A június 3-án kezdődő Margó Irodalmi Fesztiválon mutatja be első novelláskötetét a költészetéről, színdarabfordításairól és nyelvészeti munkásságáról ismert Nádasdy Ádám. A szakállas Neptun főhősei egytől egyig meleg férfiak: teljesen átlagos emberek, akik az előítéletek miatt mégis rendkívüli helyzetekben találják magukat. Hogyan boldogulnak a ’60-as, ’70-es, ’80-as években, amikor gyakran „csak egy villanásnyi szájösszeérintés lehet a csók, előrehajolva, mintha egymás cipőfűzőjét akarnák megkötni”? Erről beszélgettünk a szerzővel, aki azt is elárulta, hogy a direkt pátosz helyett miért a humor és a sok párbeszéd jellemző a szövegeire.
„Karesz fölszaladt egy kis dombra, »Hógolyó!«, ordította, és dobálni kezdte Editet, közben ránézett Buktára, gyerünk, mi lesz? Bukta habozott, hogy mit csináljon, aztán elkezdte Csongort bombázni. Túl erőseket dobott, de nem bírt leállni. Edit és Csongor megpróbált visszadobálni, de esélytelenek voltak, csak visítoztak, végül bemenekültek egy bozót mögé. »Tűzszünet!«, mondta Karesz, elkapta Editet és összevissza csókolta, forgott vele és lengette, Edit lába nagy kört rajzolt a hóba. Bukta megállt Csongor előtt zihálva, aztán a mutatóujját végighúzta a bajuszán. Csak hogy leszedje róla a havat.”
Ilyen finom, mégis sokatmondó jelenetekben bővelkedik Nádasdy Ádám, friss Aegon-díjas szerző debütáló szépprózai kötete, amelyet június 6-án fog bemutatni a Margó Fesztiválon. A szakállas Neptun 12 novellájában meleg férfiakkal találkozunk: egymás gallérját igazgatják a nyilvános terekben, miközben jobban tartanak a lelepleződéstől, mint az iskolai Mikulás. Néha keményen buziznak, hogy mentsék a menthetőt, de van, hogy csak hallgatni tudnak, amikor a saját apjuk fejti ki a családi ebéd után, hogy több ilyet kéne mutatni a tévében, mert ő azt sem tudja, hogy néznek ki. Persze az is előfordul, hogy megfeledkeznek magukról, és jóízűt csapnak a tülkölő taxi farára. Aztán bepillanthatunk az igazi intimitás pillanataiba is, a „szőrszagú melegbe”.
Mára kosztümös történetekké lett a „szép kuzinok”, „bársonyvitézek” és „tiszteletbeli lányok” rendszerváltás előtti világa? Vagy túl azon, hogy ekkora élvezettel olvassuk őket, az aktuális viszonyokról is elárulnak valamit az írások? Interjú Nádasdy Ádámmal.
A címadó novella egy magyar tornatanár, egy zaragozai szabómester, egy japán turista és egy amerikai siket férfi – mindannyian melegek – véletlenszerű hajnali találkozását beszéli el a Trevi-kútnál. Amikor a szoborcsoport kerül szóba közöttük, a főhős, Erik azt mondja: „ez a kőfaszú Neptun, a buzik istene”, és csak a heterók hiszik róla, hogy Ókeanosz lenne. Mintha létezne egy alternatív igazság, amelyet nem látunk a történelemben, a vallásokban, a kultúrában. Ebből próbál megmutatni valamit ez a 12 történet?
Most, hogy mondja, igen. A többi szövegben talán még világosabban megmutatkozik ez, de itt is erről van szó. Jó, azért itt a szereplő viccesen kifigurázza azokat a turistákat, akik mindent precízen elolvasnak az útikönyvekből, pláne a japán fickó, ő elég alapos az ilyesmiben. De igaza van, és az is igaz, hogy amikor a rendőrök jönnek, akkor még csak nem is sejtik, hogy mi játszódik itt. Az egész kötetben, ahogy a meleg férfiak világában is, benne van a bujkálás: az elbújás, az előbújás, ezek állandó fogalmak.
Ha már alternatív történelemnél tartunk: 1988-ban Magyarországon jött létre a kelet-közép európai régió első melegszervezete, a Homeros Egyesület, amelyből a Lambda Budapest Meleg Baráti Társaság formálódott. Ez utóbbi adta ki 1991–2008 között a Mások újságot (ami 212 számot élt meg). A kötet elején a két szerkesztőnek, Takács Bencze Gábornak és Láner Lászlónak mond köszönetet. Mit jelentett az ön életében, a szerzői indulásában ez az újság?
Én nagyon örültem, hogy létezik. Gondolja meg, a hősi időkben indult, és működött egészen addig, amíg az internet el nem söpörte az összes ilyen újságot mindenütt a világban. Egy meleg pár szerkesztette, az ő lakásuk volt a szerkesztőség. Engem is szeretettel befogadtak ebbe a körbe, így havonta egyszer én is elmehettem hozzájuk, és ott vitatkoztunk, hogy mi legyen a lapban, de általában is jókat beszélgettünk az életről, a meleg életről, a többség és a kisebbség viszonyáról. A szakállas Neptun novelláinak többsége is ott jelent meg először.
Az egyik kedvencem közülük a Nagyhideghegy című írás. Ebben a következőket mondja az egyik rejtőzködő meleg karakter: „Az Edit úgy néz rám, mint egy egzotikus rágcsálóra. Az állatkertben, amik úgy majszolnak. Jó, hogy nem dobál pereccel. Szerintem lejött neki, hogy mi van.” Ezt olvasva az jutott eszembe, hogy a mai napig, a legnagyobb jóindulat mellett is, milyen gyakran válnak a művészetekben a meleg karakterek látványossággá, egzotikummá vagy tragikus hősökké. Ennek viszont a nyomát sem éreztem ebben a kötetben: szerintem sikerült jó értelemben véve átlagosnak bemutatni a szereplőket. Ebben mennyit segített az, hogy az emberi kapcsolatokra fókuszált, illetve feltűnően sokat beszéltette a figurákat?
Érdekes észrevétel, és valószínűleg igaz, hogy a párbeszédek eluralkodnak a szövegekben. Ez talán azért is van, mert én szépprózát keveset írok. Viszont sok színdarabot fordítottam. Lehet ám, hogy ez szivárog be a folyamba, hiszen a színdarabok nem állnak másból, mint párbeszédből. Talán könnyebbnek is érzem, hogy a beszédén keresztül jellemezzek valakit, ahogy a színműírók kényszerűségből csinálják. A kérdés másik része a normalitás. Lássuk be, hogy azért az átlagosat mindig nehezebb ábrázolni, mint a rendkívülit, és ha végigtekint a világirodalmon, a könyvek többsége szokatlan, rendkívüli alakokat ragad meg, vagy ilyen helyzetekbe teszi őket. Itt persze már mondhatom, hogy valaki, aki meleg, eleve rendkívüli helyzetbe van téve: gyakran szorongató, átmeneti határhelyzetbe kerül, hogy most akkor ilyen vagy olyan, ki mit gondol róla, kinek melyik arcát mutassa. De azt nem tagadom, hogy engem az érdekel, hogy mi van akkor, ha valaki majdnem normális. Tehát a nagyon elszállt figurák engem kevésbé érdekelnek – nyilván arról is lehet szépet írni és jót, de engem az kevésbé érdekel, talán azért, mert én magam sem vagyok olyan, azt a világot nem ismerem annyira.
Míg a kötet első művének az az alapkérdése, hogy két fiú között létezhet-e szerelem, addig a novella végére és a kötet több pontján is felépül az a nyelvezet, amely képes kifejezni a férfiak közötti romantikus érzelmeket. Ennek jól észrevehető, és nagyon szórakoztató elemei a becézések (pl. Cingárkám, Lurkó, Paripa, Lény, Öreg, Buki mackó). Imádtam azt is, amikor egy Csongor nevű srácnak azt mondja a partnere: „most megtekerem a fogantyúdat, Csocsóka”. Mit gondol, manapság könnyebb szavakat találni az azonos nemű vonzalmakkal kapcsolatos élmények leírására? Vagy mindig az adott párkapcsolaton – legyen heteró vagy sem – múlik, hogy kialakítsunk egy közös szótárt, amely erősíti a köztünk lévő intimitást?
Én inkább erre az utóbbira mondanék igent, hogy ez mindig a két embernek a kapcsolatán múlik. Az általam ismert melegek történeteiből is kiderül – most függetlenül az irodalomtól –, hogy mindenféle becézések mentek már az ő fiatalságuk idején is. Azt nem tudom, hogy ez manapság könnyebb volna. Ha például azt kérdezné, hogy a trágár szavak irodalomba való hétköznapi beleszövése könnyebb-e, akkor arra azt válaszolnám, hogy természetesen igen. Mint ahogy az előbb idézte azt a gúnyos és tréfás kifejezést, hogy „kőfaszú Neptun” – ilyet ötven évvel ezelőtt is mondtak, de akkor nem illett leírni. Ma ez sokkal könnyebben megy. Ez azonban nem az érzelmi részéhez tartozik, hanem a stilisztikai részéhez, hiszen a párkapcsolatban elhangzó kedveskedések, megszólítások teljesen átlagos magyar szavak. Az, hogy valaki Egérkémnek hívja a másikat, ugye érti, ebben változás nincsen: az egérke az egy semleges szó. Attól lesz érdekes, hogy ki, mikor, hogyan használja, kölcsönös-e ez, vagy egy kicsit lekezelő, netán túl édeskés. De azt hiszem, hogy a jó írók ezzel mindig éltek. Persze az is érdekes, hogy a férfiak világába beengedünk-e olyan szavakat, amiket a férfiak egyébként a nőknek szoktak mondani. Ha tetszik, ez egyfajta queer vagy genderfluid játék. Ez ízlés dolga, én nem nagyon szeretem, de van, aki igen.
A kötet egyik legemlékezetesebb karaktere számomra Momo, aki a Champions nevű londoni melegbár tősgyökeres tagja. A Vár a századosom című szövegben azt mondja Gézának (avagy Gay-zának), hogy a pubban mindenki hazudik – ő szereti a buzikat, de hazudósak. Ám amikor a fiú megosztaná vele, hogy honnan is jött valójában, Momo mégis inkább arra kéri, hogy ne tegye. Így fogalmaz: „Az igazság mindig szomorúbb. Ne mondd. Gyere vissza a fiúk közé, és légy vidám.” A humor, a tréfálkozás a többi szereplőre is jellemző, még a legkilátástalanabb helyzetekben is. Ez egy fontos megküzdési mechanizmus, vagy inkább arról van szó, hogy élvezetesebb dolog vicces szövegeket írni és olvasni?
Mind a kettő igaz. Egyrészt valóban szeretem a humort, színművek fordítójaként pedig azt veszem észre, hogy azért a jó drámaíró mindig adagol humoros, vagy legalábbis ironikus, fonák pillanatokat, helyzeteket. Ez Bernard Shaw-tól Shakespeare-ig mindenkire igaz, vagy például Csehovra is (akit nem fordítottam). Én úgy érzem, hogy ez jót tesz a szövegnek. Olyan korban is élünk, amelyik szereti iróniával és humorral fűszerezni a komolyat: a direkt pátosz nagyon kiment a divatból. Lehet, hogy száz év múlva majd máshogy lesz. Én tudom, hogy ma egy jó Hamlet-előadás közben nagyon sokszor nevet a közönség – szerintem ezt Shakespeare így gondolta. De ez ötven vagy száz évvel ezelőtt nem így volt, akkor néma csendben és áhítattal nézték. Tehát egyfelől azt mondom, hogy igen, énszerintem jót tesz egy szövegnek a humor, meg a mai olvasó könnyebben befogadja. Másfelől az is igaz, amit a megküzdési technikáról mond. Ilyen értelemben talán a zsidósággal analóg a melegek helyzete, hiszen tudjuk, hogy a zsidóság is gyakran van kiszorított, mellőzött vagy lenézett pozícióban, és hogy a humor sokszor segít nekik abban, hogy ez feloldják, vagy elvegyék a dolog élét. A zsidóviccek jelentős részét maguk a zsidók produkálják, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy ellenük van az a humor. Ez itt is így van szerintem, de azt sem akarom tagadni, hogy van egy mély félelem is ebben, hiszen addig jó, amíg én kezdem a viccelődést, és nem ti. Inkább én élcelődöm saját magamon, mint hogy ti köszörüljétek rajtam a nyelveteket.
Az ILGA-Europe 2020. május 17-i jelentése szerint Magyarországon romlott leginkább az LMBTQI-közösség jogi helyzete: a 19. helyről a 27.-re esett vissza az ország, főként a nem jogi elismerésének felfüggesztése, az LMBTQI-események biztonságának hiánya, valamint a politikusok gyűlöletkeltő megszólalásai miatt. Tegyük fel, hogy a novellákból kiszednénk a ’60-as, ’70-es, ’80-as évekre utaló mozzanatokat. Működhetnének-e mai történetekként, vagy azért gyanút fognánk, hogy a rendszerváltás előtt játszódnak?
Én nagyon szeretném, ha tudnék erre válaszolni. Magam is gondolkoztam azon, hogy ezek kosztümös történetek-e, amelyekről a kosztümöt nem lehet leszedni, vagy némelyik olyan, mint egy jó színdarab, ahol le lehet szedni a kosztümöt, és anélkül is működik. Vannak Shakespeare-darabok, amelyeket ugye elő lehet adni mai ruhában, senki sem csodálkozik. Persze van a novellák között olyan, például a Nagyhideghegy című, amelyben szó van a KISZ-ről meg a pártról, az oda van kötve. De mondjuk a fogorvos és a zenetanár története, abban nem látok ilyesmit. De én öreg vagyok, és lehet, hogy nekem természetesnek tűnik az, ami maguknak, fiataloknak már muzeális. Ez sajnos elképzelhető. A múltkor egy cukrászdában voltunk, ahol külön kellett fizetni, és én véletlenül azt mondtam, hogy kasszírnő. A többiek elnevették magukat, hogy ilyet ma már nem mond senki, utoljára talán Krúdy Gyula használta ezt a szót. Mondtam, hogy nem igaz, mert mi is így mondtuk, hiszen sok üzletben egykor külön volt a pénztár. A jogvédők jelentésére visszatérve, amit mondott, az sajnos igaz. Ugyanakkor a mindennapi életemben, a saját közegemben, én nem látom, hogy ennyit romlott volna a helyzet. Erre talán példa ennek a könyvnek a megjelenése is.
