A hónap dilemmája: Mit taníthat az emberiségnek egy világjárvány? A főrabbi válasza

Igen nehéz, és szinte megválaszolhatatlan kérdés, hogy mit taníthat az emberiségnek bármi.

Az emberiség ugyanis nem egy homogén tömeg, és igencsak elcsépelt axióma, hogy az emberiség nem tanul a múlt példájából. A jelen járvány alatt is (noha igen sok szempontból megváltozott az életünk) a legfőbb gondunk, hogy „visszatérjünk” a járvány előtti életünkhöz.

Ahhoz, hogy megválaszolhassuk, mit is taníthat nekünk a zsidó felfogás szerint egy világméretű járvány, először is definiálnunk kell a járvány fogalmát, és annak ősi, klasszikus kezelési módját.

Mózes III. könyvében olvashatunk egy pontosan meg nem határozható, a bőrön jelentkező betegségről, a poklosságról. Abból, hogy a beteget elkülönítik, arra következtethetünk, hogy valamiféle fertőző betegségről van szó, hiszen a terjedés megelőzésének módját már akkor is a karanténban látták. Érdekes, hogy a karantén időtartama a mózesi törvény szerint kétszer hét nap. Kiemelném, hogy a mózesi törvény szerint a betegség különböző szakaszait nem az orvos, hanem a pap volt hivatott megállapítani. A régi zsidó felfogás szerint ugyanis – összhangban a Tóra szavával – Isten az, aki gyógyít, az orvos csak az Ő hozzájárulásával lehet sikeres.

A rabbinikus irodalom alapja, az i. sz. 2. században összeállított Misna már valamivel fejlettebb egészségügyi ismeretekkel rendelkezik, a korabeli nyelvezettel, az i. sz. 2. század kifejezésrendszerével definiálni képes a járvány fogalmát. Így ír: „Ha egy ötszáz lakosú városban három egymást követő napon van három (értelemszerűen ugyanabban a betegségben elhunyt) halott, az járvány.”

A Misnára épülő Talmud ezt a meghatározást kicsit átfogalmazza: „Ha egy 1500 lakosú városban három egymást követő napon kilenc ugyanabban a betegségben elhunyt halott van, az járvány.” Ha megfigyeljük, akkor a Talmud csupán kvantitásban bővíti ki a misnai feltételeket, összefüggésben talán a két szöveg keletkezése közötti időszakban bekövetkezett társadalmi fejlődéssel.

A járvány kezelésére vonatkozóan is ad tanácsokat, instrukciókat a Talmud: a Bölcsek szerint, ha járvány van a városban, akkor limitálni kell a házon kívül eltöltött időt, a járvány kitörésekor lehet csak elhagyni a várost, és nem szabad az út közepén járni. Tekintsünk egy kicsit e tanácsok mélyére. 

A házon kívül eltöltött idő a Talmud értelmezésében a legszükségesebb teendők elintézésére vonatkozik. Amikor csak lehetséges, az embernek vissza kell térnie otthona biztonságos falai közé. A járvány kitörésekor elhagyni a várost kifejezés a Bölcsek logikája szerint annyit jelent, hogy ekkor a legkisebb az esély a megfertőződésre, az ember el tud menekülni a veszély elől. A legérdekesebb azonban az utolsó megjegyzés, az út szélére vonatkozóan. A Bölcsek szerint a halál angyalának békeidőben nincs engedélye a városon belül elragadni az embert, csak az út szélén közlekedhet. Amikor azonban járvány van, szabad az út közepén haladnia. Igyekezni kell tehát távolságot tartani egymástól, mondják a Bölcsek, az út széle ugyanis keskeny, és nem férnek el rajta két-három fős csoportok.

Ezt éltük át mi is az utóbbi hónapokban: nem léptünk ki a lakásainkból, csak a feltétlenül szükséges dolgaink elvégzésére, nem tartottunk szociális kapcsolatokat, vendégségeket, rendezvényeket. A határok, akár a városok határainak lezárása is párhuzamba állítható Bölcseink intézkedéseivel, csakúgy, mint az egymástól való távolság tartása.

Miután röviden visszatekintettünk a járvány kezelésének évezredes zsidó módszereire, pillantsunk a jelenbe, hogy megkíséreljünk felelni a feltett kérdésre:

Mit taníthat az emberiségnek egy világjárvány?

Nyilvánvaló, hogy megdőlt önnön sérthetetlenségünkbe vetett hitünk. Meghódítottuk a világűrt, feltérképeztük az emberi genomot, új és új dolgokat állítottunk elő, akár az élő gének manipulálásával is, hittük, hogy csak felfelé vezet az út. Most jött egy vírus, és mintegy varázsütésre leállt az egész világ. A teremtés koronája, a tápláléklánc csúcsa, az ember, és az általa felépített világ bizony legyőzetett egy láthatatlan kis teremtmény által.

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy mindaz a kár és sérelem, amit Földünknek okoztunk, az elmúlt néhány hónap alatt elkezdett enyhülni. A Föld regenerálja önmagát. Megtanultuk, hogy önmérsékletet kell tanúsítsunk, ha nem akarjuk, hogy életünk színtere igen hamar áldozatul essen saját kivagyiságunknak.

Átértékelődtek személyes preferenciáink is. A világtól való elzártság – noha a modern technika felhasználásával nem vágott el bennünket teljességgel egymástól – felerősítette a személyes kapcsolatokban való hitünket. Megmutatta, hogy szükség van a közösség (bármilyen alapokon szerveződő kis és nagyobb közösség) kohéziójára, hogy egymás nélkül elveszünk, mert erőt, reményt és kitartást csak egymásból meríthetünk.

Felértékelődött a személyes kontaktusok ereje és szerepe. Egymástól elszakított családtagok, akik korábban esetleg hónapokig nem értek rá egymással leülni egy kis beszélgetésre, most, a kényszerű távollét alatt döbbentek rá, mit is jelent az együtt töltött idő. Az a szülő, akihez gyermeke nem mert elmenni, mert féltette, és az a gyermek, aki csak elektronikus úton tudott (ha tudott egyáltalán) kapcsolatba lépni a szülőjével, a járvány hatására sokkal erősebben kötődhetnek ezután egymáshoz, mint annak előtte, hiszen megtapasztalták a másik hiányát.

Mindent összevetve: a járvány lecsengésével talán egy jobb, lassabb és szeretettelibb, békésebb világba térünk vissza. Talán megtanultuk a leckét, és jobban vigyázunk majd egymásra, családjainkra, közösségeinkre és Földünkre egyaránt.