Ha oda akarsz érni, tegyél egy kitérőt. Tisza Kata író, társadalomkutató, coach szereti idézni ezt a mondást, amely a saját munkásságára is igaz lehet. A Scolar Kiadó gondozásában idén ősszel megjelenő Most. – Túlélő leszel, nem áldozat című könyve talán pont azért tud a bántalmazás és az abból való kilépés ennyire sokrétű, mégis letisztult összefoglalója lenni, mert a szerzője is nagy utat járt be. Menet közben pedig rengeteget tanult az öregedés vizsgálatából, a kritikai szociálpszichológiából, a feminizmusból, az irodalomból, a segítőként szerzett tapasztalataiból és a saját életéből.
Amikor végül megérkezik ebbe a kötetbe, mégis emberként lehet találkozni vele. Hiába beszél nehéz témákról, jó a közelében lenni, mert a szövegben végig ott bugyborékol a szabadság. Én régen kaptam ekkora dózisban belőle. Ez az interjú most egy rövid kóstoló. Biztos lesz, aki méregnek tartja, pedig ha néhol keserű is, csak azért, mert igaz.
Amikor szexuális irányultság és nemi identitás témában tartok előadást, többek között azzal szoktam kezdeni, hogy belemondom a mikrofonba, hogy egy leszbikus nő vagyok. Újra meg újra előbújni elég kimerítő, pláne sok ember előtt, mégis fontosnak tartom, hogy a publikus térben megjelenjen egy olyan identitás, amit társadalmi erők igyekeznek a négy fal közé száműzni és láthatatlanná tenni. Te miért döntöttél úgy, hogy a könyvben átláthatóvá teszed a saját érintettségedet is?
Nem volt ez egy ilyen konkrét elhatározás. Az alapműködésem olyan, hogy nem bírok semmilyen hazugságot, egyszerűen beteg vagyok tőle. Ha azt érzem, hogy el kell hallgatni valamit, meg kell játszani, tabu vagy szégyen van a levegőben, rögtön fellázad a testem: hányingerem lesz, remegek, rosszul vagyok. Ez visszavezethető egészen a gyerekkoromra, amiről az egyik legmeghatározóbb élményem, hogy folyton suttogni kellett. Az egy annyira hazug kor volt és annyit kellett hazudni családon belül is a legalapvetőbb dolgokról! Tehát nagy valószínűséggel azért sem akartam doktori disszertáció formájában feldolgozni ezt a témát, mert pont azt hiányoltam, hogy nem lehetek ott emberként a szövegben. A nagyon objektív szakértői távolságtartást nem éreztem igaznak. Nekifutottam ezerszer, de nem működött. Aztán egy ponton azt mondtam magamnak, hogy jó, akkor nézzük meg, hogy mi tör teret magának ebből az anyagból, ha nincsen szabályok közé szorítva. Hogyan tudom én ezt autentikusan átadni úgy, ahogyan a tapasztalataim szerint másoknak a leginkább segítene? Ekkor félretettem a tudományos műfajok keretrendszerét és megengedtem, hogy a dolgok úgy jöjjenek a felszínre, ahogyan vannak. Egyfajta szakkönyvet igyekeztem létrehozni, amelyben valahol ott lüktetnek az előző írásaim is és helyet kapnak a segítőként szerzett napi tapasztalataim. A bevezetőben azt is egyértelművé teszem, hogy van benne saját élmény. Azt nem írom le szó szerint, hogy velem mi történt, de azt igen, hogy én is jártam ott és onnan jöttem vissza.
Persze attól még, hogy valaki tapasztalati szakértő, természetesen nem lesz automatikusan elméleti szakértő is. Ez a könyv azonban másfél évtized tudományos, szakmai, önismereti munkájának az összegzése. Számomra a komplex nézőpontod egyik különlegességét az életútkutatásokból szerzett ismereteid adják. Ki tudsz emelni párat azok közül a felismerések közül, amelyeket ettől a területtől tanultál a bántalmazással kapcsolatban?
Nagyon sokat köszönhetek az öregedéskutatásnak. Teljesen átmosta azt, ahogyan korábban a világot láttam. A kiindulópontom anno a saját kisebbségi pozícióm volt: mint nő, zsidó, határon túli magyar, kisemmizett „dzsentri”. Az egyetemi tanulmányaim alatt úgy éreztem, hogy ezeket már értem, így egy olyan másik marginalizált csoportot kerestem, amelyet kvázi kívülállóként tudok kutatni. Jártam a nyugdíjasklubokat, sok idős emberrel találkoztam, hosszas beszélgetéseket folytattam. Próbáltam megérteni, hogy hány dimenziója van az időnek, és mi az a mélyebb mutató, ami meghatározza, hogy néha már fiatalon is öregnek érezzük magunkat, vagy idősként is azt éljük meg, hogy még bármi lehetséges. Aztán teljesen beszippantott a dolog, szinte már el is felejtettem, hogy ki hány éves, és rájöttem, hogy ugyanazok a problémakörök forognak minden korosztályban. Ezért is kezdtem el inkább életútkutatásnak nevezni azt, amit csinálok.
Az egyik fontos megfigyelésem az volt, hogy az életút végén, amikor az emberek összegeznek, akkor mindenkinél az jött ki, hogy végső soron az emberi kapcsolataik minősége volt az, ami a leginkább számított. Ekkor már mindegy volt, hogy mennyit güriztél egész életedben, milyen javaid voltak, hova pozicionált a siker: a leginkább az volt meghatározó, hogy ki volt melletted és ki maradt veled. Ha valamit megbánnak az emberek a halálhoz közeledve, akkor általában azt, hogy miért nem szerettek jobban másokat. Ez a legnagyobb hiány és a legnagyobb gyógyír is. Aki mellett szerető társ van, úgy érzi, a legsúlyosabb betegségekből is érdemes kilábalnia. Ugyanakkor a legközelebbi kapcsolatainkban is sokszor rengeteg a megalkuvás, a hazugság, a szégyen. Szinte nem volt olyan általam vizsgált életút, ahol ne derült volna ki valamilyen súlyos titok vagy elhallgatás, ami egy egész családot betegített meg, akár generációkon keresztül. Úgy éreztem, hogy mindezt nagyon gyorsan és hangosan kell elmondanom, úgy, hogy ne csak egy tudományos réteg hallja meg.
Gondolom, ezt a célt szolgálja az is, hogy naponta osztasz meg részleteket a könyvből a közösségi médiában. A folyamatos kiállásra szükség is van, mert ahogy te is írod, amit csinálsz, „az itt és most, még mindig underground, tabuszint alatti, létfontos korrekciós irodalom”. Szerinted mi a jelentősége annak, hogy az egyenlőségnek cseppet sem kedvező társadalmi viszonyok közepette mégis egy közismert kiadónál tudott megjelenni egy munka a bántalmazásról, ráadásul több száz oldalnyi terjedelemben?
Egy olyan térben és időben élünk, amikor betiltják a gender kurzusokat, feudális jellegű a mainstream retorika, mereven ki vannak jelölve a szerepkörök, és nagyon komoly szankció sújtja azokat, akik ettől bármilyen módon eltérnek. Közben meg, a felszín mögött, kivérzik a lakosság a családon belüli erőszaktól. De ez csak akkor derül ki, amikor meghal valaki. A párkapcsolati erőszak más rendszerszintű problémákhoz hasonlóan tagadás alá kerül, egyszerűen nincs, és akkor nem kell vele foglalkozni. Pedig ez a kérdés mindannyiunkat érint. Viszont azt látom, hogy a legtöbb embernek nagyon kevés ismerete van a témáról, még a szakmán belül is. Több olyan ügyfelem is van, aki egyébként terapeutaként dolgozik, nagyon okos és jó szakember, de fogalma sincs, hogy a saját életében bántalmazásnak van-e kitéve vagy egyszerűen ez a norma, így szokás élni, ő meg amúgy is egy túlérzékeny pszichológus. Gyakori elvárás az is, hogy ha valaki segítő, akkor illik makulátlannak lennie, különben nem fognak hozzá fordulni. Ha az ő élete is szar, más minek bízzon meg benne? Van egy ilyen alapvetés, hogy ha te segítő szakember vagy, akkor mindent tudsz. Engem ez rettentően irritál, mert nem tartom reálisnak.
Szerintem sokkal nagyobb erő van abban, ha nem választjuk el a mindentudókat és a szenvedőket, hanem belátjuk, hogy valahol mindannyian szenvedő emberek vagyunk. Amikor én voltam bajban, nekem nagyon nem segített, amikor valaki hátradőlt, elővett egy fehér lapot és elkezdett jegyzetelni. Egyből azt éreztem, hogy van egy ilyen elválasztás, hogy ő a megmondó, én pedig a kétségbeesett ember. Ettől rögtön teremtődik egy hierarchia. Pedig az emberek nagyon ki vannak éhezve arra, hogy partnerként kezeljék őket, és a segítő ne egy szenvtelen, teljesen elvont karakter legyen, hanem egy élő ember, aki a szimmetria jegyében saját magát is felvállalja, mert akkor ehhez tudok kapcsolódni. El tudom hinni, hogy ami velem történik, az nem egy izolált deviancia, hanem egy vállalható emberi dolog. Nem az a kérdés tehát, hogy sérültek vagyunk-e, hanem hogy mit kezdünk a sérüléseinkkel. Nem az a szégyen, hogy vannak, hanem az a bátorság, ha szembe mersz nézni velük és próbálsz kihozni belőlük valami magasabb rendűt.
Ez a szemléletváltás, amit te is képviselsz, látható módon nagy erővel hat az emberekre. Amikor megerősíted őket abban, hogy mekkora bátorságra vall, hogy beszélni kezdenek.
Úgy éreztem, hogy ez egy életmentő üzenet a mainstream üzenetekkel szemben. Nem tudom pontosan, hogy minek köszönhető, hogy a kiadó partner volt ebben. Azt hiszem, hogy valahogy megbíztak bennem. Nagyon fiatalon volt egy sikertörténetem, amit nem tudtam értelmezni, majd visszavonultam 10 évre. Ők felvállalták azt, hogy a nullából visszatérek és publikálják az írásaimat. Terápiás irodalmi szövegekkel kezdtem, és talán be tudtam bizonyítani az elmúlt két évben, hogy ez a csaj visszajött a halálból és bedobott valamit, ami működik. A mostani könyvről tudtam, hogy sokakat érint, hogy szükség van rá, hogy fontos. De arra én sem készültem, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi embert fog megérinteni. Az első hetekben rögtön a sikerlistákra került, pedig ez nem egy könnyű olvasmány, marketingre sem lehetett sokat költeni, én meg nagyon kevés helyen nyilatkozom. Ez számomra azt jelenti, hogy sokkal nagyobb a baj annál, mint amit gondoltam. Amikor 5 órán keresztül dedikálok, a legváratlanabb élethelyzetekből érkeznek zokogó emberek. Én úgy érzem, hogy ez talán az utolsó lehetőségünk, hogy mint társadalom erre a problémára választ adjunk. Számomra is megrázó ez az egész, és most igyekszem jobban elbírni, mint huszonéves koromban, amikor szintén belenyúltam valami tabuba.
Talán azért is könnyű rezonálni erre a könyvre, mert te is holisztikusan viszonyulsz az olvasóidhoz: színvonalas ismeretterjesztő részekkel hatsz a gondolataikra, intenzív irodalomterápiás betétekkel az érzelmeikre, miközben végig ott van a szövegben a test, amely időnként eltompul, máskor görcsbe rándul, hányingere lesz vagy megbetegszik. Miért ennyire központi jelentőségű a test, ha egyszer elsősorban érzelmi bántalmazásról beszélünk?
Érzelmi bántalmazásnál legtöbbször egy izolált rendszerbe kerül az áldozat, ahol fokozatosan minden egyéb perspektíva megszűnik, kizárólag a bántalmazóé lesz a domináns. Nemcsak az áldozatot körülvevő szerető emberek hangja kezd leépülni, hanem a személy saját belső hangja is, mígnem az állandó manipuláció hatására teljesen elveszítheti a koordinátáit. A bántalmazónak ugyanis az a célja, hogy az áldozatnak ne legyen önálló valósága. Ezzel tulajdonképpen az életét lopja el. Olyan nyilvánvaló dolgokat is letagad például, amit az áldozat lát vagy érez. Ekkor nagyon magas a megtébolyodás veszélye. Ezek a manőverek abba az irányba hatnak, hogy az áldozat bárminemű autonómiája elfogyjon és csak a bántalmazóra rátapadva legyen képes élni. Ha kifejezi az érzéseit vagy a véleményét, azért súlyos szankciók következnek. Egyre apadnak el a belső erőforrásai, mígnem egy hibernált, lefagyott, gépszerű robottá válhat, aki nem gondolkodik és nem érez, hiszen nem lehet ezt máshogy kibírni. Ez egy komplex poszttraumás állapot.
Viszont a test egy olyan felület, ami primitív, zsigeri, azonnali. Ha például hányok, akkor nem tudom azt mondani, hogy nem hányok. Amikor tehát már semmi nincs, ez az egy megmarad. Ebből tudunk elindulni. Sokszor jönnek hozzám úgy emberek, hogy elvileg boldogok, csak nagyon rosszul vannak. Nem tudnak aludni, nem tudnak enni, fáj a hasuk, szédülnek, reszketnek. Ezt még meg tudják fogalmazni, ezt még fel lehet vállalni. Annyira szét vannak esve, hogy ez az egyetlen valóság, ami még az övék. Éppen ezért ha a test megszólal, nagyon fontos, hogy a személy képes legyen meghallani a hangját, mert akkor idővel vissza tud találni önmagába. Ezt neki kell megtennie, én ebben kísérem. Hacsak nincs közvetlen életveszély, nem mondok ki konkrétan semmit, mert nem lehet csak úgy rárontani valakire az igazsággal. Ha így tennék, én is elvenném az autonómiáját. Ehelyett abban támogatom, hogy ismét bízni tudjon a saját érzéseiben, illetve kap egy olyan külső perspektívát, ami visszaadhatja a józan eszébe vetett hitét, és akkor már ő mondja ki. Ezért is kiemelt jelentőségű ezen a területen a pszichoedukáció: amikor pontosan meg tudod nevezni, ami veled történik, az egy nagyon erőt adó felismerés.
A pszichoedukációhoz pedig hozzátartozik annak a kultúrának az ismerete is, amely megágyaz a bántalmazás előfordulásának. A társadalmi kontextust tekintve viszont sajnos nem úgy tűnik, mintha a nemek közötti egyenlőtlenségek pár évtizeden belül felszámolásra kerülnének. Hogyan tudja valaki megkülönböztetni azt, hogy egy olyan heteroszexuális kapcsolatban van, amiben jelen vannak egyenlőtlenségek és időnként sérüléseket szenved, egy érzelmileg bántalmazó kapcsolattól?
Nagyon nehéz találni olyan családot ebben a társadalomban, ahol teljes egyenrangúság van. Az adott társadalmi normák és gazdasági egyenlőtlenségek a legtöbb házasságban érvényesülnek. Ha azonban alapvetően nem egy bántalmazóval élsz együtt, akkor van tere a visszajelzéseidnek, a másik fél pedig mutat nyitottságot arra, hogy meghallgassa és beépítse a szempontjaidat. A végső cél az, hogy egy kölcsönösen jól működő rendszert hozzatok létre, ahol mindenki a lehetőségekhez képest elégedett és boldog. Ilyenkor tapasztalható egy közös progresszió. A felek egymással együttműködve dolgoznak azon, hogy miként tudják a szerepeiket úgy tágítani, hogy a kapcsolat egésze jobban működjön. Tehát úgy tud létrejönni a mi, hogy közben egyformán megmarad az én és a te létjogosultsága is. Ebben óhatatlanul vannak összefeszülések, de ezt lehet partneri módon kezelni. Nem rettegéssel és büntetéssel.
Persze akkor tudod hatékonyan képviselni önmagadat, ha tisztában vagy a saját vágyaiddal, szükségleteiddel, határaiddal. Több helyen írod, hogy az önismeret jelenti az egyik legnagyobb védelmet a bántalmazással szemben, de azért vannak korlátai is. Mik ezek?
Ha fogalmad sincs, hogy mettől meddig terjedsz, akkor képtelen vagy felismerni, hogy mikor kezdenek el korlátozni. Azt sem feltétlenül veszed észre, ha bántanak vagy méltatlan helyzetbe hoznak. Minél alacsonyabb szinten van az önismereted, annál jobban ki vagy téve a norma hatásának is. Ha ettől eltérsz, azt gondolhatod, hogy valami nagy baj van veled. De nagyon fontos, hogy nemcsak önismeretre, hanem rendszerismeretre is szükség van. Ez segít eldönteni például, hogy egy megjegyzés azért esik rosszul, mert egy társadalmi igazságtalanságból fakad, vagy azért, mert egy személyes hiányosságról szól, amivel valóban dolgod van. Nem elég inkubátorszerűen használni az önismeretet, el kell tudni helyezni az adott kor társadalmi palettáján.
Hiába akarsz nőként egyenrangú párkapcsolatot 2019-ben Magyarországon, ha erre nem nagyon találsz befogadó partnert, mert azonnali hatállyal az igába törés kap teret és rögtön büntetni akarnak azért, mert önálló egzisztenciád, véleményed, érzésed, szabad akaratod van. Ez nem dominanciát jelent, hanem partnerséget. Persze mindenkinek vannak gyengeségei és tévedései, amiket fejleszthet, de itt lényeges látni, hogy alapvetően nem azért vérzel ki, mert rosszul csinálsz valamit. Nem elég jó képet vágni, meg szexi fehérneműt venni, ahogyan a pozitív pszichológia egyes képviselői sugallják a krízisre, mert az csupán a nyomort konzerváló felszíni zsákutca. Te valójában egy kisebbségi nézetet képviselsz. Ha nem akarsz megfelelni a nemekkel kapcsolatos normáknak, akkor nagyobb valószínűséggel maradsz magányos, mert kevesebb potenciális partner van, aki hasonló értékeket vall.
Az önismeretnek tehát van egy nagy hozadéka, az önvédelem, de van egy vesztesége is, ami bizonyos értelemben a kiszorulás, az elmagányosodás. Minél inkább rálátsz ezekre a dolgokra, annál kevésbé akarsz játszmákat játszani, annál inkább szűkül a kör, amin belül komfortosan érzed magad. Akkor viszont ezt a kisebb teret kell tartalommal megtölteni. Ráadásul a megmaradó kapcsolataid sokkal autentikusabbak lesznek, és lesz egy felépített szabad identitásod is, amibe méltósággal bele tudsz kapaszkodni. Csak ez képes megteremteni a belső stabilitásodat egy olyan világban, ahol nem igazán lehet külső pillérekre támaszkodni.
