosszabb kéz az enyém volt, és azoké is az volt, akik utána kezelték. De most ebből a szempontból szerencsés a helyzet, mert a legelső könyvemet többé nem adjuk ki. Foghatom arra, hogy hazugság az egész. Több mint 30 ezren olvasták, egy hazugságot. Amiről akkor még nem tudtam, hogy az. De visszatérve Zsófira, ő is segít nekem. Nem szerkeszt engem, de szól, ha húzzak ki valamit.  

Én már látok magam előtt egy ilyen szakdolgozatot, hogy Az olasz emberek ábrázolásának összehasonlító elemzése Gerlóczy Márton és Czakó Zsófia műveiben.  

Az én könyvem azért játszódik Scicliben, mert amikor megérkezett a DNS-teszt eredménye, akkor ott voltam. Ha én Marokkóba utaztam volna azon a télen, akkor azt olvastad volna, és, mit tudom én, Sivatag lett volna a címe. Tehát a belső világom alakítja Sciclit, nem pedig fordítva. 

Talán erre utal az is, amikor azt írod: „két ember soha, semmilyen körülmények között nem tartózkodhat ugyanabban a városban”. Mikor fog megjelenni a második kötet, és mi várható benne? 

Remélem, tavasszal. Örvény a címe, és ez egy belső utazás lesz. Ezt az összeomlást akartam eredetileg megírni, de rájöttem, úgy nem fog menni, ha az olvasónak fogalma sincs a szereplőkről. Nem tudja majd hova kötni, hogy akkor most mi baja ennek a gyereknek. Így megálltam a felénél, és elkezdtem az előzményeken dolgozni, ebből lett A katlan. Ez tehát egy folytatásos regény, ami azt is jelenti, hogy az első könyvvel kell kezdeni. Ha a másodikat olvasod először, akkor mint szépirodalmi művet lehet, hogy tudod élvezni, de nem fogod érteni, ki kicsoda. Úgy szoktam mondani, a második részben a cirkuszi sátrat felkapja a szél. A harmadik végén pedig hazatér a szereplő.