Összefogunk végre, vagy megint összeomlunk? Ez itt a nagy kérdés

Az intenzív, iparszerű mezőgazdaság és állattenyésztés, a természeti erőforrások túlfogyasztása és a globális élelmiszer-kereskedelem kulcsfontosságú szerepet játszanak a mostanihoz hasonló válságok kialakulásában. A Magyar Természetvédők Szövetsége szerint a koronavírus-járvány terjedése nem lenne ilyen veszélyes és gyors, ha nem lenne a gazdaság és az élet ennyire globalizált, másrészt a gazdasági hatásai sem lennének ilyen pusztítóak egy helyi erőforrásokra épülő rendszerben. Az újjáépítés során ezért „olyan gazdasági átalakuláshoz kell hozzájárulni, amely ellenállóbb a válságokkal szemben, ugyanis a járvány csak egy az egyre sokasodó olyan veszélyek közül, mint az éghajlatváltozás, a biológiai sokféleség csökkenése vagy akár az adósságok eddig soha nem látott, magas szintje”.

A jelenlegi környezetpolitikai paradigma alkalmatlan a környezeti válság leküzdésére, ezért gyökeres, a problémák hajtóerejeit célzó megoldásokra kell törekedni. De milyen konkrét lépéseket kellene tennünk ahhoz, hogy felszabaduljunk a jelenlegi gazdasági növekedéstől való függőség alól? Erről beszélgettünk dr. Köves Alexandra ökológiai közgazdásszal, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusával.

Money, money, money

A bajok egyik legnagyobb forrása a hamis szükségleteket teremtő gazdaságpolitika, ami évtizedek óta az orrunknál fogva vezet minket: elhiteti velünk, hogy a boldogságunk materiális értékeken alapul, és ezért képesek vagyunk éjt nappallá téve gürcölni, netán hitelek révén adósságokba verni magunkat.

„Azzal a fejlettségi szinttel, amit az emberiség elért, a legtöbb munkát a gépek is el tudnák végezni helyettünk, ennek ellenére még mindig a munka társadalmában élünk. Márpedig a hosszas munkaidő és a túlórázás is a kényszerű növekedés szolgálatában áll: minél többet keresünk és minél többet termelünk, annál többet fogyasztunk, ez azonban nem egy végtelen spirál, hiszen az erőforrások előbb-utóbb kiapadnak. Az ökológiai közgazdászok a hetvenes évek óta azt szajkózzák, hogy az a típusú növekedési kényszer, ami bele van kódolva a gazdaságunkba, környezeti határokba fog ütközni. Hiszen a gazdaság nem önmagában létezik, hanem a társadalomba beágyazottan, a társadalom pedig a környezetbe beágyazottan. Amit a természettől elveszünk, azt végül szemétként rakjuk le. Tényleg szükségünk van arra, hogy öt-hat évente lecseréljük a mosógépünket? Ezek valójában nem létszükségletek, hanem a növekedési kényszer által generált igények” – magyarázza Köves Alexandra.

Amiről nem beszélünk, az nem létezik

Annyira magába szippantott minket a kapitalista óriásgépezet, hogy bele sem gondolunk, hogy van másik, sokkal egészségesebb, demokratikusabb és fenntarthatóbb út a jelenleginél. Az úgynevezett Nemnövekedés mozgalom képviselői szerint ehhez egy az egyben ki kell venni a gazdaságból a növekedési kényszert. „Ahhoz azonban, hogy létre tudjunk hozni egy nemnövekedésre építő gazdaságot, szinte mindenhez hozzá kell nyúlnunk: változtatni kell a munkához való viszonyunkon, a politikánkon, az elosztási és a pénzügyi rendszereink működésén, a vállalatok szemléletmódján, tehát nincs olyan terület, amit ne kellene valamennyire átalakítani ahhoz, hogy ezt a növekedési kényszert békés átmenettel, a társadalom szövetének károsítása nélkül meg lehessen szüntetni” – mondja az ökológiai közgazdász.

„A közgazdaságtan mindig jólétről beszél, mi pedig jóllétről. Arról, hogy hogyan lehet egy környezeti és társadalmi igazságosságra épülő gazdaságot létrehozni, ahol nem az anyagi fogyasztás diktál, hanem a jólléti tényezők. Természetesen nem azt szeretnénk, hogy a világon mindenhol álljon le a növekedés, hiszen vannak olyan országok, régiók és társadalmi csoportok, ahol teljesen nonszensz lenne ezt elvárni, mivel még egy olyan szintre sem jutottak el, ahol egy tisztességes emberi élet alapjait biztosítani lehet. Az ökológiai makroökonómiai modell lényege éppen az, hogy javítsuk az emberek életminőségét, csökkentsük az egyenlőtlenségeket, adjunk tisztes és elégséges munkát mindenkinek úgy, hogy közben helyreállítjuk az élővilágot. Ha belegondolok, hogy a világ 26 leggazdagabb emberének vagyona megegyezik a 3,8 milliárd legszegényebb ember összvagyonával, vagy hogy a túltermelésből és túlfogyasztásból származó károkat teljesen más emberek szenvedik el, mint akik a hasznot zsebre teszik...”

A jelenlegi válság pedig nemcsak jelzi, de fel is erősíti ezeket a társadalmi egyenlőtlenségeket, a legsérülékenyebbek elszigetelődését, a leginkább kitettek megfertőződését, a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévők kizsákmányolását.

„Egy tisztességesebb, normálisabb elosztás mellett nem kellene ilyen mérvű kiszolgáltatottságot látnunk. Nem véletlen, hogy az alapjövedelem most valamennyi országban feljön megoldási lehetőségként. Azért próbáljuk most meg újra felpörgetni a gazdaságot, hogy azoknak is, akik kiestek bizonyos iparágakból, meglegyen a létalapja. A Nemnövekedés pont ezt mondja: eljutottunk oda, hogy ha akarnánk, megtehetnénk, hogy senkinek a kezét nem engedjük el. A mozgalom által szorgalmazott Feltétel Nélküli Alapjövedelem nem arról szól, hogy tök jól éljenek azok, akik nem csinálnak semmit, hanem arról, hogy nincsenek teljesen kiszolgáltatva. Egy túlfogyasztás nélküli világnak is tehát csak akkor van értelme, ha a társadalmunk erős szolidaritásra épül, és ebben bizony még van hova fejlődnünk.” 

Most, hogy fizikailag el vagyunk szigetelődve egymástól, ráeszmélünk, mennyire fontos része a társas jóllét, a személyes kapcsolódások az alapvető szükségleteinknek – ez pedig nem pénzfüggő. Látnunk kell, hogy megbonthatatlanul kötődünk egymáshoz, és az egyéni döntéseinkben is tekintettel kell lennünk másokra.

„Arra is jobban ráláthatunk most, hogy mik az igazán fontos, hasznos, értékes munkakörök. Én eddig is nagyra értékeltem az óvodapedagógusok munkáját, de most, hogy 0–24-ben szórakoztatom a négyéves gyerekemet... Ugye, mennyire jó, hogy hozzáférésünk van ilyen szolgáltatásokhoz? És mit mond erre a közgazdaságtan? Hogy mindez rossz, hiszen csak viszi a pénzt és növeli az államadósságot ahelyett, hogy a gazdaságot pörgetné. Ugyanez a helyzet az egészségügyben dolgozókkal is. Az ápolás csak akkor fontos, ha magánszektorban működik, és nem közpénzből. Közben ott vannak a pénzügyi szolgáltatások, a tőzsdézések, amiből senki semmi jót nem lát. Na, az pörgeti a GDP-t.”

A koronavírus-válság rámutat arra is, hogy mennyire sérülékeny a globalizált, hosszú ellátási láncokból álló élelmiszerrendszerünk, ahogy a nyugati országokban jellemző külföldi vendégmunkásokra alapuló mezőgazdasági termelés is. A szakember szerint éppen ezért ösztönözni kellene a lokális gazdaságok létesítését, valamint a helyi munkaerő foglalkoztatását a mezőgazdaságban – ez egyben a válság során keletkezett munkaerő felszívását is segítheti. 

Újralokalizálni a gazdaságot egy globális hálózatban

A pszichológiában és a környezetvédelemben igen felkapott fogalom a reziliencia. Ahogy az embernek és a természetnek, a társadalomnak és a gazdaságnak is van rezilienciája, és most nagyon jól látni, hogy mi az, ami segíti, és mi az, ami gyengíti ezt az ellenálló képességet, véli Köves Alexandra, aki a már meglévő jövedelem és vagyon igazságosabb elosztása mellett a gazdaság újralokalizálásában látja a megoldást. 

„Melegen ajánlom a Szójalizmus című dokumentumfilmet, ami a globális kereskedelem teljesen abszurd megközelítését ábrázolja. Az egyik példa a sok közül: Esőerdőket irtanak ki Brazíliában azért, hogy szóját termesszenek. Egy olyan területen, amelyik egyébként alkalmatlan a szójatermesztésre, ezért ez az ország, Brazília a legnagyobb importőre a különböző talajjavító vegyszereknek. Ezzel a szójával aztán a kínai csirkéket etetik meg, a levágott csirke pedig az emberek asztalán köt ki. De aki szörnyülködés helyett inkább inspirálódna, annak a Holnap című dokumentumfilmet mindenképpen érdemes megnéznie.”

„Attól lehetne a gazdaság, a társadalom és a természet igazán ellenálló, ha a különböző termékek globális mozgatása helyett elkezdenénk lokális gazdaságokat létrehozni. Nem azt mondom, hogy zárjuk le a határokat és nemzeti szinten termeljünk mindent, de kisebb, regionális szintű közösségi önellátó rendszerekben működve elmozdulhatnánk a fenntarthatóság felé. Ehhez persze globális információáramlásra és kölcsönös segítségnyújtásra is szükség van. A lokális gazdaságok globális hálózatában – amit glokalizácónak is szoktak nevezni – a kis- és középvállalkozásokat kellene támogatni abban, hogy helyi szinten hozzanak létre olyan dolgokat, amikre valóban szükségük van. Egy óriásvállalat vezetője számára az a több ezer alkalmazott inkább csak egy-egy szám. Ezzel szemben egy kisvállalkozásban, ahol családiasabb viszony van a dolgozók között, sokkal többször gondolja meg a vezető egy-egy esetleges válság esetén, hogy mit lehet megtenni annak érdekében, hogy ne kelljen a munkavállalókat a teljes létbizonytalanságba taszítania.”

Ez az időszak tehát lehetőség arra, hogy átgondoljuk életünk, cselekedeteink értelmét, a másokkal és a környezettel való viszonyunkat. Mit termeljünk? Milyen módszerekkel? Milyen használatra? Hogyan gondolkodjunk róla, és hogyan hozzunk létre átmenetet olyan új társadalmi formák felé, amelyek helyben gyökereznek, ugyanakkor nyitottak, igazságosak, szolidárisak, fenntarthatók, de legfőképp konviviálisak és kívánatosak? A koronavírus-járvány megállítása és az ezt követő gazdaság-helyreállító lépések során a mezőgazdasági és élelmiszer-politikákat úgy kellene átalakítani, hogy olyan intézkedéseket hozzunk, amelyek lehetővé teszik, hogy elsősorban kis léptékű és közepes termelők biztosítsák a helyi, egészséges és fenntartható módon termelt élelmiszer-ellátást, és ezért tisztességes árat kapjanak.

Várakozás helyett legalább várjuk el a változást!

„Azt, hogy a válság után az emberiség vissza fog-e térni a régi kerékvágásba, nem tudom megmondani, de a történelem számtalanszor megmutatta már, hogy a normálisba történő visszatérés a gyakoribb. Amondó vagyok, hogy inkább egy jobb társadalmat építsünk, mint hogy visszaálljunk a szokásos üzletmenetbe, különben néhány éven belül szembenézhetünk egy újabb válsággal. Vagy még rosszabbal, hiszen ha így folytatjuk, akkor sajnos hamarosan eljön az, amire a klímakutatók is évtizedek óta próbálnak minket figyelmeztetni: a teljes összeomlás.”

Ha arra várunk, hogy politikai döntéshozóink maguktól ráébrednek arra, hogy a jelenlegi üzletmenet nem jó, akkor eláshatjuk magunkat.

„Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy politikusaink hatalmon maradása azon múlik, hogy mi mit várunk el tőlük. A képviseleti demokrácia, az, hogy négyévente szavazgatunk és választunk rossz és rossz között, biztosan nem oldja meg a problémáinkat. Érdembeli változások akkor mehetnek végbe, ha az emberek azt érzik, hogy aktív résztvevői, motorjai ezeknek a folyamatoknak. Odáig kellene tehát eljutni, hogy minden egyes ember azt érezze: van hatása arra, hogy milyen társadalomban él. Ha elindul egy olyan társadalmi párbeszéd, amitől a helyi döntéshozatal és a közösségek megerősödnek, akkor kényszerűen a vezetőink is adaptálódni fognak. A változások kulcsa a tömeges elvárás” – összegezte a szakember. 

Az ökológiai közgazdászokkal összhangban a Magyar Természetvédők Szövetsége szerint elengedhetetlen a gazdasági szereplők felelősebb viselkedésre való ösztönzése, de ugyanilyen fontos az is, hogy az egyének megváltoztassák az értékrendjüket: hogy a boldogságukat a materiális fogyasztás helyett a megelégedésben és a másik ember felé fordulásban keressék.