Húsz percig leste tétlenül az éhező szudáni gyereket
A letaglózó erejű kép szerzője, Kevin Carter dél-afrikai fotóriporter 1993 márciusában az ENSZ segélyszervezetének megbízásából járt Szudánban, hogy dokumentálja az évtizedek óta tartó véres polgárháború által sújtott, iszonyatos szegénységben tengődő ország kilátástalan mindennapjait. Az Associated Press (AP) hírügynökség megbízásában álló, nem túlságosan ismert Carter úgy gondolta, ha kellően hatásos, felkavaró képeket készít, hírnévre tehet szert, és szabadúszóként dolgozhat tovább, azonban nem volt felkészülve mindarra a borzalomra, ami a helyszínen a szeme elé tárult.
A fotóriporter és kollégája, João Silva a napjainkban Dél-Szudánhoz tartozó Ayod falucskába vetődtek, ahol az ENSZ élelmiszerrel és egyéb javakkal felszerelkezett segélyállomást hozott létre a helyiek megsegítésére: a két fotós több képet is lőtt a sorban álló nyomorúságos falusiakról, mielőtt Carter bóklászni kezdett a környéken, és megpillantott egy még ennél is döbbenetesebb látványt. Egy csontig lesoványodott meztelen kisfiú, akit az ételadományra váró szülei ideiglenesen magára hagytak, az éhséggel küzdve a földön próbált a segélyállomás felé kúszni, miközben a közelben egy dögkeselyű várta ádázul a potenciális préda kínhalálát – a fotós a megfelelő pillanatra várakozva húsz percig figyelte teleobjektívjével a jelenetet, mielőtt elkattintotta a kioldógombot, majd dolga végeztével elkergette az éhes madarat.
Nem bírta feldolgozni az Afrikában átélt borzalmakat
A kép Küszködő lány címmel – Carter ugyanis azt hitte, a fotón egy kislány látható – jelent meg a New York Times hasábjain, és azonnal óriási reakciót váltott ki a közönségből: a laphoz több száz levél érkezett, melyek kétségbeesve érdeklődtek a „kislány” további sorsáról, mire a szerkesztők közleményben tudatták az olvasókkal, hogy a gyermek életben maradt, és sikeresen eljutott a segélyállomásig. A felvétel – amely minden korábbinál nagyobb erővel hívta fel a nyugati világ figyelmét az afrikai éhezésre – Pulitzer-díjat hozott alkotója számára, ugyanakkor Cartert számos kritika is érte, amiért nem segített azonnal a kisgyereknek, hivatását helyezve előtérbe az emberségességgel szemben.
A fotóriporter kétségbeesetten próbálta megvédeni magát az etikusságát firtató hangokkal szemben: azt állította, a helyzet nem volt annyira drámai, mint a képen tűnik, a teleobjektív ugyanis összehúzta a teret, a keselyű valójában jóval messzebb bóklászott a gyerektől, máskor azt nyilatkozta, a látottak annyira felkavarták, hogy nem volt józan eszénél, a fotó készítése után leült egy közeli fa alá, cigarettára gyújtott, és reménytelenül sírt. A régóta depresszióval küzdő Carter lelkét alaposan megviselték a Szudánban látott borzalmak, melyre még egy lapáttal rátett a híres felvétel körül kialakult botrány – öt hónappal a Pulitzer-díj átvétele után, 1994 júliusában a 33 éves fotós öngyilkosságot követett el, magára nyitotta a gázt. Búcsúlevelében azt írta, kísértik „a gyilkosságok és holttestek emlékei, a harag és a fájdalom… az éhező vagy sérült gyerekek, lövöldöző őrültek, gyakran rendőrök, gyilkosok…”
A képen szereplő kisfiút évtizedekkel később sikerült azonosítani: Kong Nyongnak hívták, csakugyan szerencsésen túlélte a keselyűvel való találkozást, később pedig felépült, és megérte a felnőttkort, családja szerint 2007-ben hunyt el „lázbetegség” következtében.
