A 46 méter magas, 204 tonnás női alak a szabadságot hirdeti, de nem amerikai mű: Franciaország ajándékozta az országnak az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének századik évfordulója alkalmából. A réz műalkotás kalandos utat járt be, mire tervezőjétől, Frédéric Auguste Bartholdi szobrászműhelyéből mostani helyére került.
A rodoszi kolosszus párja
Bartholdi eredetileg teljesen máshová szánta szobrát, egészen pontosan az 1869-ben megnyitott Szuezi-csatorna bejáratához, Port Szaid kikötőjébe. Az Egyiptom fényt visz Ázsiába munkacímű női alakot azért kezdte megtervezni és megépíteni, mert a világ hét csodáinak egyikeként számon tartott rodoszi kolosszushoz hasonlót akart alkotni. Az a szobor férfit ábrázolt, és Rodosz kikötőjében szimbolizálta a nép erejét, ám még időszámításunk előtt 200 körül tönkrement egy földrengésben. Bartholdi szobra is hasonlóan monumentálisnak készült, de nem férfit, hanem nőt ábrázol, pontosabban egy muszlim vallású egyiptomi parasztasszonyt. A szobrász 1855-ben merített inspirációt Núbiában, ahol a sírokat hasonló kolosszális alakokkal díszítették.
Egyiptomnak nagyon nem tetszett
A francia szobrász alkotása azonban nem nyerte el Egyiptom vezetője, Iszmáíl alkirály tetszését, és túl drágának is találta. A franciák ekkor határozták el, hogy a megépülő szobrot Amerikának adják ajándékba a függetlenség kikiáltásának századik évfordulójára. Picit alakítani kellett rajta, ehhez Eugène Delacroix A Szabadság vezeti a népet című képét vették inspirációnak. A helyét is meg kellett találni: Bartholdi a Central Parkba, esetleg Manhattan csúcsára szánta volna, de végül az akkoriban még Bedloe’s Island néven emlegetett szigetet találta legmegfelelőbbnek, ahol abban az időben csak egy romos erődítmény, a Fort Wood állt.
1870-re meg is épült a fáklyás nőalak apró modellje, de ahhoz, hogy a monumentális művet valóban megépítsék, nem volt elég a pénz. Annyiban a két ország már megegyezett, hogy a franciák hozzák a szobrot, Amerika pedig megépíti a talapzatot, de ez sem volt elég. Gyűjtést kellett szervezni, hogy a befolyó összegből támogatni tudják az anyagbeszerzést és a munkálatok egyéb költségeit. Mindkét ország megtette, ami tőle telt, jótékonysági előadásokat szerveztek, illetékeket szabtak ki, és maga Joseph Pulitzer, a Pulitzer-díj alapítója kérte az amerikaiakat, hogy hozzá hasonlóan adakozzanak.
Az Eiffel-torony építője is beszállt a munkába
Bartholdi 1878-ra már elkészült a szobor hatalmas fejével, ezt be is mutatta az 1878-as párizsi világkiállításon. Egy ponton azonban elakadt az alkotásban, és egy tehetséges építész segítségére volt szüksége. Ki más segített volna neki a fémváz megtervezésében és megépítésében, mint az Eiffel-torony megálmodója, Gustave Eiffel? Végül oly sok munka után, 1884 nyarára készen állt a szobor, az amerikaiak pedig befejezték a talapzatot. A hatalmas műalkotást 350 darabban, hajón vitték New Yorkba 1885 nyarán. Ezután több hónapba telt, mire rendeltetési helyén sikerült összeszerelni. Letakarták, és 1886. október 28-án leplezték le Grover Cleveland elnök jelenlétében.
Milyen vers áll a szobor talapzatán?
Az Egyesült Államok és a szabadság egyik legnagyobb jelképe egyik kezében fáklyát tart, a másikban egy táblát, amin az alábbi felirat található: JULY IV MDCCLXXVI – azaz 1776. július 4., az Egyesült Államok függetlenségének kikiáltása. A majdnem ötven méter magas talapzat többemeletes, a másodikon például múzeum található. Innen el lehet jutni egészen a szobor koronájánál található kilátóhoz, bár jó sok csigalépcsőt kell megmászni. A talapzat azért is érdekes, mert egy híres vers olvasható rajta.
Alkotója, Emma Lazarus zsidó vallású amerikai költő 1866-ban, 17 éves korában adta ki első kötetét, és hamar az élvonalbeli irodalmi személyiségek közé küzdötte magát. Az előítéletek és az antiszemitizmus elől nem tudott elmenekülni, tollával vette hát fel ellene a harcot. Amikor a leendő Szabadság-szoborhoz gyűjtöttek pénzt, mint Amerika egyik legtermékenyebb és leghíresebb költője, ő is felajánlotta egyik művét adománygyűjtési célokra. Az új kolosszus című szonettjében a régi kolosszust félreteszi, inkább az újat, Lady Libertyt dicséri, mint az anyai erő és az egyenlőség szimbólumát. Minden nép és náció egyenlőségét, ami a műben is jelen van: a vers olasz szonett, amit egy zsidó–amerikai nő írt az ógörög kolosszussal szembehelyezkedve egy Franciaországból érkező szobor tiszteletére. Bár a verset nagyon dicsérték, egészen a költőnő haláláig senki sem foglalkozott vele alaposabban. Négy évvel Lazarus halála után azonban a szonettet ismét felkapták, és egy barátnő, Georgina Schuyler kezdeményezése nyomán fel is vésték a szobor talapzatára.
N. Kiss Zsuzsa fordításában így hangzik magyarul:
Emma Lazarus: Az új kolosszus
„Nem mint görögök-zengte érc-gigász
Tagjait szétvetve két part között,
Áll sós vizű alkony-kapunkban őrt
E fáklyás nagyasszony: a lángja láz,
Rab villám, s így ismeri hallomás,
Kitagadottak Anyja. Fényözönt
Hívón világnak int, s lágy szeme köt
Város-párt rév köré: légnemű lánc.
»Óhazák, dús kincs nem kell!«, néma bár,
Kiáltja. »Jöjjön fáradt, nincstelen,
A tömeg, mely szabadságért zihál:
Nyomorgó söpredéktek kell nekem.
A viharvert hontalanokra vár
Arany kapum, hol fáklyám emelem.«”
Magyar vonatkozás
A szabadság szimbóluma nagyon fontos lett 1956-ban az Amerikában élő vagy az oda kimenekült magyaroknak. A forradalom után, november 18-án Mártonffy István és Keviczky Kálmán magyar emigránsok több társukkal együtt felmásztak a csigalépcsőkön egészen a kilátóig, és kitűztek egy 3x7 méteres magyar zászlót, és a talapzaton is elhelyeztek egy leplet ezzel a felirattal: Stop genocide, save Hungary! Azaz Vessetek véget a népirtásnak, mentsétek meg Magyarországot! A média hamar elkezdett fényképeket közölni az eseményről, így megörökítették a fél órán át fent lobogó zászlót is, de ezt a felirattal együtt a szobor őrei végül elkobozták.
A szeptember 11-i támadás
A Szabadság-szobor hosszú évekig látogatható maradt a kilátóval együtt, ám ez mára némileg módosult. Először 1916-ban, egy robbantás után kerítették el a fáklyát a látogatóktól, és ugyanekkor belső világítást helyeztek el benne. Ezután 2001. szeptember 11-ig a szobor belsejébe, illetve a kilátóba bárki felmászhatott, de általában erre több órát kellett várni, mert egyszerre csak maximum harminc ember fért el fent. A terrortámadás után az egész szigetet lezárták. 2004-ben a talapzatban levő múzeum, 2009-től pedig a kilátó is ismét megnyílt a turisták és az érdeklődők előtt. Tűzvédelmi előírások miatt a szobor egyes részei azonban ma is el vannak zárva a nyilvánosságtól, és a látogatók számát is korlátozták, illetve szigorú biztonsági előírásokat, átvilágításokat léptettek érvénybe.
A szobor mint politikai eszköz
Dr. Aknai Tamás művészettörténész, a Pécsi Tudományegyetem tanára arról beszélt, pontosan miért is adták a franciák ezt a szobrot Amerikának:
„Az emberiség talán egyik legkedvesebb szava a szabadság, amire minden ember vágyódik. Kossuth Lajos írta »... szabadság után sóvárgok, nem hatalom után... a szabadság embere vagyok. A szabadságé mindenütt és mindenben... A magyar nemzet szabadságra vágyik inkább, mint a hódítók dicsőségére.« A szabadság a méltóság velejárója, de fogalma tartalmaz politikai, társadalmi, gazdasági, etikai és vallási jelentéseket is. A nagy francia forradalom az 1789-es, Az emberi és a polgári jogok nyilatkozatában az Amerikai Egyesült Államok alkotmányához és az Amerikai Jogok Törvényéhez hasonlóan több különböző intézkedést helyezett kilátásba. Az amerikai alkotmányhoz hasonlóan, azt követően megemlítette a hatalom gyakorlásának kényszerét, a közigazgatás fenntartásához szükséges adózás alapelveit, ahol az egyenlőség vágyképe kitüntetett szerepet kapott, és a nyilvánosság előtti felelősség fogalmát. Ha József Attila vagy Paul Valéry az ő aforizmájában mondhatta, hogy a »legnagyobb szigorúság szüli számomra a legnagyobb szabadságot«, akkor a belőle sugárzó keresztény szabadságeszmét viszont a bűntől, a hiábavalóságtól, a céltalan élet folytatásától, az Istennek nem tetsző cselekedetektől való megszabadulástól segítő értelemnek kell tekinteni. Tehát nem önmagáért a szabadságért leszünk szabadok, hanem azért, hogy a tökéletes szabadságot az Istennek szentelt szolgáló életben találjuk meg. A szabadság bibliai fogalma földi rendeltetésünk betöltésére szólít fel.
Az a Viktóriából, Nikéből, Afroditéből és Paxból összegyúrt ikonográfiai elegy, aki a franciáknál Eugène Delacroix révén 1830-ban a barikádokra vezeti a népet, vagyis Liberté, szép, késő romantikus allegória, ami kísérő szavaival […egyenlőség, testvériség] a Francia Köztársaság Alkotmányának 2. pontjába foglalt mottója lett, a francia forradalom jelmondatából származik. Az 1870 és a század vége közötti időszak történelemformáló alakjai az 1848-as nemzedékből kerültek ki, a radikálisok a nagy francia forradalom örökségét akarták folytatni. A konvent hagyományait akarták feléleszteni, a szenátust és a köztársasági elnök intézményét el akarták törölni. De az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat 1776-os elfogadása óta elismerték, hogy mindenkinek egyenlő joga van az élethez, a szabadsághoz és a boldogulásra való törekvéshez.
Különös, de nem megmagyarázhatatlan, ugyanakkor a franciák részéről a gyakorlatban rendkívül részleges érvényű Újvilág-bámulat fejeződik ki a folyamatban, amelynek egyik szereplője egy elzászi születésű francia szobrász, Frédéric Auguste Bartholdi. Figyelemre méltó festészeti, szobrászati és építészeti tanulmányai során többek mellett olyan mesterek irányítása alatt dolgozott, mint Henri Labrouste és Eugène-Emmanuel Viollet-le-Duc, mindketten a modern európai építészettörténet kezdeteinek legendás alakjai. A fiatalember szakmai érdeklődésében a műfajok együttesei, a városi lépték, az emlékmű mibenlétének akkor aktuális kérdései és az »eszme«, a politikum megjelenítésének esélykeresése egyformán nagy szerepet játszottak.
Bartholdi az 1870-es francia–porosz háborúban a nemzeti gárda századosaként szolgált, Giuseppe Garibaldi tábornok összekötő tisztje volt, és részt vett szülővárosának, az elzászi Colmarnak a védelmében is. A háborút követő időszakban a németellenes francia hősiesség számos emlékművét alkotta meg, melyek közül talán a Belfori Oroszlán volt a legjelentősebb. Bartholdi barátja, a költő, politikus Édouard René de Laboulaye viszont már 1865-ben felvetette a százéves amerikai függetlenséget megünneplő francia népmozgalom gondolatát, amelyből lassan egy hatalmas szobor elkészítésének eszméje bontakozott ki.
Az ötletgazda René de Laboulaye, a franciaországi Rabszolgaság-ellenes Társaság és Mozgalom vezetője javasolta, hogy a francia nép ajándékot nyújtson át az Egyesült Államok országgyűlésének, ami alkalmas megemlékezés lehet az amerikai függetlenség századik évfordulóján. Laboulaye azt remélte, hogy felhívásával figyelmet ébreszt az Amerikai Egyesült Államok vívmányai iránt, hogy nyomában a francia nép a saját demokráciájának megteremtése érdekében tevékenyebb lesz az elnyomó monarchiával szemben. Ez az ajándék adózna monumentális elismeréssel az Egyesült Államoknak, és kifejezné Franciaország, valamint az Egyesült Államok barátságát. De Laboulaye alapította 1874-ben a Francia–Amerikai Uniót is.
Barátja, Auguste Bartholdi 1871-ben utazott először az Egyesült Államokba, hogy a világra fényt árasztó allegorikus szobor befogadásáról tárgyalásokat folytasson a kapitóliumi illetékesekkel. A munka és az adománygyűjtés évei alatt Bartholdi több szobrot készített amerikai városi helyszínekre. Az USA-ban fel kellett figyelni az ambiciózus francia szabadkőművesre, aki Párizsban már 1875-ben csatlakozott az Elzász-Lorraine-i Páholyhoz. 1876-ban Bartholdi a Philadelphiában rendezett Centenáriumi Kiállítás egyik francia biztosa lett. Mint szobrász, itt több munkát is bemutatott, értük bronzérmet kapott. A szabadkőműves kötelezettségek késztették Bartholdit arra, hogy elkészítse Marie-Joseph Paul Yves Roch Gilbert du Motier de La Fayette szobrát, amit már 1876-ban szabadkőműves nyomásra, mint ugyancsak Franciaország ajándékát ünnepélyesen adták át New York városának. Ma a Union Square Parkban áll. La Fayette maga egyébként idősebb fiát George Washingtonnak keresztelte, és az amerikai elnököt meg is ajándékozta egy szabadkőműves köténnyel, amit a felesége hímzett. Bartholdi végül 70 évesen, 1904. október 4-én halt meg Párizsban.”
