A népszerű antropológusok állítása szerint az emberek a majmokból fejlődtek ki, mégpedig oly módon, hogy a hímek elindultak vadászni, majd a sikeres zsákmányszerzés és csapatmunka érdekében egyre összetettebb agyi működésük alakult ki. A nők pedig, akik amúgy is csak bogyókat gyűjtögettek meg gyerekeket szültek, mentek utánuk. No, ez a hozzáállás volt az, ami 2000-ben a végletekig feldühítette a feminista Elaine Morgan írót és tévés drámaírót, aki erre a vízimajom elméletével vágott vissza. Eszerint a majmok tenger vagy óceán közelében kezdtek emberré válni, de nem a férfiaknak, hanem a nőknek köszönhetően, akik rájöttek, hogy két lábra kell állni ahhoz, hogy a fejük kint legyen a vízből.
Miért is álltunk két lábra?
Őrült elmélet? Lehet. Ám – dacára harmincévnyi gúnyolódásnak – a kétezres években egyre többen támogatták, köztük Daniel Dennett amerikai filozófus, Philip Tobias dél-afrikai paleontológus és maga Sir David Attenborough is. A hipotézist eredetileg nem Elaine Morgan találta ki, hanem Sir Alister Hardy brit biológus állt elő vele még a hatvanas években. Elképzelése szerint a majmok nem az északkelet-afrikai szavannán, hanem vízparton kezdtek az emberre hasonlítani. A két lábra állás és a szőr elvesztése a vízi életmódhoz való alkalmazkodás során történt meg, és a felszabaduló mellső végtagok is azért fejlődtek ügyes kezekké, hogy szerszámokat készíthessenek a kagylók feltörésére. Hardy szerint fontos bizonyíték erre nézve az emberi újszülöttek viselkedése, akik képesek úszni, ellentétben a majomkölykökkel. Ennek ellenére a vízimajom elméletét sokáig teljesen figyelmen kívül hagyták, egészen addig, amíg Elaine Morgan újra elő nem húzta a kalapból, és egy egész könyvet nem szentelt neki The Descent of Woman (A nő származása) címmel.
Előbb tudtunk úszni, mint járni?
Morgan kifejti, hogy egyetlen olyan sport van, amelyben a nők felülmúlják a férfiak teljesítményét, ez pedig a hosszútávúszás. Ráadásként hozzáteszi, hogy a nők jobban bírják a hideg vízbe történő merülést is. Innen már nem kellett sok ahhoz a vízióhoz, amelyben egy csapat majom vízben reked, valamiképpen élelemhez kell jutniuk, és a túlélés érdekében megtanulnak búvárkodni, úszni, ehhez pedig egy olyan komplex légzéstechnikát fejlesztenek ki, ami a beszédfejlődést is elősegítette. Morgan további bizonyítékként említi, hogy az emberi testen növő finom szőrszálak, melyek a hátunkon a gerincünk mentén húzódnak lefelé, olyan mintát alkotnak, ami nem a szárazföldi, hanem a vízi emlősökére hasonlít. Az elmélet tovább erősödött, amikor a szavannán történő emberfejlődés támogatója elismerte, hogy a vizsgálatok szerint annak idején Afrika nagy részét összefüggő, szigetekkel tarkított vízfelület boríthatta. 2013-ban már olyan videófelvételt is készítettek, amelyen emberek által felnevelt majmok – csimpánz és orangután – láthatók úszva és búvárkodva, és láss csodát: a többi állatra jellemző kutyaúszás helyett ők egyfajta mellúszásban haladtak.
Az úszás egyidős az emberiséggel
Akármelyik fejlődéstani elméletet támogatjuk is, el kell ismernünk, hogy az ember igen régóta úszik, sőt. Tízezer éves délnyugat-egyiptomi barlangrajzokon tempózó emberek láthatók. Egy i. e. 4000–9000 között létrehozott egyiptomi agyagdarabon szintén úszó mozdulatokat láthatunk. A leghíresebb, mellúszásra utaló bizonyítékot az egyiptomi Gilf Kebir sivatagban találták meg, ez i. e. 4000-ből származik. A nála 1200 évvel fiatalabb régészeti lelet Mohendzsodáróhoz, az Indus-völgyi civilizáció egyik legszervezettebb városának romjához kapcsolódik. Itt az egyik palotának saját, viszonylag nagy méretű úszómedencét építettek. Az úszásra utaló leleteknek se szeri, se száma, még Pompeji mozaikjában is megtalálhatók. Az ókori görögöknél az úszás már egyenesen az emberi műveltség egyik fokmérőjeként szerepelt, aki nem volt képes rá, az nem vállalhatott közéleti tevékenységet.
Akkor miért hagytuk abba ezer évre?
Nyugat-Európában a középkor idején jókora szünet következett az úszás területén. A víz sellők, tengeri szörnyek és más baljós lények birodalmává vált, az emberek pedig szinte elfelejtettek tempózni. Már az i. sz. 5. században problémát jelentett, hogy a római katonák túlzottan elkényelmesedtek a sekély fürdőkben, és nem tanultak meg rendesen úszni. Ahogy az európai mezőgazdaság, infrastruktúra fejlődött, úgy szorult rá egyre kevesebb ember arra, hogy át kelljen úsznia például egy folyót. Ahogy haladt előre a középkor, úgy vált a víz és minden benne végzett tevékenység egyre ördögibbé. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Hans Christian Andersen A kis hableány című 1837-es meséje, amelyben a főhős egy lélekkel nem rendelkező, félig állatként létező alsóbbrendű lény. Andersen a korábbi évtizedek legendáit vette alapul a történethez, márpedig a vízi lények a középkorban szinte csakis gonoszok lehettek.
Jules Michelet francia történész a középkort fürdő nélküli ezer évnek nevezte, ez pedig az úszás hiányával ugyanúgy együtt járt, mint a mai szemmel vett higiénia mellőzésével. Hiába fulladtak vízbe szép számmal, az úszást egyáltalán nem ajánlották megelőzésként, sőt. Az 1530-as években a német iskolák és egyetemek úgy döntöttek, hogy a legjobb, ha az úszást egyszerűen betiltják, és a vízbe fulladtakat külön korbácsolással „büntetik” a temetésük előtt. 1571-ben Cambridge-ben hasonlóan értelmetlen bírsággal sújtották a vízbe fúltakat, de az élőket is, akiket esetleg úszáson kaptak. Ennek ellenére az 1500-as évek végén pont egy cambridge-i tanár, Everard Digby írta meg a De arte natandi, azaz Az úszás művészete című könyvet, amelyben a tempózás már nemcsak a fulladás megelőzésében, de a test karbantartásában is kiemelt szerepet játszik. A következő évtizedekben és századokban a felvilágosodás gondolkodói, illetve az orvosok gondoskodtak arról, hogy az úszástanulásról lehulljon a stigma, és gyerekek, felnőttek egyaránt mozoghassanak a vízben. Végre a harrowi és az etoni evezős csapat diákjai is úszhattak – korábban ugyanis evezni lehetett, úszni azonban nem.
Mikor kezdtünk el versenyezni?
Az ókori görög olimpiákon még nem volt versenyszám az úszás, míg az újkoriakban már igen. Magát a technikát már az 1500-as években leírta Nicolaus Winmann nyelvész a Der Schwimmer oder ein Zwiegespräch über die Schwimmkunst (Az úszó avagy beszélgetés az úszás művészetéről) című könyvében, ám itt több úszásnem is más variációban található, mint ahogy ma ismerjük (a pillangóúszás például egészen újkori találmány). Az 1500-as évekre visszatérve: ez az időszak a magyarországi terjedésében is fontos szerepet játszott, ugyanis az úszás a török hódoltság idején lett népszerű tevékenység. 1880-ban már versenyúszást rendeztek Siófok és Balatonfüred között, miközben 1908-ban külföldön megalapították az úszók nemzetközi szervezetét, a Fédération Internationale de Natationt, rövidebb nevén a FINA-t. Az újkori olimpiákon a versenyúszás már kiemelt szerepet játszott, de a technika folyamatos fejlődésen ment át.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
A pillangózás bonyolultabb volt
Eleinte a mellúszás terjedt el szerte a világon, és időre volt szükség, mire a gyorsúszás a maga ollózásával teret nyert magának. 1844-ben, egy londoni úszóversenyen még lenézték ezt az úszásnemet, hiszen az amerikai indiánok mozogtak így, akik nyilvánvalóan csakis alsóbbrendű módon tempózhattak a kiváltságos fehér britekhez képest. John Arthur Trudgen kellett hozzá, hogy a gyorsúszás elterjedjen, de ő is dél-amerikai bennszülöttektől tanulta a metódust. A lábtempó függvényében sokáig megkülönböztették az ausztrál és az amerikai technikát, sőt Hajós Alfrédnak köszönhetően (aki saját technikával győzött két távon is az 1896-os olimpián, s ezzel az első magyar olimpiai bajnok lett) a magyar tempót is. A pontot az i-re Johnny Weissmüller olimpiai bajnok úszó tette fel: szereplése óta a gyorsúszás tempója majdhogynem ugyanolyan.
A hátúszásra kicsit tovább kellett várni: a kartempó egyértelmű volt, ám a lábak sokáig a mellúszásnál használt mozdulatokat végezték. A hátúszás atyja, az ausztrál Arthur Cavill is így tempózott, ráadásul a két karja egy ütemben körözött – nem lehetett egyszerű így haladni. 1912-ben az amerikai Harry Hebner a váltott karokkal és az ollózó lábtechnikával már olimpiát nyert, és attól kezdve a hatékonyabb hátúszótechnika terjedt el az egész világon.
A legfiatalabb úszásnem a pillangó, amit sokáig a mellúszás lábtempójával egyesítettek, legalábbis a német Erich Rademacher, aki az egészet kitalálta, így tett. A most ismert delfinezős technika 1936-tól terjedt el, de így is 1952-ig kellett várni, hogy a FINA hivatalos úszásnemként könyvelje el. Ez utóbbi úszásnemet egyébként ritkán oktatják a kötelező úszásórákon, ezért ez az, ami a legtöbb átlagembernek egyáltalán nem megy.
