Egy aktív alkoholista vagy drogos mellett mindig ott egy társfüggő partner

Korábbi cikkeimben már írtam a szerhasználat családra (gyerekre, párkapcsolatra) gyakorolt hatásáról, és arról, hogyan lehet az aktív használónak segíteni abban, hogy hagyja abba a kényszeres alkohol-/szerhasználatot.

A mostani, kétrészes cikkemben a felépülési folyamatot mutatnom be egy értelmiségi (ügyvéd-orvos) házaspár mindkét tagjának szemszögéből. Nevezzük őket Dénesnek és Dórának. Mivel Dénes aktív ivászata alatt együtt volt a házaspár, az alkoholizmus Dórára ugyanolyan megbetegítően hatott, ezért a felépülési folyamatnak ugyanúgy mindkettejükre kell vonatkoznia ahhoz, hogy a jövőben immár józanul is együtt tudjanak maradni.

Dénes a kliensem, jogász. Egy-két alkalom után elkezdett járni önsegítő csoportba, kisebb visszaesések után már több mint egy éve józan. 

Ahhoz, hogy a kapcsolatuk meg tudjon maradni, neki, de a feleségének, Dórának is kellett változnia, így az a legjobb forgatókönyv alakult ki, hogy mindketten járnak önsegítő csoportba, azaz mindketten dolgoznak magukon. Dóra a szenvedélybeteg hozzátartozók csoportjában tanulja a felépülést mint társfüggő, Dénes az AA-ban.

A függőség betegsége minden családtagra egyaránt hatással van, és ez igaz akkor is, ha az illető nem a gyerek szeme láttára iszik. Sokan bizonygatják, hogy ez nincs hatással a gyerekre, hisz nem látja, mert nem előtte iszik/drogozik, ám az érzések (bizonytalanság, félelem, kiszolgáltatottság, reményvesztettség, utálat, gyanakvás, erőltetett jókedv, fájdalom, kontrollálási kényszer) akkor is jelen vannak a családban, és hatnak a gyerekre. 

Egy aktív használó mellett mindig ott a társfüggő is. 

Abban az esetben, ha az aktív használó elkezd józanodni, az megváltoztatja a családi rendszer egészének működését, dinamikáját. Ebből az következik, hogy a felépülő függő másként kezd el kommunikálni, viselkedni, viszonyulni, mint korábban, jó esetben nem fog ugyanazokba a játszmákba belemenni. Emiatt újra kell tanulni a közös életet. 

Hiszem, hogy csak azonos fejlettségi szinten levő emberek tudnak életvitelszerűen, tartósan együtt élni. Ha az egyik fél elkezd pozitív irányba változni, a másik meg nem, óhatatlanul „elfejlődnek egymás mellett”, azaz nem egy irányba fognak tartani és óhatatlanul elválnak útjaik.

Egy aktív használó mellett mindig ott van egy társfüggő is. Miért? Mert ha az illető nem lenne az, akkor képtelen lenne hosszú távon együtt élni egy aktív használóval, hiszen a használat mérgezően hat a kapcsolatokra, úgy a párkapcsolatokra, mint a családtagokra, gondolok itt elsősorban a gyerekekre. (Épp a napokban mesélte egyik régi felépülő kliensem, hogy nála az a nagy változás most, hogy a nagyobbik lánya áthív hozzájuk ottalvásra barátnőket. Nemrég mondta el neki a felesége, hogy ez azért történhet meg, mert már nem fél attól, hogy szégyenkeznie kell majd az alkoholista apja miatt. Kezd visszatérni a bizalom, tűnőben a szégyen és bizonytalanság.)

Az a tapasztalatom, hogy azokban a kapcsolatokban, ahol a szerhasználó fél a mélypontját elérve önszántából segítséget kér, elmegy (hatékony) terápiára és változni, fejlődni kezd, visszatérve ugyanabba a kapcsolatba sokszor már nem lesz „elég jó” annak a hozzátartozónak, aki a szerhasználó kezelésével párhuzamosan nem kezdte meg a saját felépülési munkáját. 

Miért?

Mert a rehabról kikerült ember jó esetben már nem ugyanaz az ember, akit korábban lehetett gyámolítani, irányítgatni, neki úgymond már „kinyílott a csipája”. Felszínre kerül az igazi személyisége, amit a sokévi szerhasználat elfedett. Ekkor szokott elhangzani az a klasszikus mondat: „Jobb volt, amikor még ittál!”. Lesz saját véleménye, ízlése, lesznek saját döntései, jó esetben új baráti köre kezd kialakulni, elkezd önsegítő közösségbe járni, kinyílik előtte a világ. Ekkor már nem működik a nem felépülő társfüggő által működtetett, jól bejáratott játszmás kommunikáció.

A társfüggő hozzátartozók általában csak az alkoholistától várják a változtatást. Csinálja végig a fizikai elvonást, ami durva, ám belátható ideig tart, majd az onnan induló felépülést, ami igazán kemény, élethosszig tartó önmagán végzett munka. 

A hozzátartozók elvárják a változást a szerhasználótól, ám maguktól nem.

A hozzátartozó így gondolkodik: „Nem én használok, nem nekem kell változnom…” Ám ez nem igaz, hiszen ugyanarra a srófra jár mindkét fél agya, ugyanazt a „majd holnaptól” sémát ismételgetik, és egyik sem alkalmazza az igazán hasznos „csak a mai nap” szlogent. Mindketten képesek ezt játszani akár húsz-harminc évig, sok esetben élethosszig. A társfüggők is valahol szerhasználók, csak az ő szerük maga a szerhasználó: az alkoholista, a drogfüggő, a gyógyszerfüggő, a játékos.

Vannak pozitív tapasztalatok, amik szerint ha egy pár mindkét tagja elkezd dolgozni magán, akkor a kapcsolat is pozitív irányba fejlődik. Ennek bemutatása érdekében megkértem Dénest, hogy fogalmazza meg, miben kellett neki változnia a józanodásában, hogy a házassága megmaradjon, a következő cikkben pedig a felesége szemszögéből is látni fogjuk, neki miben kell most másképpen működnie, és hogyan kap ehhez segítséget.

Dénes vagyok, a harmincas éveim közepén járó alkoholista, közel 13 hónapja józan.

Felépülésem első lépése a saját magam elfogadása volt. Annak a ténynek a beismerése, hogy alkoholista vagyok, ami önmagában nem jelenti azt, hogy rosszabb vagy jobb ember lennék másoknál. Ugyanúgy megvannak a saját hibáim, erősségeim és gyengeségeim, korlátaim, amelyekkel meg kell tanulnom együtt élni. Ezekkel ki kell békülnöm, és el kell fogadnom, hogy bizonyos képességeimmel szemben tehetetlen vagyok, illetve vannak olyan tőlem független dolgok, amiken nem tudok változtatni. 

Jó példa erre az elmúlt karácsony esete, amikor az általam nagy lelkesedéssel készített ünnepi sült felvágásakor derült ki, hogy a hús bizony megbüdösödött, mehet a kukába az egész. Régen ilyenkor biztosan teljesen kiakadtam volna (hiszen milyen dolog az, hogy az ünnepekkor nem tudok egy finom ebédet tenni a családi asztalra?) és nyakamba vettem volna a várost, hogy felkutassak egy nyitva tartó boltot, ahol az utolsó utáni pillanatban is be tudok még szerezni friss alapanyagot. De minimum egész nap emiatt morogtam volna és az önsajnálatba merülve (ilyen is csak velem történhet meg, az egész világ összeesküdött ellenem, stb.), nyúltam volna a pohár után, éppen ezzel rontva el az ünnepi hangulatot. Persze így is csalódott voltam, és a felépülésem nem arról szól, hogy ne lehetnének negatív érzéseim, de valahogy sokkal könnyebben meg tudtam békülni vele és továbblépni. Ahogyan az alkoholisták békeimája is mondja: „adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok”. 

Ennek a kialakításához persze sok idő és türelem kellett. Rá kellett jönnöm, hogy a dolgok nem történnek egyik pillanatról a másikra,

a felépülés élethosszig tartó folyamat, és attól még, hogy ma abbahagyom az ivást, holnaptól nem leszek egyből jobb férj, apa, barát és munkavállaló.

A józanság csak egy szilárd alapot ad az életemhez, de mindent fel kell építenem egyesével, téglánként. Azt is fontos volt megtapasztalni, hogy ezt senki más nem fogja megcsinálni helyettem, a célokat és a hozzá vezető utat is nekem kell kijelölni. A párkapcsolatom szempontjából meg kellett tanulnom, hogy

a bizalom felépítése egy folyamat, amit nem tudok sürgetni.

Egy alkalommal például uszodában voltam, amikor a feleségem keresett telefonon. Az öltöző viszont, ahol épp akkor tartózkodtam, az alagsorban volt, nem volt térerő és nem tudtam fogadni a hívást. A telefonom általában mindig be van kapcsolva, ezért Dórának furcsa volt, hogy a hívott fél nem kapcsolható. Amikor sikerült elérnie, hallottam a hangján, hogy nem hiszi el, miért nem tudott elérni korábban. Bennem a régi beidegződés alapján azonnal elindultak a gondolatok, hogy mivel tudnám majd bebizonyítani az igazságot, ki igazolhat „alibit” nekem. Ekkor beugrott, amit az egyik társamtól hallottam az Anonim Alkoholisták gyűlésén. Ő azt mesélte, hogy amikor már józanul új munkahelyre jelentkezett, az interjúztató – aki ismerte az előéletét – igazolást kért tőle arról, hogy már nem iszik. Ez azon túlmenően, hogy nehezen kivitelezhető (hiszen ki tudná igazolni, hogy az illető már felhagyott a függőségével), elég megalázó is. A társam viszont nem akadt fenn ezen a kérésen, és azt mondta, hogy ő pontosan tudja magáról, hogy már nem iszik, és ez neki éppen elég. Mindenki más azt gondolhat róla (a korábbi tapasztalatok alapján sokszor nem is alaptalanul), amit szeretne, de ez nem kell, hogy befolyásolja az ő életét és józanságát. A párkapcsolatomban számomra nagyon nehéz volt megtanulnom beszélni az érzéseimről, elmondanom, ha valami bánt vagy zavar . 

Eleve nehezen nyílok meg mások, még a hozzám közel állók előtt is, de józanodásom során még egy dologra rájöttem. Mégpedig arra, hogy sokszor kifejezetten szerettem elraktározni a sérelmeimet, ezek tudták táplálni a saját önsajnálatomat. („Már megint nekem kell beraknom a mosást, nem hiszem el, hogy ő nem tudta megcsinálni.”) Ezek remek igazolásként is szolgáltak arra, hogy miért kell innom (hiszen ennyi sok szarság után igazán megérdemlem), de hónapokkal később is szívesen vágtam őket a feleségem fejéhez, amikor mondjuk kifogytam az érvekből egy vitában.

Ezzel az egész működésemmel egy konyhai mosogatás kapcsán szembesültem, amikor már néhány hónapja józan voltam. Egy nagyobb süteménysütés után a feleségem egy halomnyi koszos edényt hagyott hátra, ami engem borzasztóan zavart. Töprengtem rajta, hogy szóvá tegyem-e neki, vagy mosogassam el én, és akkor legalább egy hétig az orra alá dörgölhetem, hogy már ez a feladat is rám maradt. Lehet, hogy furcsának tűnik, de sokkal vonzóbb volt a második lehetőség. Végül mégsem ezt választottam, hanem inkább megbeszéltük, de emlékszem, hogy ott és akkor azt éreztem, hogy ezzel hagytam elveszni egy ütőkártyát. 

Ma már inkább elmondom ezeket a problémáimat, de ebben persze nagyon sokat segít az, hogy a feleségem meghallgatja és elfogadja az én érzéseimet, még akkor is, ha szerinte nem feltétlenül jogosan panaszkodom, vagy esetleg ő másként látja a dolgokat. 

Az én felépülésemben nagyon sokat segített az, amikor elkezdtem érezni, hogy a feleségem felnőttként kezel, mint aki képes megbirkózni a problémáival.

Nem mondja meg, hogy mit és hogyan csináljak (halálosan utáltam például, amikor megkért arra, hogy szereljek össze egy ikeás bútort, de közben végig azt hallgattam, hogy szerinte mit kellene máshogy csinálni). Elhiszi, hogy nem fogom odaégetni a hagymát főzés közben. De közben hagyja azt is, hogy hibákat kövessek el és nem próbál mindenképp megmenteni a következményektől.

Számomra az elmúlt időben pontosan attól működik jól a kapcsolatunk, hogy

egyenrangú félként vagyunk jelen benne, 

ahol mindkettőnknek megvan a saját felelőssége. Lehet hibázni és nem kell eltakarni a gyengeségeinket. El tudjuk fogadni azt, hogy a másiknak is vannak hibái és egyes dolgokról nem ugyanúgy gondolkodunk. 

A cikk második részében a feleség, Dóra szemszögéből fogjuk megismerni ugyanezt a kapcsolatot. Látni fogjuk, miben kell egy felépülő alkoholista párjának változnia ahhoz, hogy a kapcsolat a továbbiakban is működőképes maradjon. A felépülés mindkét oldalról belefektetett munkát igényel.