Mivel az üvegházhatású gázok kibocsátásáért mintegy 40-50 százalékban a élelmiszer-előállítás felel (beleértve a mezőgazdasági és szállítási folyamatokat), egyéni étrendünk is döntő szerepet játszik a klímaváltozás folyamatában.
Szerencsére egyre többen egyre jobban ügyelnek arra, hogy mindennapos fogyasztói szokásaikkal hozzájáruljanak a globális felmelegedés okozta károk mérsékléséhez. Azzal kapcsolatban azonban, hogy mivel és hogyan csökkenthetjük valójában a reggelink, az ebédünk és a vacsoránk szénlábnyomát, bőven van még mit tisztába tenni. Ebben segít az Oxford Egyetem kutatóinak új cikksorozata, mely az élelmiszer-előállítás környezeti hatásait vizsgálja és tárja a nagyközönség elé viszonylag közérthető formában.
A légkörbe kerülő üvegházhatású gázok – a szén-dioxid, a metán, a dinitrogén-oxid és a fluorozott szénhidrogének – nagy mennyiségű kibocsátása az egyik legégetőbb probléma manapság, amelynek mérséklése elengedhetetlen a katasztrófa elkerüléséhez. (Az üvegházhatásról és az azt okozó gázokról itt olvashatsz részletesebben.)
Az egyik legelterjedtebb javaslat az, hogy válasszuk a helyi termelésű, szezonális élelmiszereket, és kerüljük a messziről érkező termékeket. Hogy mi ezzel a baj? „Tény, hogy a szállítás magas szén-dioxid-kibocsátással jár, ám ez közel sem olyan döntő tényező, mint az, hogy milyen típusú élelmiszereket fogyasztunk nap mint nap” – írja Hannah Ritchie, akinek kutatási területei közé tartozik a környezeti fenntarthatóság és a gazdasági fejlődés kapcsolata.
Szerinte a helyi és szezonális termékek választásának akkor lenne jelentősebb pozitív hatása, ha a szállításnak valóban nagy szerepe lenne e termékek teljes szénlábnyomának csökkentésében. Csakhogy a legtöbb élelmiszer esetében nem ez a helyzet.
Miből származik ételeink károsanyag-kibocsátása?
A globális élelmiszerrendszerek eddigi legnagyobb metaanalízise nyomán 29-féle élelmiszeripari terméket vehetünk górcső alá, hogy összehasonlítsuk azok egyéni károsanyag-kibocsátását.
A Science című szaklapban 2018-ban publikált tanulmány szerzői 119 ország több mint 38 ezer gazdaságának adatait vizsgálták meg, eredményeik pedig jól mutatják, hogy az egyes élelmiszeripari termékek előállítási láncának (földhasználat, szállítás, csomagolás stb.) mely szakaszából származik az adott termék legtöbb károsanyag-kibocsátása.
Az összehasonlításban az élelmiszerek kilogrammonkénti összes károsanyag-kibocsátását nézték a kutatók. Ehhez tudni kell, hogy a szén-dioxid a legfontosabb, de nem az egyetlen üvegházhatást okozó gáz – mellette a mezőgazdasági termelés során keletkező metán és dinitrogén-oxid is komoly szerepet játszik ebben a káros folyamatban.
Mit mutat a szénlábnyom?
- A szén- vagy karbonlábnyom azt mutatja, hogy egy termék életciklusának, egy cég tevékenységének vagy egy ember életmódjának mekkora a közvetlen és közvetett karbonkibocsátása.
- A karbonkibocsátás az összes üvegházhatású gáz (ÜHG) kibocsátását (levegőbe kerülését) jelenti.
- Minden ÜHG-kibocsátást tonna szén-dioxid-egyenértékben (t CO2e) vagy kilogramm szén-dioxid-egyenértékben (kg CO2e) számolunk, ami egyben a karbonlábnyom mértékegysége is. Minél nagyobb a karbonlábnyom, annál nagyobb az éghajlatváltozásra mért hatás.
A kutatás egyik legfontosabb tanulsága, hogy a különböző élelmiszerek károsanyag-kibocsátása között óriási különbségek vannak: például 1 kg marhahús előállítása 60 kg CO2-egyenértékű üvegházhatású gáz kibocsátásával jár, míg ehhez képest a zöldborsó kilogrammonkénti kibocsátása 1 kg CO2e.
A listavezető a marhahús, az utolsó helyen az olajos magvak szerepelnek
Íme, a tanulmány számunkra legfontosabb megállapításai:
– Összességében az állati eredetű élelmiszereknek általában magasabb a szénlábnyoma, mint a növényi alapú élelmiszereknek.
– A szállítmányozás viszonylag kis mértékben – a legtöbb élelmiszer esetében kevesebb mint 10 százalékban, a marhahús esetében pedig mindössze 0,5 százalékban – járul hozzá a károsanyag-kibocsátáshoz.
– A bárányhús és a sajt is több mint 20 kg CO2-egyenértékű káros anyagot bocsát ki kilogrammonként. A szárnyasoknak és a sertésnek ennél kisebb ugyan a szénlábnyoma, de még mindig jóval nagyobb, mint a legtöbb növényi élelmiszeré (6-7 kg CO2e/kg termék).
– A legtöbb élelmiszer – különösen a legnagyobb kibocsátók – esetében az ÜHG-kibocsátás elsődleges forrása a földhasználat megváltoztatása (például az állandó legelő szántóterületté való átalakítása) és a farmgazdasági szakasz. Ez utóbbiba tartozik többek között a szerves és szintetikus anyagokkal történő műtrágyázás, valamint az állatok beleiben végbemenő metántermelés folyamata.
– A földhasználatból és az üzemi feldolgozásból származó kibocsátás együttvéve az élelmiszerek szénlábnyomának 80 százalékáért felel.
– Nemcsak a szállítás, de az előállítási folyamat valamennyi, földhasználatot követő szakasza, azaz a feldolgozás, a kiskereskedelmi folyamatok és a csomagolás a kibocsátásnak csak egy kis hányadát teszik ki – ehhez képest a tejtermék, a hús- és a tojásfogyasztás gyakorlata 83 százalékban járul hozzá a károsanyag-kibocsátáshoz. (A fenti adatok az egyes élelmiszerekre vonatkoznak, de a tanulmányok szerint a különböző étrendek esetében is megállják a helyüket.)
Akkor mennyi értelme van a helyi termelésű, szezonális ételek fogyasztásának?
Ritchie számításai szerint az összkibocsátást tekintve nem sokat nyom a latba az, hogy néhány kilométerről vagy egy távoli országból érkezik az adott termék: a marhahús esetében például a szállítás jellemzően kevesebb mint 1 százalékban járul hozzá a károsanyag-kibocsátásához. Azt gondolhatnánk, hogy ez a szám nagymértékben függ attól, hogy a világ mely részén élünk, és hogy mennyit kell a marhának utaznia, míg a tányérunkra kerül, de a szakember az alábbi számtanpéldával bizonyítja, hogy ez nem így van:
1 kg marhahús átlagos szénlábnyoma: 60 kg CO2-ekvivalens ÜHG. Tegyük fel, hogy az Egyesült Királyságban élünk, és hasonlítsuk össze a helyi gazdától (aki most legyen a szomszédunk) származó marhahús karbonlábnyomát a Közép-Amerikából (kb. 9000 km) importált marhahús szénlábnyomával.
A hajóval történő szállítás kibocsátása: 23 gramm CO2-ekvivalens ÜHG/tonna/km.
Egy 9000 km távú szállítás esetén tehát 0,207 kg CO2-ekvivalens (9000 kmx23g/tonna-km/1000/1000 = 0.207 kg CO2-ekvivalens ÜHG/kg) károsanyag-kibocsátással kell számolni. Ez pedig 1 kg marhahús kibocsátásának (60 kg CO2-ekvivalens ÜHG) mindössze 0,35 százaléka.
Ha tehát a helyi gazdától vásárolunk (tegyük fel, hogy átsétálunk a szomszédba, így a szállításból eredő károsanyag-kibocsátás a nullával egyenlő), a marha karbonlábnyoma 59,8 kg CO2-ekvivalens ÜHG lesz (60 kg–0,2 kg). Szinte elhanyagolható az a tényező, hogy a szomszédból van, a lényeg az, hogy marhahús.
A leglényegesebb szempont: az ökológiai gazdálkodás
Dr. Rodics Katalin, a Greenpeace Magyarország agrárkampány-vezetője szerint azonban nem csak azt kellene hangsúlyozni, hogy bizonyos élelmiszerek szállításának károsanyag-kibocsátása hány százaléka az adott élelmiszer termeléséből származó károsanyag-kibocsátásnak, hanem azt is, hogy együnk-e egyáltalán februárban Délkelet-Ázsiából származó epret, Dél-Amerikából érkezett avokádót, Olaszországból szállított szőlőt vagy bármit, ami nálunk egyáltalán nem vagy csak szezonálisan termelődik. Másrészt
nagyon nem mindegy, hogy növényi táplálékaink nagyüzemi termesztésből vagy ökológiai gazdálkodásból származnak-e, egyik ugyanis negatívan, míg a másik pozitívan hat a klímaváltozásra.
„Egy életképes talaj, ami nincs műtrágyával tönkretéve, nagy mennyiségű szén-dioxidot képes elnyelni, ezzel szemben műtrágya használatakor olyan dinitrogén-oxidok keletkeznek, amelyeknek az ÜHG-hatása 300-szorosa a szén-dioxidénak. Nagyon fontos, hogy maga a talaj, illetve a növényfajta, amit termelek, igényel-e rovarirtó és gombaölő szereket – ezeket ugyanis kőolajalapú vegyipari módszerekkel állítják elő – vagy teljesen vegyszermentes módon, a növény természetes ellenségeivel vagy gyógynövénykivonatokkal kezelem a növényt, és nem teszem tönkre a talajt, ami így képes rengeteg szén-dioxidot elnyelni” – magyarázza dr. Rodics Katalin.
Hasonló a helyzet a húsfogyasztásnál is: „Ha például az argentin és a magyar marhahús szénlábnyomát szeretnénk összemérni, itt is különbséget kellene tenni, hogy ez a marha nagyüzemi vagy legeltetett állattartásból származik-e. Utóbbi esetében ugyanis, ha megfelelő létszámú állatot tisztességes körülmények között tartanak, akkor a legeltetett állat maga mérsékli az üvegházhatású gázok kibocsátását azzal, hogy életben tartja az óriási (az erdőkénél is nagyobb) szénmegkötő képességgel bíró gyepeket. Magyarországon valamennyi nemzeti park területén legeltetéssel tartják életben ezeket az élőhelyeket” – fűzi hozzá a szakember.
Ezért olyan fontos tehát különbséget tenni aközött, hogy nagyüzemi állattartásból származó hús- és tejterméket fogyasztunk-e, amihez a takarmányt a dél-amerikai őserdők elpusztításával járó szójaültetvényekből szállítják Európába, vagy hogy szabadon tartott, legeltetett állatot. Természetesen nemcsak a marha, hanem általában véve mindenféle hús fogyasztásáról van szó.
Több tanulmány is megerősíti, hogy ha mind a növénytermesztés, mind az állattenyésztés területén ökológiai gazdálkodásra térnénk át, és a helyben termelés mellett, valamint a kevesebb pazarlás mellett mérsékelnénk a húsfogyasztást, akkor akár 50 százalékkal csökkenthetnénk az élelmiszer-előállításból származó üvegházhatású gázok kibocsátását. Emellett persze az is jó pont, ha odafigyelünk az ételeink által megtett kilométerekre.
Heti 1 húsmentes nappal te is sokat tehetsz a környezeti károk mérsékléséért
Egy, az Environmental Science & Technology című szaklapban közzétett tanulmány amerikai háztartások konkrét ételválasztásainak hatásait elemezte. Az eredmények szerint aki heti egy alkalommal a marhahúsfogyasztásból eredő kalóriákat csirkehúsra, halra, tojásra vagy növényi ételre cseréli, az jóval többet tesz az ÜHG-kibocsátás csökkentéséért, mint azzal, hogy valamennyi élelmiszert helyi gazdaságból szerez be.
Az adatok elemzése során a kutatók arra jutottak, hogy egy átlagos amerikai háztartásnak az élelmiszerekből származó károsanyag-kibocsátása évi 8 tonna CO2-ekvivalens ÜHG, aminek mindössze 5 százalékáért felel az élelmiszer-szállítás. Ez azt jelenti, hogy ha minden egyes alapanyagot helyben szerzünk be (ez persze egy igen extrém helyzet), akkor is legfeljebb 5 százalékkal csökkentjük az étrendünkből adódó károsanyag-kibocsátást.
Azt is kiszámolták, hogy ha egy átlagos háztartás a vöröshús-fogyasztásból származó kalóriáit heti egy alkalommal tejtermékre, csirkehúsra, halra vagy tojásra cseréli, azzal 0,3 tonna CO2-ekvivalens ÜHG kibocsátását spórolnák meg. Ha pedig növényi alapú ételekre cserélnék ezt az egynapi ételmennyiséget, akkor ez a szám 0,46 lenne. Vagyis:
ha hetente egyszer hús- vagy tejmentesen étkeznénk, azzal ugyanazt érnénk el, mint ha minden egyes étkezésünk »nulla kilométeres« ételeket tartalmazna.
És ez még nem minden. Előfordul, hogy a zéró kilométeres ételek még növelik is a szén-dioxid-kibocsátást. A legtöbb országban sok élelmiszert csak az év bizonyos részében lehet termeszteni és betakarítani, ám ehhez a nonstop fogyasztói igények már rég nem igazodnak, ez pedig három opciót nyújt számunkra:
- importálás azokból az országokból, ahol szezonja van az élelmiszernek,
- energiaigényes termesztési módszerek (például üvegház),
- illetve fagyasztási és más tartósító eljárások alkalmazása.
Számos kutatás bizonyítja, hogy az importálás gyakran kisebb szénlábnyomot hagy maga után: az egyik tanulmány szerint például ha a spanyol salátát az Egyesült Királyságba szállítják, annak 3-8-szor kisebb a karbonlábnyoma, mint ha helyben állítanák elő. De más termékekkel is hasonló a helyzet: a Svédországban, üvegházban termesztett paradicsom tízszer annyi energiát igényel, mint a Dél-Európából importált paradicsom.
Kerüld a légi árufuvarozásból származó ételeket
A legtöbb termék esetében tehát a szállítás káros hatása minimális, egyetlen kivételtől eltekintve, ez pedig a légi szállítmányozás. Sokan azt gondolják, hogy a légi árufuvarozás gyakori, holott valójában az összes élelmiszermérföld mindössze 0,16 százalékát teszi ki. Annak a néhány terméknek azonban, amit légi úton importálnak a termőhelyéről, 50-szer nagyobb a karbonlábnyoma, mint a hajón szállított élelmiszereké.
Azt tudtad például, hogy az avokádó vagy a mandula sem repülőn, hanem vízen érkezik Európába? Egy kilogramm Mexikóból az Egyesült Királyságba hajózó avokádó 0,21 kg CO2-ekvivalens ÜHG-t bocsát ki az utazása során, ez pedig a gyümölcs összkarbonlábnyomának 8 százalékával egyenlő. Magasnak magas, ugyanakkor még mindig jóval kisebb az avokádó károsanyag-kibocsátása, mint a helyben előállított állati eredetű termékeké.
Aki tehát az áruszállítás módjával is szeretne ezentúl számolni, annak elsősorban a repülővel érkező élelmiszereket ajánlott kerülnie. De honnan tudjuk, melyek ezek? Jogos a kérdés, hiszen a szállítás módját nem jelölik a termékek címkéjén, ez pedig nem könnyíti meg a dolgunkat. Egy általános szabály azonban jó támpont lehet a tudatos ételválasztáshoz: kerüld azokat a hamar romló, rövid ideig eltartható és frissen fogyasztandó primőr gyümölcsöket és zöldségeket, amelyek messziről jönnek (a származási országot általában feltüntetik a címkén), és amelyeket a betakarítás után hamar el kell fogyasztani, ezeknél ugyanis elsődleges szempont a villámgyors transzportálás.
Szeretnéd az étrended alakításával is jobban csökkenteni a szénlábnyomod? Akkor most már tudod a tennivalókat: a hús- és a tejfogyasztás csökkentése, a kérődző állatok húsának fogyasztása helyett a csirke, a sertéshús vagy a növényi élelmiszerek előnyben részesítése, nemet mondani a légi fuvarozású élelmiszerekre – de a legfontosabb: keresd az ökológiai gazdálkodásból származó ételeket!
