Mássz velünk a Himalájában! – Zsófi Everest-naplója, 1. nap

Március 1., reggel fél hét. Túravezetőmmel becsekkoljuk a cuccunkat a katmandui reptéren, és várunk. Ami a luklai járatokat illeti, nem szabad készpénznek venni az indulást, erre már előre figyelmeztettek. Ráadásul naponta csak két járat van kora reggel – illetve szükség esetén egy délutáni is –, amiket ha törölnek, akkor legalább egy napot csúszik a várva várt program.

Azért az már biztató, hogy itt ülünk a beszállásra várva. Tegnap ilyenkor ugyanis még az is kérdéses volt, hogy melyik opció vár ránk: vagy hajnali kettőkor indulunk, hogy négy óra alatt elkocsikázzunk egy másik reptérre, vagy elég később kelni, mert Katmanduból egyenesen repülünk Luklába.

„A bal oldalra ülj, onnan klassz a kilátás” – súgja oda Bishow, amikor 8-10 másik utassal együtt végre felszállítanak minket a kisgépre. Ám nem sokkal később le is tessékelnek, különösebb magyarázat nélkül.

Úgy tűnik, a motor indításával (is) lehet baj, de hiába nézek kérdőn túravezetőmre, hiába faggatom a légikisasszonyt és a minket terelgető asszisztenseket, utóbbiak csak annyit ismételgetnek, hogy „nincs alternatív reptér”, és egyébként sem kaptak engedélyt a felszállásra, ezért menjünk szépen vissza a beszállókapuhoz, és várjunk a fejleményekre. Vagy megoldódik a probléma, és lesz későbbi indulás, vagy nem.

Hm, nincs engedély, amikor már ott ülünk a gépen... Azt hittem, elsősorban az időjárási viszonyok, nem pedig műszaki vagy technikai okok miatt kérdésesek ezek a járatok. (Az most szinte mellékes, hogy a világ legveszélyesebb repülőterére tartunk... Tartanánk.)

Bishow nonstop telefonálgat, gondolom, megoldásokat keres, miután szerinte erről a repülőútról lemondhatunk. Oké, mi lenne a B terv? – kérdezem. „Ha meg tudunk egyezni az egyik helikoptertársasággal, beválthatjuk a repjegyeket, de ez még mindig nem garancia semmire, ugyanis ilyenkor keményen megy a licitálás az öt férőhelyért. Azért a Magical Nepal mögöttünk van, Pradeep segít a távolból, de tudd, hogy vannak turisták, akik képesek 500 USD-t is perkálni, hogy kicentizett terveik szerint alakuljon minden.”

Nos, én még ötven dolcsit sem tudok erre kiadni, szóval mi a C terv? Az, hogy visszamegyünk a városba, és holnap ugyanitt kezdünk, mondja Bishow. Az kizárt dolog, vágom rá, elég volt két hét a főváros porából és zajából, én innen már csak a természetbe vágyom! Egyébként meg mi a garancia arra, hogy holnap flottul megy majd minden?

„Akkor mit szólnál az Everest helyett egy Annapurna-körtúrához Pokhara végállomással? A hét-nyolc órás buszút alatt lesz időnk megálmodni az útvonalat.” Mintha csak a gondolataimban olvasna, az EBC-túra után ugyanis mindenképpen szerettem volna ellátogatni egy napra a kihagyhatatlan Pokharába, és amúgy sem ragaszkodom megrögzötten az Everest Alaptábor-misszióhoz. Jöhet bármi, ami hegy!

Már kezdem beleélni magam a fordulatokkal teli újratervezés izgalmaiba, amikor odaszólnak, hogy sorakozó, következik a második felvonás. Várjuk ki a végét – mosolygunk össze reménykedve a többi utassal. „Kérjük, csatolják be biztonsági övüket, tíz perc múlva indulunk” – jelzi a cukorkát osztogató légikisasszony. És tíz perc múlva tényleg simán felszállunk! Alattunk a Katmandu-völgy, balunkon a távolban hófödte hegycsúcsok, egy jó fél óra elteltével, egy éles balkanyar után pedig már előttünk a híres-hírhedt Lukla Tendzing-Hillary repülőtér.

Zökkenőmentes a földet érés is, ám amikor megtudom, hogy a gép a háromfős személyzetet leszámítva tök üresen indul vissza Katmanduba, mindjárt elkezdek kombinálni: így egyértelműen nem éri meg a légitársaságnak, hogy elhozzon minket Luklába. Bishow tudomása szerint március végéig eleve csökkentett járatszámmal repülnek a Sita Air és más társaságok kisgépei, ám jelenleg a koronavírusnak van a legtöbb köze ahhoz, hogy ennyire megcsappant a látogatók száma. Míg tavaly márciusban naponta mintegy kétszázan repültek Katmanduból Luklába, most naponta mindössze 30-40-en.

Reggeli után magunk mögött hagyjuk a találgatásokat, és belevetjük magunkat a túrába. Ma, bemelegítés gyanánt csak két és fél órát gyalogolunk viszonylag könnyű terepen, kb. 200 métert ereszkedve a 2600 méter magasan fekvő, és jóformán vendégházakból álló Phakding településig. Utunkat hol apró falvak, hol teherhordó jakok és öszvérek, hol pedig a jeges kékben pompázó Dudh Kosi folyó kanyarulatai keresztezik.

Húsz perc erejéig mellénk szegődik egy kisiskolás lány is, akinek a jelek szerint jobb lett volna otthon maradnia, ugyanis elég csúnyán köhög, de állítólag ez csak egy kis megfázás, ami errefelé teljesen normális. Bár a higiéniai feltételek a legtöbb otthonban nem ütik meg az átlagot, a Khumbu körzet mintegy 8000 lakója számára biztosított a teljes körű egészségügyi ellátás, köszönhetően az 1966-ban, Sir Edmund Hillary által alapított Khunde Kórháznak. Megnyugtató tény, hogy 24 órás sürgősségi ellátás is működik itt, de inkább ne történjen senkivel semmi baj.

Valóban nem sok turistával találkozunk útközben, aminek a belőlük élő helyiek persze nem örülnek, Bishow szerint azonban ez számomra azért is jó hír, mert így nem kell osztozkodnunk a vendégházakban egy szobán, éljen a privát szféra!

Mire sikerül teljesen átszellemülnöm és kikapcsolnom, meg is érkezünk a szállásunkra, és amint lecuccolunk, hirtelen beborul az ég, hogy aztán hajnalig szünet nélkül essen. Ezt jól megúsztuk! Még hogy nem lesz itt sok csapadék...