Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A békák – legalábbis a többi kétéltűhöz képest – kiemelt szerepet játszanak az életünkben. Nemcsak a mesék gyakori szereplői, de a tudományban is felhasználtuk őket. Sokáig csakis béka segítségével tudhatta meg például egy nő, hogy várandós-e, vagy sem.
Orvosi szempontból kifejezetten áldás a modern korban élni. Megbetegedés esetén nem próbálnak meg eret vágni rajtunk, nem kapunk piócákat vagy veszélyes drogokat rutinkezelésként, és a terhességi teszthez is elég rápisilni egy műanyag eszközre. Az ötvenes években azonban még minden orvos és kíváncsi asszony kiszolgáltatott helyzetben várta az eredményt egy csapatnyi békától. S akkor még nem meséltünk a varangyhányásról mint gyógyszerről…
Newton és a varangy küzdelme a pestis ellen
Az 1600-as években fellépő súlyos angliai pestisjárvány olyan tudósok figyelmét is felkeltette, mint Isaac Newton. A Cambridge-ben tanuló diák (bár a járvány miatt ideiglenesen haza kellett költöznie családi birtokukra, és ha már ott volt, felfedezte a tömegvonzás törvényét) egy 1667-ben kelt levelében arról ír, milyen gyógyszer segíthetne a kór legyőzésében. E célra a varangyhányást tartotta a legalkalmasabbnak, illetve az elpusztított kétéltűből darált pépet. Az elegy kinyeréséhez először is fogni kellett egy jóllakott varangyot, majd pár napig fejjel lefelé lógatni, hogy kiadja magából gyomra tartalmát. Ezt viasszal és az életét vesztett kétéltű testének ledarált maradványaival keverve olyan szert kaptak, amit a pestises beteg keléseire kenve gyógyító hatásúnak tartottak. E leírásból is jól látszik, hogy akkoriban milyen kegyetlenül bántak tulajdonképpen bármilyen állattal, amelynek a népi hagyományok gyógyhatást tulajdonítottak, természetesen teljesen tévesen. A pestis elmúltával a békák is fellélegezhettek, de csak egy rövid időre. Az 1700-as években Luigi Galvani orvos a békák segítségével találta meg a kapcsolatot az elektromosság és az idegrendszer között, az 1900-as évek első felében pedig egy újabb módot találtak az állatok tudományos hasznosítására.
Terhes vagy? Majd a béka megmondja!
Azt már akkoriban is tudták, hogy a várandós nő vizelete bizonyos hormonokat tartalmaz, csak a készülék hiányzott, ami ezt biztosan ki tudná mutatni. Az 1930-as években azonban Lancelot Hogben brit zoológus felfedezte, hogy a dél-afrikai karmosbékák testébe injektált hormonok milyen jól látható hatást váltanak ki. A rövid időre Dél-Afrikába költözött tudós úgy találta, hogy a nagy számban fellelhető, laboratóriumi körülményeket is jól viselő állatok kifejezetten hasznosak lehetnek – még a házát is róluk nevezte el. A beléjük fecskendezett hormontartalmú vizelet hatására az állatok petéket kezdtek rakni, így hamarosan elkészült az első, primitív teszt is.
Hogben idővel visszaköltözött Angliába, de már a békáival együtt. Kollégájával, Charles Bellerbyvel kidolgozták a tesztelés folyamatát: elmagyarázták a nagyközönségnek, hogy a békák spontán peteürítése csak párosodás után történik meg, így azok az állatok, akiket megfosztottak e lehetőségtől, garantáltan csak a terhességi hormonok hatására válnak anyává. Csupán 5-12 órával a vizeletinjekció beadása után már beindultak a folyamatok, ráadásul a békákat nem kellett megölni és felboncolni, majd a petefészküket megvizsgálni, mint a terhességi tesztekre korábban használt nyulakat és egereket. Gyorsabban és egyszerűbben kaptak eredményt, mint korábban valaha, hiszen fogságban ezek a békák akár harminc évet is leéltek. Az 1940-es és az 1960-as évek között több tízezer békát használtak e célra, amíg olyan kémiai tesztet nem sikerült kifejleszteni, ami kétéltű nélkül mutatja ki a HCG-hormont a vizeletből.
Így változott meg a béka élete a vizsgálatoktól
Nemcsak szegény karmosbéka változtatta meg a terhességi teszteket, de azok is őt. Mivel szapora laborállatnak bizonyult, egyéb teszteknek, vizsgálatoknak is alávetették. Segítségével tanulmányozták a sejtek működését, az embriók fejlődését, a látórendszer fejlődését, felküldték az űrbe, sőt az egyik legelső állat volt, akit klónoztak. Ám a karmosbéka nemzetközi kereskedelme és elterjedése nagyon nagy károkat okozott az egész kétéltű-populációban. Kiderült, hogy a dél-afrikai állat bőrén egy Batrachochytrium dendrobatidis nevű gomba él, amelynek egészségkárosító hatására maga a faj immunis – nem úgy a többi béka. A tudósok a karmosbékákkal együtt világszerte széthurcolták a gombás fertőzést is, ami sorra öli az összes többi kétéltűt.
Tényleg gyógyíthatunk a békák segítségével?
Bár a varangyhányás cseppet sem volt hatásos a pestis ellen, és a békát csókolgató lányok sem lelnek királyfira, a kétéltűkhöz igazi egészségügyi áttörések is kapcsolódnak. A gyomorköltő béka (igen, a gyomrában kelnek ki az utódai) olyan anyaggal védi ebihalait a gombás fertőzésektől, illetve oly módon kapcsolja ki saját gyomorsav-termelését, amely az ember számára is hasznosítható – lehetett volna. Ám mielőtt eljutottunk volna idáig, a faj összes egyede elpusztult, így a faj eltűnt a föld színéről. Nagyobb szerencséjük volt a panamai nyílméregbékáknak, akik olyan pumiliotoxinokat termelnek, amelyek serkentik a szívizom-összehúzódást – populációjuk ennek ellenére még fennmaradt. A nyílméregbékák veszedelmes, emberre nézve is halálos méreganyagaikról híresek, mégis hasznára válhatnak az orvostudománynak. Egy másik fajuk, az ecuadori nyílméregbéka egyik alkaloidja a fájdalmat csillapítja hatékonyan.
Persze más kétéltűek is brillíroznak e téren. A kínai óriás unka bőrváladéka segíti az erek simaizmainak elernyedését, így hasznos lehet a szív- és érrendszeri betegségek gyógyításában. A Trinidadon élő Tungara-békák más képességükről váltak híressé: bőrük olyan habot állít elő, ami eredetileg az utódokat védi a fertőzésektől és a nedvességhiánytól, de az embereknél a súlyos égési sebek kezelésénél használható. Már csak fenn kéne maradniuk addig, amíg azok a lények, akik élőhelyüket egyre zsugorítják, kinyerik belőlük saját egészségük védelme érdekében az értékes hatóanyagokat.
