Emma Donoghue 1969-ben született Dublinban. Meglehetősen képzett író: nyolc évig élt Cambridge-ben, ahol 18. századi angol irodalomból doktorált, a férfi és női karakterek közti barátságokat kutatta. Jelenleg a kanadai Londonban él feleségével és két gyermekükkel. Bár számos műfajban alkot, regényei a legismertebbek. Közülük is kiemelkedik A szoba, amelyet 2010-ben az év legjobbjai közé választott a New York Times, a filmes adaptációt pedig 4 kategóriában jelölték Oscar-díjra. Az ötéves Jack és édesanyja megrázó szabadulástörténete mára több mint 2 millió példányban kelt el világszerte.
A Hívnak a csillagok Donoghue 13. regénye. 2018 októberében, a spanyolnáthajárvány századik évfordulójának ihletésére kezdte el írni. Mire leadta a kéziratot a kiadónak, épp kirobbant a mostani pandémia, és ez minden bizonnyal hatással van a könyv fogadtatására. Az emberi elme talán automatikusan összeveti a két vírushelyzetet, amelyek között azért lényeges különbségek vannak: 1918-ban például javában dúlt az első világháború, nagyobb volt a nélkülözés, nem létezett online kommunikáció. Ugyanakkor feltűnő hasonlóság, hogy a járvány okozta krízis – akkor is és most is – a már meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket felerősítette. Donoghue művének egyik fő erénye pedig éppen az, hogy a rendszerszintű igazságtalanságokat hihetetlenül bátran, érzékenyen és szolidárisan mutatja be.
Pörögnek az események, mint egy akciófilmben
A regény E/1-es elbeszélője a közel 30 esztendős Julia Power. 1918. október 31-e van, kora reggel, a helyszín Dublin. Juliával elindulunk a munkahelyére, egy katolikus kórházba. Utazás közben képet kapunk a spanyolnátha sújtotta városról. Az utcán fertőtlenítőkocsik permeteznek, egy szerelmespár madárcsőrre emlékeztető maszkban sétál, az üzletek bezárva. A környék „foghíjas, tátott szájra” hasonlít. A villamoson rengeteg az ember. Egy férfi csúnyán köhög, egy másik újságot lapozgat. Az újság belül üres. Gyakoriak az áramkimaradások, de amúgy is manipulálják a híreket a közhangulat javítására.
Végül megérkezünk Power nővérrel a kórházba, az egykori raktárhelyiségből kialakított Lázas szülészetre. Azokat a várandós nőket küldik ide, akik elkapták a spanyolnáthát. Julia már átesett a fertőzésen, világi ápolóként dolgozik az osztályon. A Lázas szülészet A szobára emlékeztető tér: rendkívül szűkös, mindössze három ágy áll benne, alig lehet mozogni köztük. A terem mégis egy külön világ, amelyből karakterként és olvasóként egyaránt nehéz kilépni. A regény cselekményének nagy része ide koncentrálódik. Sodornak magukkal az események, jó ütemben kapjuk a feszültséget, pörögnek a párbeszédek, mintha rögtön színpadon vagy filmvásznon látnánk a történteket. A jelenetek veszélyesek, heroikusak, és igencsak véresek. Mintha egy hollywoodi akciófilmet néznénk, csak itt egyetlen gyilkosság sem történik – épp ellenkezőleg.
A női test is lehet csatatér
A regényben minimum három háború zajlik egymással párhuzamosan, de hivatalosan csak az egyiket nevezik annak. A kórházi dolgozók többsége a frontról tért vissza: bicegnek, sebhelyesek, asztmásak, migrénesek. Vannak kevésbé látható sérüléseik is, mint Timnek, Julia veterán öccsének, aki a harctéri borzalmakat követően megnémul, éjszakánként rémálmok gyötrik. A második háborút biológiai szinteken vívja az emberi immunrendszer és az azt támogató egészségügyisek a spanyolnátha ellen. Ám a szervezet annyira védtelen a vírussal szemben, mint egy „falak nélküli város”. Bár az is elhangzik, hogy a „grippe életforma”, „tudományos értelemben nincs ártó szándéka, csak szaporodni szeretne, mint mi magunk”. Ebben tragikus módon annyira sikeres, hogy a Föld akkori népességének 3-5 százalékával, azaz kb. 25-40 millió emberrel végez.
A harmadik háború a magánszférában van jelen, a reprodukció körül bontakozik ki, színtere pedig a női test. Egyik betege halálakor Julia legszívesebben azt írná fel okként a zárójelentésre: „Csontig hatoló kimerültség”. „A nő huszonnégy évesen már ötször szült, egy alultáplált nemzedék alultáplált gyermeke volt maga is, arca falfehér, szeme vörös, melle lapos, lába lúdtalpas, végtagjai pálcikasoványak, rajtuk kék erek hálózata. Eileen Devine egész felnőtt életében a szakadék szélén tántorgott, ez a betegség csak az utolsó lökést jelentette” – olvasható a könyvben. A Lázas szülészet betegei szinte valamennyien nincstelen, kiszolgáltatott nők. Van, akinek ez a tizenkettedik terhessége, van, aki házasságon kívüli gyereknek fog életed adni, amiért stigma és kirekesztés jár, van, aki 17 éves, és azt hiszi, hogy a köldökön keresztül születik a baba. Általában nagyon kevés tudásuk van a testükről, önrendelkezésük pedig szinte semmi.
Részlet a Hívnak a csillagok című regényből
„Ezek a dublini anyák mindig talpon vannak, folyton a garasokat számolják, kiszolgálják az urakat és a svindlereket, a tányéron hagyott maradékon élnek, naphosszat csak gyenge fekete teát isznak. A nyomornegyedek, amelyekben valamiképpen sikerült életben maradniuk, ugyanúgy nem szűnnek meg sosem, mint a pulzus vagy a légzés… a kórlapra azonban csak orvosi megfigyeléseket lehet feljegyezni. Ezért a szegénység helyett azt írnám, hogy alultápláltság vagy elgyengülés. A túl sok terhesség kódja: vérszegénység, szívgyengeség, hátfájás, törékeny csontok, visszeres vénák, rossz kedélyállapot, inkontinencia, fisztula, méhnyakszakadás vagy méhsüllyedés. Több betegemtől hallottam a mondást, amelytől mindig végigfut a hideg a hátamon: Nem szereti az urát az asszony, ha nem szül neki tizenkettőt.”
A szülés körüli tabuk ledöntése
A test már csak azért is hangsúlyosan jelenik meg a könyvben, mert az elbeszélő ápolóként maga is érzékeny megfigyelője a bőr, a légzés, a nedvek stb. sajátosságainak. Bármi lehet tünet, mindennek jelentősége van. A test maga is beszél, maximum nem mindig értjük az üzenetét. Amikor például Bridie Sweeney, Julia önkéntes segítője megjelenik, Julia precízen felméri, mit lát rajta. A szembeszökő külső tulajdonságain, például a vörös haján kívül rögtön észreveszi a fagyást az ujjain és az ótvart, a szegénység jeleit, de az alkarján lévő égési sérüléseket még nem tudja bántalmazáshoz kötni, és elhiszi a rögtönzött hazugságot valami balesetről, holott Bridie egyáltalán nem tűnik ügyetlennek.
Ennél magabiztosabban igazodik ki a spanyolnáthától vagy a vajúdástól szenvedő test működésében. Ezek leírása – egy-két kivételtől eltekintve – eufemizáció (szépítés) nélkül jelenik meg a szövegben. Az ápolók kitámogatják a nőket vécére, ágytálazzák őket, lepedőt cserélnek alattuk, hányást törölnek, benyúlnak a nemi szervükbe, hogy ellenőrizzék a méhszáj tágulását, sőt Power nővér az egyik emlékezetes jelenetben puszta kézzel húzza ki a méhlepényt az egyik betegből. A szülés nem homályos misztikum, hanem hús-vér valóság a szövegben.
Tudomást szerzünk a korabeli, ma már nemcsak elavultnak, de egyenesen horrorisztikusnak tűnő, leginkább hentesmunkához hasonlítható módszerekről is. Medenceszélesítő eljárás volt például az ún. pubionómia, az egyik szeméremcsont áfűrészelése, vagy a szimfoziotómia, a szeméremcsontokat egyben tartó ínszalagok átvágása. Donoghue szerzői megjegyzésében arra hívja fel a figyelmet, hogy még 1984-ben is végeztek ilyen beavatkozásokat Írországban.
Nincs olyan, hogy jó intézet
„Szemek elől elrejtett, kifordított világ ez, amelyben a gyerekeknek nincs születésnapjuk, ahol a testvérek nem testvérek többé, ahol mindenki a rendszer része” – mondja Julia az anyaotthonokról, amelyek létezése vissza-visszatér a szövegben, noha a dubliniak többsége nincs igazán tisztában a működésükkel. Az egyik beteget, Honor White-ot például éveken át rabszolgamunkára fogták az apácák, miután egy ilyen otthonban szült, a gyerekét pedig rögtön elvették tőle.
Bridie Sweeney is a rendszerben nőtt fel, a katolikus árvaházban válogatott kínzásoknak, szexuális erőszaknak volt kitéve. A nevelők dolgoztatták, pénzért imádkoztatták a gyerekeket vagy egyszerűen eladták őket „vakációs apukáknak” a hétvégére, hadd pihenjen addig az asszony, míg férjük a kiskorú vendéget abuzálja.
Noha a Hívnak a csillagok fikció, ezeket a részeket Donoghue a 2009-ben napvilágot látott Ryan-jelentés vallomásaiból merítette. A nagy port kavaró dokumentum az ír katolikus egyház intézményeiben folyó visszaéléseket tárta fel. Sajnos az intézeti világba amúgy is bele van kódolva a bántalmazás: ahol végtelenül kiszolgáltatott emberek élnek a társadalomtól teljesen izolálva, üzemszerű körülmények között, ott csak idő kérdése, hogy mikor kerül sor jogsértésre.
Hatalom és partnerség
A regény kifejezetten érzékeny a szereplők között fennálló hatalmi struktúrákra, amelyek nemcsak nemi, hanem foglalkozási státusz alapján is szerveződnek. Ott vannak az intézményfenntartó apácák, akiknek a praktikái (például lenmagos borogatás, lázas betegek hajának lenyírása, kegytárgyak birtoklása az influenza ellen) puszta babonának tűnnek a tudományos gondolkodású emberek szemében. A férfi orvosok, akiknek nem mondhat ellent a bába képesítéssel rendelkező, a szülészet terén nagyobb tudással bíró ápoló. A férfi beteghordók, akiktől szintén inkább csak szívességeket mer kérni egy nő, hiába áll felettük a kórházi hierarchiában.
Ebben a nagyon kötött hatalmi rendszerben jelent üde kivételt dr. Kathleen Lynn, az egyetlen olyan szereplő, aki nem a képzelet szüleménye. A doktornő bizonyos kérdésekben döntési jogkörrel ruházza fel Juliát, vagy éppen gond nélkül képes belátni, ha valamiben az ápoló ügyesebb nála. Dr. Lynn, a „szocialista, szüfrazsett, anarchista lázító” később gyermekkórházat alapított szerelmével, Madeleine Ffrench-Mullennel, majd az ír parlamentben szerzett képviselői helyet.
A női testvériség ereje
A regény fent tárgyalt erősségei mellett persze akadnak gyengeségei is. Ilyen például a Guardian által is említett melodramatikusság, egyes momentumok szentimentalizmusa. Idesorolhatjuk továbbá az elbeszélő kiszólásait is, amikor nem annyira a saját gondolatmenetét követi, inkább a kedvünkért magyaráz el valamit. Ez az írói eljárás ugyanakkor sokaknak valóban segít a megértésben, kognitív szempontból emészthetővé, széles körben hozzáférhetővé teszi a szöveget.
A könyv kevésbé szerencsés megoldásai közel sem annyira zavaróak, hogy veszélyeztetnék azoknak a jeleneteknek az intenzív érzelmi hatását, amelyekben nők egymással összefogva, egymás megmentéséért küzdenek. A szolidaritás ráadásul izgalmas testi megjelenési formát is kap: a szülés közben felvett pozitúrák, fogások vizuálisan is érzékelhetővé teszik a nők támaszkeresését, egymásba kapaszkodását. A nővériségben rejlő erő ünneplése, az akciódús történetvezetés, a test társadalmi vetületeinek érzékeny bemutatása és a három főszereplő, Julia Power, Bridie Sweeney és dr. Lynn karaktere pedig igazán emlékezetessé képesek tenni a regényt.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
