Katherine G. Johnson. Dorothy Vaughan. Mary Jackson. A dátum 1960, a helyszín Hampton, Virginia. Amerika és a Szovjetunió között soha nem látott űrverseny tombol, a cél embert küldeni az űrbe és a Holdra. A három matematikusnőnek már csupán a létezése zavart keltett: sokan azt sem értették, a NASA miért alkalmazza őket, amikor fehér férfiak is meg tudják oldani a problémákat. Hát nem tudták – a nők nélkül nem.
Mit kerestek nők a NASA-nál?
Már a második világháború előtt is óriási hiány jelentkezett matematikusokból, fizikusokból, a háborút pedig egyre egyértelműbben a levegőben lehetett megnyerni. Felvették hát azokat is, akiket másképp eszükbe se jutott volna: a nőket. A repülésfejlesztésben először a NACA (National Advisory Committee for Aeronautics, azaz Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Testület) elnevezésű szervezet kezdett bele, ebből alakult ki 1957-ben az űrutazással foglalkozó Special Committee on Space Technology bizottság, majd egy évre rá maga a NASA. Hozzájuk tartozott a Langley Aeronautical Laboratory kutatóintézet, ahol Katherine, Dorothy és Mary tulajdonképpen élő számítógépekként dolgoztak (nem volt komputerük, ők maguk voltak a komputerek).
Elvégezték és ellenőrizték azokat a bonyolult számítási műveleteket, amelyek alapvetően szükségesek voltak az űrutazáshoz. A döntéseket fehér férfi mérnökök hozták meg, a számításokat azonban a nők végezték el. Ők is csak 1941-től, miután Roosevelt elnök összefogásra szólította fel a népet a közös cél érdekében, és megakadályozta a faji megkülönböztetést a szövetségi, illetve háborúval kapcsolatos munkák felvétele során. Persze így is elkülönített mosdó, öltöző és étkező várta a különböző bőrszínű munkavállalókat, különbusz szállította őket, és lakást is csak nagyon nehezen találtak maguknak (a fehér nőknek segítettek kollégiumokkal, az afroamerikaiaknak nem). A filmben ezeket a diszkriminatív lépéseket érzékletesen be is mutatják, annak ellenére, hogy a valóságban a hatvanas évekre a NASA már előrébb járt – a megalázó történések nagy része az ötvenes években történt meg, de a moziban a hatás kedvéért átemelték őket a hatvanas évek elejére is.
Mary Jackson soha nem adta fel
Ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről a történet három főszereplőjével! Mary Jackson lett a NASA első afroamerikai női mérnöke, miután az űrkapszula hővédő csoportjában elkezdett dolgozni az első ember űrbe juttatásán. A filmmel ellentétben nem kellett külön bírósági engedélyt szereznie ahhoz, hogy továbbtanulhasson és lediplomázhasson, Hampton városa csupán a kérésére megadta neki a lehetőséget. Mary mérnökként dolgozhatott a NACA, illetve a NASA falain belül. A hetvenes években mégis csalódott volt, hiszen még mindig nem jött létre az igazi esélyegyenlőség. Mary ezen kezdett dolgozni. Mérnöki és matematikai képességei segítségével statisztikailag is bebizonyította, mennyivel hátrányosabb helyzetben dolgoznak az afroamerikai nők, és sikerült változásokat generálnia a NASA-nál. 1944-ben ment férjhez, és két gyereket nevelt fel. Végül 83 évesen, 2005-ben hunyt el.
Munka hat gyerek mellett
Dorothy Vaughan ösztöndíjjal diplomázott le matematikából a csak feketék által látogatott Wilberforce Egyetemen. Nagyon fontos volt számára a család és az egyház, de dolgozni is szeretett volna. 14 éven át tanított matematikát, míg 1943-ban felvették a NACA kötelékébe. Eleinte csupán egy volt az élő számítógépek közül – akik a bőrszínük szerint elkülönített irodákban dolgoztak –, ám amikor megérkeztek az első IBM számítógépek, ő volt az, aki képes volt megérteni a gépek használatát, illetve betanítani a kezelőit. Így Dorothy lett első afroamerikai női felügyelő, és az 1970-es évekig folytatta munkáját vegyes csoportokban. 1932-ben ment férjhez, és hat gyereknek adott életet. 2008-ban, 98 évesen halt meg, a Holdon ma is kráter viseli a nevét.
Aki nélkül John Glenn nem indult el
Katherine Johnson a NASA navigációs részlegén dolgozott kutatóként, majd elemzőként folytatta a munkát egészen az 1980-as évek elejéig. Az ominózus filmbéli jelenet, amelyben Kevin Costner leverte a színes bőrű nőknek fenntartott mosdó felett lévő feliratot, a valóságban nem történt meg. Az igaz, hogy az asszonynak a Coloured feliratú mosdót kellett volna használnia, jelentős kitérővel, de ezt egyszerűen megtagadta, és a fehéreknek fenntartott helyiséget látogatta. Katherine áldozatos munkája hozzájárult az Apollo–11- és Apollo–13-missziók sikereihez is. Ahogy a filmben is láttuk, John Glenn tényleg nem volt hajlandó addig elindulni az űrbe, amíg Katherine maga nem ellenőrizte le a számítógépek számításait. 1986-os nyugdíjba vonulása után jó ideig csend volt körülötte, ám 2015-ben Barack Obamától átvehette az Elnöki Szabadság-érmet, illetve Katherine nevét viseli egy egész új kutatórészleg is. Még 1939-ben, 21 éves korában ment férjhez, és három lánynak adott életet. 1956-tól, férje halálát követően három éven át egyedül viselte gondját gyermekeinek, miközben dolgozni járt. A film bemutatásakor egyedül ő volt életben a három főszereplő nő közül. Idén februárban, 101 éves korában hunyt el.
Így lett az életből film
A nők történetét hosszú évek kutatásai után Margot Lee Shetterly (akinek apja szintén a NASA-nál dolgozott) írta meg először könyvben. Ezt dolgozta fel az ugyanezzel a címmel 2016-ban megjelent film is. A számolás joga végül 236 millió dolláros bevételt ért el, ezenkívül a National Board of Review beválasztotta 2016 tíz legjobb filmje közé. A film begyűjtött három Oscar-jelölést és két Golden Globe-jelölést is, illetve megnyerte a legjobb mozifilmes szereplőgárdának járó Screen Actors Guild-díjat. Ez már csak azért is nagy szó, mert maga az igaz történet, Mary, Dorothy, Katherine és még több száz afroamerikai nő munkája, ami végül Amerikát az űrverseny megnyeréséhez juttatta, egyszerűen leértékelve hevert az akták között. Egy ideig a szovjet kémek miatti félelmek okán nem hozták nyilvánosságra, később pedig úgy tekintettek rá, mint kevesebbet érő női munkára.
