birodalom sors

Az időszámításunk előtti 27. században fedezték fel Kínában a selyem készítésének módját. A káprázatos anyag roppant fontossá vált a birodalomban. Jó ideig csak az uralkodónak és a legrangosabb családoknak volt joguk selyembe öltözniük, a Han-dinasztia idején az anyag fizetőeszközzé is vált. Szigorúan őrizték készítésének titkát, halállal büntették azt, aki hernyógubót vagy petét próbált lopni. A selyemmel való kereskedelemből elképesztő vagyonokra tett szert a birodalom. És mindez egy délutáni teával kezdődött. 

Egy hernyó szerencsétlen sorsa egy birodalom szerencséje

Egy selyemlepke lárvájának egyszerű az élete: jó darabig nincs nagyon más dolga, mint elkerülni a ragadozókat, és falatozni az eperfa leveleiből. Aztán – egy bizonyos méret elérése után – bábot szőni a mirigyeiből kihúzott vékony, ám roppant erős fonalból, majd átalakulni. Számtalan selyemhernyó tette ezt meg, mióta selyemhernyók léteznek, ám egy bizonyos hernyónak máshogy alakult a sorsa valamikor az időszámításunk előtti 27. században.

A forró fürdőt a hernyó valószínűleg nem élte túl, a császárnő érdeklődését azonban nem a lárva sanyarú sorsa keltette föl, hanem az, hogy a gubó a forró folyadékban szétbomlott. Az ebből kihúzott szál pedig csodálatos módon az egész uralkodói kertet átérte.

Lej-cu megsejtette, hogy valami különleges dologra bukkant: rávette férjét, hogy ajándékozzon neki egy eperfaligetet, ahol selyemlepkéket nevelhet. A legenda szerint neki köszönhető annak kigondolása, hogy miként lehet szövetet létrehozni a selyemszálakból – ő találta fel az első selyemszövőszéket.

Fizetőeszközzé vált a selyem

A selyem roppant fontos anyaggá vált a Kínai Birodalomban. A gazdagság jelképe lett, nagyjából ezer éven keresztül csak az uralkodók és a legmagasabb rangú dinasztiák hordhattak selyemből készült ruhát. Később is, amikor már lazábbak lettek az ezzel kapcsolatos szabályok, csak a nemesek viselhették. Noha előbb-utóbb a ruházkodáson kívül az élet más területein is használni kezdték, például dekorációs célokra, valamint papír-, hangszer- és fegyverkészítésnél, a parasztoknak egészen a Csing-dinasztia idejéig (1644–1912) nem volt joguk selyemből készült ruhát magukra ölteni.

A Han-dinasztia idejére (i. e. 206 – i. sz. 220) annyira nagyra értékelték, hogy a bronzérmék mellett a selyem is hivatalos fizetőeszközzé vált. Gyakran ezzel jutalmazták a kiemelkedő szolgálatok, tettek végrehajtóit is. Miközben készítésének titkát féltve őrizték, és halálbüntetéssel sújtották azt, aki selyempetéket vagy -gubókat próbált kilopni a birodalomból, a kínai diplomácia egyik fontos eszközévé vált a selyem.

Jól mutatja a selyem jelentőségét, hogy az anyagot jelölő kínai írásjel az egyik legfontosabb karaktergyökké vált (ezek alapján rendszerezik a kínai szótárakban az írásjeleket).

A selyem, mint morális probléma

Noha a selyem készítésének módját sokáig sikeresen tartották titokban, az anyaggal kereskedni kezdtek, ami jelentős bevételi forrássá vált. A különleges anyag, amelyről például

Nagy Sándor idején azt gondolták, hogy egy kínai fa termése,

az időszámításunk szerinti második századtól kezdve a selyemúton keresztül jutott el Európába. (Nemcsak a csillogó szövet érkezett ezen az úton a kontinensre – az újabb kutatások szerint a pestis is így került Európába.) Amikor a Római Birodalomban megismerték, olyan selyem-őrület alakult ki, hogy a Szenátus megpróbálta betiltani – pénzügyi és morális okokból. Egyrészt annyi pénzt költöttek selyemre, ami már veszélyeztette a birodalom gazdaságát, másrészt pedig egy idő után a drága anyag a dekadencia és az erkölcstelenség jelképévé vált. Seneca például így írt róla:

„A selyembe öltözött asszonyok ugyanannyit mutatnak magukból a nyilvánosságnak, mint a házasságtörőnek a hálószobában.”

Vándorbotba rejtve jutott ki a kínai birodalomból

Ahogy a selyem egyre jobban elterjedt Európában, a középkorban úgy nőtt az igény arra is, hogy megfejtsék készítésének titkát. Hogy hányan vesztek oda a selyem rejtélyének megoldása utáni hajszában, ma már nem lehet tudni, ám végül I. Jusztinianusz bizánci császár megbízásából két nesztoriánus szerzetes járt sikerrel 522-ben. A prédikátoroknak a dél-kínai Jünnanban sikerült kideríteniük, hogy a selyemlepke tojást (petét) rak, eperfaleveleket eszik, majd gubót sző maga köré.

A Bizánci Birodalomban állítottak először elő selymet Európában, ám a különleges szövet készítése rövidesen más vidékeken is elterjedt. Az ázsiaitól jelentősen különböző éghajlati viszonyok között azonban nem volt egyszerű gondozni a selyemlepkéket. A petéknek egyenletesen langymeleg hőmérséklet kellett – erről a legtöbbször nők gondoskodtak, gyakran úgy, hogy

a nyakukba akasztották a tojásokat tartalmazó apró zacskót, a melleik között tartva melegen.

A hernyók sokszor kitúrták otthonukból a parasztokat, mert az épületekben könnyebb volt egyenletes hőmérsékletet fenntartani. A pindurka petékből apró, nagyjából egy milliméter hosszú, mindössze fél milligramm súlyú kukacok keltek ki.

Ehhez azonban szinte folyamatosan, éjjel-nappal eperlevéllel kellett őket etetni. A gubókat egy hét elteltével rövid időre forró sütőbe helyezték, hogy az átalakulóban levő hernyó elpusztuljon – a kifejlett lepke ugyanis tönkreteszi a selymet. Így csak annyi lepkét hagytak kikelni, amennyi a megfelelő mennyiségű petéhez szükséges volt. A gubókat ezután forró vízbe tették, hogy kissé szétbomoljanak, és meg lehessen találni a szál végét, és orsóra lehessen tekerni a mintegy 1200 méter hosszú selyemfonalat. A megtisztított szálat csak ezután lehetett anyaggá szőni.

I. Jusztinianusz utódja meglehetősen furcsa figura volt: annyira elhatalmasodott rajta őrülete, hogy embereket harapott meg, és az által hallott hangok elől az ágya alatt bujkált.