Irene Ludwig, lánykori nevén Monheim 1927-ben született, és négy testvér mellett nőtt fel. Családja nagyon különlegesnek számított, hiszen apai nagyapja, Leonard Monheim alapította a híres Trumpf csokoládégyárat. Az aacheni gyárat ugyan megtépázta a második világháború, de sikeresen kilábalt a krízisből, és nemzetközi hálózatot épített ki. Szülei halála után az addig művészettörténetet tanuló Irene örökölte a gyárat, illetve az azzal járó vagyont és felelősséget. Sikerült jó célokra használnia: a csokigyár bevételéből kezdték el művészeti gyűjtőmunkájukat a férjével.
A nagy találkozás
Az 1925-ös születésű Peter Ludwig számára nem volt ismeretlen egy gyár működtetése, az ő családja ugyanis cementgyárakból szerzett vagyont. A fiatal Peter a második világháború alatt katonaként szolgált, majd az amerikai hadifogságot is megjárva jogot, művészettörténetet, régészetet és filozófiát tanult a Mainzi Tudományegyetemen. Élénken érdekelte Picasso munkássága, olyannyira, hogy doktori disszertációját is róla írta. Már diákévei alatt érdeklődött a műtárgyak iránt, Irene-hez hasonlóan ő is szenvedélyes gyűjtő volt. Nem csoda, hogy amikor ők ketten találkoztak az egyetemen, szinte azonnal megtalálták a közös hangot. 1951-es megismerkedésük után összeházasodtak, és a művészeteknek szentelték az életüket.
A csoki hatalma
Peter hamar csatlakozott a csokoládégyár vezetéséhez: 1952-ben már az igazgatótanács tagjaként tevékenykedett, 1969-től pedig ő lett a társaság elnöke. Új piacokat talált, továbbfejlesztette a termékeket, több gyárat is létrehozott, sőt a világ számos pontján szerzett érdekeltséget. 1986-tól a gyárat már Ludwig Schokolade GmbH néven működtették. Egyébként ma is ez a neve, és a cég az egyik legsikeresebb édességbeszállító Európában. Az üzleti sikereknek hála bőven rendelkezésére állt az az anyagi háttér, ami a műtárgyak gyűjtéséhez szükséges volt.
A házaspár gyűjtőmunkája
Peter és Irene már az ötvenes évektől elkezdték gyűjteni a műtárgyakat. Gyermektelen házaspár lévén az általuk alapított múzeumokon, illetve alapítványon keresztül szerették volna biztosítani, hogy nevük és tevékenységük emléke fennmaradjon. Eleinte az idegen kultúrák műveit gyűjtötték, de a korábban lebombázott aacheni épületek romjait is megmentették. Az antik szobroktól kezdve a prekolumbián emlékeken át sokféle korból és stílusból válogattak, és elkezdtek együttműködni a német múzeumokkal. A hatvanas évektől aztán a kortárs művészet felé vették az irányt, hihetetlen sebességgel gyűjtve a műalkotásokat. Nem állította meg őket a vasfüggöny, így kerülhettek birtokukba magyar, bolgár, szovjet vagy épp kubai művek is. Peter természetesen Picasso festményeit, rajzait, szobrait is megszerezte, sőt az egyik legjelentősebb gyűjtővé vált.
Az első múzeumok
1970-ben a házaspár megnyitotta első múzeumát Neue Galerie – Sammlung Ludwig néven Aachenben, ami innentől kezdve a műkincsek feldolgozását, publikálását végezte. 1976-ban egy másik múzeumot is létrehoztak Kölnben: 350 darab 20. századi műalkotást adományoztak a városnak, amely cserébe tíz év múlva saját múzeumot építtetett Ludwigéknak. A kölni Ludwig Múzeum azért is különleges, mert itt látható Peter elképesztő Picasso-gyűjteménye, több mint 800 műalkotással. Ennél több eredeti mű csak a párizsi és a barcelonai Picasso-múzeumban látható. A házaspár hasonlóan bőkezűen bánt a többi műtárggyal is, nagy részét közgyűjteményeknek adományozták, alapítványokat, további múzeumokat hoztak létre.
A tragédia után
Peter Ludwig 1996-ban váratlanul elhunyt, a gyászoló Irene pedig arra tette fel az életét, hogy beteljesítse férje életművét. 1998-ban az alapítványt átnevezték, így már a Peter és Irene Ludwig Alapítványként tevékenykedett, és Irene 2010-es halála után is fennmaradt. A magyar Ludwig Múzeumot 1989-ben még együtt hozták létre. Először a Magyar Nemzeti Galéria mutatott be 70 műtárgyból álló válogatást a híres aacheni Ludwig-gyűjteményből, majd 1989-ben ezeket a Ludwig Alapítvány Magyarországnak adományozta, és a Magyar Nemzeti Galéria kezelésébe kerültek.
1991-ben jött létre az első kortárs kiállítás, az intézmény pedig fokozatosan megteremtette az önálló működés alapjait, majd 1996-ban Kortárs Művészeti Múzeum néven önállósodott, és számos magyar műtárggyal gyarapodott. Jelenlegi helye a Művészetek Palotájában van. Az elmúlt harminc év során Robert Capa fényképei éppúgy helyet kaptak falai között, mint Jim Dine, Annie Leibovitz, Zsigmond Vilmos vagy Erwin Wurm művei. Három olyan Picasso-képet is megtekinthetünk, amelyet a művész kilencvenéves kora után festett. A gyűjteményben őrzött legnehezebb mű Toni Grand Kettesével című műgyanta borítású szobra, ami egy egész tonnát nyom.
Szipőcs Krisztina, a Ludwig Múzeum szakmai igazgatóhelyettese mesélt a további érdekességekről:
Mi a pontos célja a Peter és Irene Ludwig Alapítványnak, illetve a múzeumnak?
A nemzetközi kapcsolatok építése a képzőművészet területén (a kölcsönös megértés jegyében), műalkotások vásárlása, kiállítások támogatása, azzal a céllal, hogy a művek minél szélesebb körben hozzáférhetők legyenek. Támogatja a Ludwig Múzeumok közötti együttműködést, a multikulturális párbeszédet. A múzeum küldetése a szakmaiság, a kortárs művészet kutatása, gyűjtése, bemutatása és népszerűsítése terén; nyitottság az új ötletekre és látásmódra; sokszínűség a bemutatott művészek, művek és programok, illetve társművészetek tekintetében; kezdeményező szerep az új partnerek, együttműködések, támogatók felkutatásában.
A budapesti Ludwig Múzeumot a kölni mintájára alapították?
A budapesti Ludwig Múzeum egyedülálló abból a szempontból, hogy az első Ludwig Múzeum volt a vasfüggöny mögött, így alapításának körülményei is speciálisak, hiszen 1987 és 1989 között az akkori kulturális minisztériumnál kellett elérni, hogy a magyar állam befogadja a Ludwig-féle adomány, valamint elfogadja az általuk támasztott feltételeket egy új, modern, illetve kortárs anyagot bemutató múzeum létrehozására. Korábban ezt nem sikerült elérni például Berlinben, az akkori kelet-német vezetésnél.
Miért pont Magyarországon hozták létre a múzeumot?
A kelet-európai országok közül egyedül Magyarország volt kész befogadni a Ludwig-féle kiállításokat, illetve adományt. Bár Ludwigék számos műtárgyat vásároltak a Szovjetunióban, Bulgáriában és az NDK-ban, az ottani keményvonalas politikai vezetés az önálló kortárs múzeum intézményét, illetve a nyugat-európai és amerikai művészetet ideológiailag veszélyesnek találta, így Ludwig tárgyalásai ezekben az országokban nem vezettek eredményre.
Később, már a rendszerváltás után került sor a szentpétervári (1994) és a pekingi (1996) múzeum, illetve a kubai alapítvány (1994) létrehozására, amely azóta sem tudott önálló múzeummá alakulni.
Miért és hogyan alakult Kortárs Művészeti Múzeummá?
A millecentenáriumi rendezvénysorozathoz kötve, a Honfoglalás 1100. évfordulójához kapcsolódó kulturális kezdeményezésekről szóló kormányhatározatban szerepelt a Kortárs Művészeti Múzeum létrehozása, más intézmények mellett (új Nemzeti Színház, Magyar Fotográfusok Háza, Országos Műszaki Múzeum, a Magyar Irodalom Háza, Budapesti Hangversenyterem). A Magyar Bálint miniszter által felkért szakértők úgy vélték, hogy a leglogikusabb és a nemzetközi példáknak legmegfelelőbb az lenne, ha a Ludwig Múzeum bővülne új funkcióval és gyűjteménnyel.
Melyek a legérdekesebb tárgyak, kiállítások?
A múzeum számos érdekes vagy különleges tárgyat őriz, amelyek anyaguk, történetük vagy értékük miatt kiemelkedők. Legértékesebb műtárgyai minden bizonnyal a három kései Picasso-festmény, de értékben közelítenek hozzá David Hockney, Andy Warhol és Jasper Johns és más pop-art alkotók művei is.
Talán a legkülönlegesebb anyagú tárgy a gyűjteményben Stoph Sauter csokoládéból készült kamerája, de vannak más tárgyak, amelyek méretük vagy súlyuk miatt jelentenek kihívást a tárolás vagy a megőrzés, restaurálás szempontjából. A múzeum egyre több médiaművészeti alkotást őriz, amelynek speciális problémáit, módszertanát 2015 óta megrendezett MAPS konferenciáinkon mutatjuk be az érdeklődőknek.
A jövő valóban az interaktivitásé?
A csúcstechnika és az interaktivitás egyre inkább jelen van a kortárs művészetben is, de Magyarországon még viszonylag gyerekcipőben járnak az ilyen kísérletek. Az interaktivitásnak véleményem szerint megvan a maga helye és korlátai. Más a feladata egy tudományos múzeum (science museum) típusú intézménynek, és más egy képzőművészetet bemutató múzeumnak, ahol semmi nem helyettesítheti a művekkel való közvetlen kapcsolatot, a vizuális benyomásokat, a teret, az itt és most élményét. Ezt nem pótolhatja semmilyen virtuális túra vagy bemutató.
Az interaktív eszközöket jelenleg elsősorban a hagyományos kommunikációs felületek kiegészítéseként használjuk, például interaktív tárlatvezető rendszer, vagy a kiállításokban elhelyezett okoseszközök (számítógépek, tabletek) formájában.
A jelenlegi állandó kiállításhoz (Westkunst/Ostkunst) kapcsolódik például az az app (Cultural Places), ahol tárlatvezetés formájában ismerkedhetünk meg a gyűjteménnyel. Ilyen tárlatvezető rendszert már több kiállításunkhoz is készítettünk, ahol a művek mellett elhelyezett kódokat leolvasva juthat a látogató kiegészítő információkhoz.
