Mássz velünk a Himalájában! – Zsófi Everest-naplója, 4. nap

Ahhoz képest, hogy tegnap pihenőnapunk volt, összvissz két órát sikerült aludnom. Ennek ellenére reggel szinte kipattanok az ágyból – biztos a friss hegyi levegő teszi. És az is biztos, hogy később még szívni fogok az alváshiány miatt, de most indulás! Vár ránk Tengbochében egy buddhista kolostor, aztán Pangboche, ami már nagyon közel van a 4000 méterhez. 

Namche Bazaart elhagyva sokáig kanyargós, jórészt sík útvonalon gyalogolunk, csillagos ötös kilátás és napfelkelte kíséretében. A tegnapi rögtönzött földrajzlecke után már magamtól is felismerem a legjellegzetesebb hegyeket. Előttünk pöffeszkedik a Himalája legszebb csúcsa, az Ama Dablam a maga 6800 méterével. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál hatalmasabbnak és annál elérhetetlenebbnek tűnik – a csalóka perspektíva miatt szinte elveszik mellette a távolban lapító Everest.

Ösvényünk egy idő után hűs fenyőerdőben folytatódik, hosszas ereszkedéssel, amivel egy gond van csak: a sok lefelé után mindig a sok felfelé következik... Most éppen egy hétszáz méteres kapaszkodó. Nem lehetne, hogy lassan, fokozatosan felfelé haladva közelítsük meg azt az alaptábort a rapszodikus le-fel-le-fel helyett? Költői kérdések helyett jobb lenne taktikát váltani, hogy a lehető legélvezetesebb legyen a természetjárás, úgyhogy szépen lelassítok annyira, hogy felvegyem Bishow tempóját. Tessék, működik. Nem kell ötpercenként megállni szusszanni egyet. Lassan, de biztosan menetelünk így még vagy másfél órán át, mire eljutunk Tengboche faluba, ahol megpihenünk és megebédelünk. 

„From Hungary” – hallom ki egy távolabbi asztaltársaság beszélgetéséből. Ebéd után odalépek és bemutatkozom. Honfitársam, aki nagyjából velem egyidős lehet, balatonboglári. Mint megtudom, egy nappal később indult meg azon a túraútvonalon, amin én, de nem állt meg akklimatizálódni több éjszakára sehol, ugyanis mindössze kilenc nap alatt szeretné teljesíteni az alaptábortúrát, utána utazik is vissza Magyarországra. 

„Később talán még találkozunk” – köszönök el Erikától, amikor Bishow megsürget, hogy ha szeretnék, kaphatok némi áldást a további utamra a buddhista szerzetesektől, akik a kolostorban már javában készülnek a szertartásra.

Bár maradni nem sokáig tudok, mivel hamarosan tovább kell indulnunk, ettől a néhány perces spirituális élménytől jó nagy adag pozitív löketet kapok. És ekkor még sejtelmem sincs, mekkora szükségem van erre az előttünk álló etap legyőzéséhez. Hirtelen eszembe jutnak drága Odorics tanár úr kurzusai az egyetemről: Aranykor és éberség, Bevezetés a spirituális irodalomértelmezésbe, Hamvas Béla tanításai... Eszembe jutnak a közös meditálások, Szögyal Rinpocse gondolatai, akitől annyira szeretett idézni a tanár úr, no meg a vizsgakérdések a csakrákról és az ászanákról. Annyira távoli emlékek! Most mégis itt köröznek mind ebben a különös biztonságérzetet árasztó teremben, ahol bíbor lepelbe öltözött szerzetesek imákat mormolnak, jakvajas teát kortyolgatnak és meditálnak. Aztán eszembe jut a zalaszántói sztúpa, amit édesanyám és Newton kutyánk társaságában látogattam meg néhány éve. Emlékszem, akkor is csak 1-2 órát aludtam éjjel, mégis tele voltam energiával. Tudnak valamit ezek a buddhista szentélyek...

Dzsam-dzsam! (Gyerünk!) – int oda Bishow, én pedig kénytelen vagyok magam mögött hagyni ezt a végtelenül nyugis atmoszférát. Vágjunk bele! Néhány órája még fehérben virított körülöttünk minden, ám most a hó- és jégtakaró mellett sárban süppedős, latyak és jakpakkok (így kereszteltem el állandó társunkat, a jak- és öszvérürüléket) elegyében totyogós, csúszkálós kihívást kell teljesítenünk.

Az akadálypálya először meredeken lefelé ível, állítólag nem hosszan, de legalább fél óráig tart, mire végigérünk ezen a szakaszon. Menet közben Bishow előszed egy pár csúszásgátlót, egyiket a saját cipőjére, a másikat az én bakancsom egyik talpára rögzíti. Ezekkel a szegecsekkel pár fokkal magabiztosabban közlekedem, de azért még így is sikerül itt-ott megcsúszni. Nem a legkomfortosabb része az eddigi túrának, de nem is a világ vége, legalább újra gyereknek érezhetem magam. Jól meg lettem áldva!

A kalandos ereszkedést egy rövid sima szakasz követi, aztán belevetjük magunkat egy újabb kapaszkodóba, de ezt a részt legalább sikerül szárazon megúszni. A bal vállam egyre erőteljesebben jelzi, hogy valószínűleg egyenetlenül oszlattam el a súlyt a túrazsákomban, és jó lenne már megpihenni. A cuccom legméretesebb elemére, a hálózsákra eddig nem volt szükség, a menedékházakban ugyanis mindig kaptunk dupla paplant. Lehet, hogy tök fölöslegesen cipelek magammal 1300 grammot az összsúlyból? Bishow megnyugtat: kelleni fog az még odafent!

Délután negyed négy van, amikor végre elérjük Pangbochét. Bishow megáll a falu közepén, és egy-két percig tanakodik magában, hogy hol is szálljunk meg. Végül az Eco-Holiday Lodge-ra esik a választása, ahova betoppanva az első kérdésem az, hogy lehet-e forró zuhanyt venni. Lehet hát, ha megfelel az udvari, vödrös verzió. Gond egy szál se, amíg meleg, baromi jól fog esni. Míg forralják nekem a vizet, szóba elegyedem a menedékház egyetlen vendégével, egy középkorú férfival, aki lefelé tart az alaptáborból. Túravezető nélkül.

„Addig örülj, amíg jakszarban csúszkálhatsz, a neheze csak ezután jön!” – válaszolja, miután megosztom vele legfrissebb élményeimet. Ő már túlesett mindazon, ami nekem még hátravan... Újabb kellemes meglepetés ér, amikor bemutatkozunk egymásnak: beszélgetőtársam Tibi Csíkszeredáról! És azért nincs semmi akcentus az angoljában, mert az elmúlt húsz évet Amerikában töltötte. A következő percben betoppan a vendégházba Erika, akivel Tengbochében futottam össze. Kell ennél több a mai nap végére? „Húzok zuhanyozni, várjatok meg a sztorijaitokkal!”

A természet közelsége mellett számomra ezek a váratlan találkozások adnak hozzá a legtöbbet egy utazás varázsához. Tényleg jól lettem megáldva!