Szekfű Gyula a 20. századi magyar történetírás egyik legtöbbet alkotó és legtöbb vitát kiváltó egyénisége volt.
Szekfű Gyulában méltatói a következetesen konzervatív és katolikus történetírót, a romantikus nacionalista és liberális történelemszemlélet legnagyobb hatású és kíméletlen kritikusát, a mindenkori magyar érdek precíz megfogalmazóját tisztelték. Bírálói megalkuvó, a mindenkori hatalomhoz igazodó és a mindenkori hatalmat igazoló személyiséget láttak benne. A függetlenségért való küzdelem vagy kiegyezés dilemmája történetírói pályáját is végigkísérte.
Szerzőnkről
Szelke László történész, kulturális menedzser, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa, a piliscsabai Művelődési Információs Központ és Könyvtár igazgatója. Kutatási területe a magyar történeti historiográfia, a 19-20. századi művelődéstörténet, Budapest története és a magyarországi zsidóság története. A Magyar Történelmi Társulat, a Hajnal István Kör, a Pulszky Társaság és a Magyar Népművelők Egyesületének tagja.
Provokatív kezdés Rákóczival
Szekfű a székesfehérvári ciszterci gimnáziumi, a pesti bölcsészkari és Eötvös-kollégiumi tanulmányok után a közös bécsi császári és királyi levéltár munkatársa lett. 1913-ban jelent meg első könyve, A száműzött Rákóczi a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában, ami akkor hihetetlen érzelmeket váltott ki és óriási viharokat kavart. Mégpedig – a történetírói munkáktól merőben szokatlanul – nemcsak szűk szakmai körökben, a tanszékek vastag falai között és tudományos folyóiratok apró betűs szemlerovataiban, hanem az egész magyar értelmiség, sőt a társadalom legszélesebb rétegeiben is.
A tanulmány, amely szerzője szerint a Rákóczi-kultusz és Rákóczi személyének elválasztására és Rákóczinak mint történeti alaknak és hús-vér embernek a bemutatására tett kísérlet volt, a kormánypárti és ellenzéki napilapokon át egészen az utcai rikkancsok által terjesztett pesti bulvársajtó hasábjaiig nemegyszer a címlapokat is meghódította. Valódi botrány, igazi szenzáció volt tehát, mely nemcsak az első világháborút megelőző utolsó békebeli tavasz politikai és közbeszédét, hanem Szekfű kialakuló történeti koncepcióját is erősen meghatározta. A történész szakított a korábbi romantikus-heroikus Rákóczi-képpel, és a kurucságnak, a fegyelmezetlen, haszontalan és sikertelen lázadásnak, sőt általában az emigráns politikának és az emigráns lét a másik függetlenségpárti ikonja, Kossuth Lajos tevékenységének is kíméletlen jellemzését adja.
Kategóriákban gondolkodott
Szekfű pályáját a Tanácsköztársaság egyáltalán nem törte meg: előbb egyetemi tanítóvá nevezték ki, majd éles váltásként a Horthy-korszak hivatalos ideológiájának kidolgozója lett a Három nemzedék megírásával. Az 1920-ban megjelent írásban Szekfű a liberalizmust, a kapitalizmust és az idegen nagyvárosi kultúrát egyaránt elítélve a dualizmus kori magyar elitet és a zsidóságot teszi felelőssé a vesztes háborúért és a trianoni tragédiáért.
1922-ben készült tanulmányában, A magyar bortermelő lelki alkatában Szekfű nemcsak a külső tényezőkben, a hazai társadalmi-politikai viszonyok által meghatározott és egyre romló piaci lehetőségekben látja a magyar borexport fokozatos, de folyamatos csökkenését, hanem meglátása szerint legalább olyan fontos egy addig figyelmen kívül hagyott belső tényező: a magyar termelő sajátos lelki alkata is. Szekfű szerint a magyar termelő a borban nem kereskedelmi cikket, profitot hozó árut lát elsősorban, hanem terményével bensőségesen személyes kapcsolatban áll, és többnyire esze ágában sincs a nyereség reményében megválni tőle, hanem inkább baráti és családi körének fogyasztására és saját élvezetére fordítja. Szekfű tehát úgy látja, hogy a magyar „nem kapitalisztikus fajta”, alapvetően idegen tőle a kapitalista mentalitás, a minél nagyobb haszon reményében minél jobb minőségű áruk minél nagyobb mennyiségben történő előállítása és piacra juttatása.
Összegző látásmód
A két háború között Szekfű neves és elismert szaktekintély, akadémikus, egyetemi tanár és többek között a konzervatív Magyar Szemle szerkesztője lett. Hóman Bálinttal közösen ekkor írta a Magyar történet köteteit. Az 1935-ben megjelent összefoglaló műben egyértelműen a barokk kor és Mária Terézia személye került előtérbe. Szekfű, aki a kötetekben visszatér Rákóczi alakjához, ekkor már a fejedelem árnyaltabb képét rajzolja meg, és politikájának pozitívumait is láttatja. Míg korábbi műve, A száműzött Rákóczi írása közben Kossuth Lajos negatívnak ítélt alakja, addig a Magyar történet írása közben már sokkal inkább Széchenyi István pozitív alakja lebeghetett Szekfű Gyula történetírói szemei előtt. Minden hibája ellenére Rákóczit ekkor már mint a rendi keretekkel és korlátokkal küzdő, korát megelőző felvilágosult államférfit mutatja be.
Függetlenség vagy kiegyezés?
A második világháború alatt az ellenzéki Népszavában és Magyar Nemzetben publikált, részt vett a szellemi ellenállásban, konkrét tervek is születtek londoni emigrációjára és politikai szerepvállalására. A háború után, ismét éles váltással moszkvai magyar nagykövet, majd az ötvenes években országgyűlési képviselő és az Elnöki Tanács tagja lett. Jól érzékelhető tehát: igen nagy ívű, de ellentmondásos pálya volt az övé.
Szekfű Gyulának az 1952-ben kiadott Az öreg Kossuth az utolsó komolyabb munkája. Ebben Szekfű a kiegyezés évétől egészen a haláláig követi figyelemmel a 19. század talán legnagyobb hatású, az amerikai földrészen is ismert és elismert magyar politikusát. Az európai egységmozgalmak és háborúk lezárása és a Habsburg-háznak a magyar rendekkel történő kiegyezése Kossuthot a korábbi látványos és hangos tevékenység felhagyására késztette és tétlenségre kárhoztatta. Szekfű az idős, minden hatalom nélküli, tehát már nem veszélyes politikust nagy empátiával mutatja be, de nem engesztelődött meg a legendás szabadelvű államférfi munkássága iránt, és továbbra is érvénytelennek, haszontalannak, sőt irreálisnak és károsnak tartotta függetlenségi politikáját.
