A Watergate-ügy az 1970-es években történt, azaz már több mint negyven éve. Mégis ez az ügy számít a mai napig az Egyesült Államok legnagyobb politikai botrányának. Ennek következtében kezelik még mindig óvatos gyanúval a republikánus pártot, sőt az egész amerikai politikai életet, emiatt mondott le Nixon, és emelkedett fel a The Washington Post két tényfeltáró újságírója. A történtekből 1976-ban készült Az elnök emberei című film is hatalmas érdeklődésnek örvendett, sőt Oscar-díjat is kapott. Ezek után joggal vetődik fel a kérdés: mi is történt pontosan 1972 nyarán.
Ki volt Richard Nixon?
A botrány közepén álló Nixon elnök 1968-tól volt az Egyesült Államok elnöke, a 37. a sorban. 1963-ban lőtték le a demokrata J. F. Kennedyt, őt alelnöke, a szintén demokrata Lyndon B. Johnson követte az Ovális Irodában. 1968-ban azonban a republikánus párt jelöltje, Richard Nixon vette át a hatalmat, szoros versenyben legyőzve Hubert Humphreyt. Nixon régóta küzdött ezért a pozícióért, de annak idején pont Kennedy ellen veszítette el a csatát. 1968-tól viszont erős kezű elnökként szárnyalt, olyannyira, hogy 1972-ben újra is választották.
Ő volt az, aki a vietnámi háború lezárásaként aláírta a fegyverszünetet (azt már nem reklámozta, hogy előtte az atomtámadást fontolgatta). Olyan karakán volt, hogy első amerikai elnökként kampánykörútján ellátogatott a kommunista Kínába, sőt a Szovjetunióba is. Nem ijedt meg semmitől, sem a sajtótól, amit gyakorlatilag ellenségként kezelt, sem magától a jogrendszertől, ha politikai előnyt kovácsolhatott valamiből. Amikor a vietnámi háború ellenzőit akarta elhallgattatni, illegális lehallgatásokra adott engedélyt. Egykori CIA- és FBI-ügynökökből álló csapata, akiket csak Vízvezetékszerelőknek becéztek, bármilyen törvénytelen eszközt – betörést, zsarolást, lehallgatást, lefizetést, eltussolást, okirat-hamisítást, szabotázst – bevethettek annak érdekében, hogy Nixon elérje a céljait. Ám az elnök olyan ügyesen titkolózott, hogy ha nincs a Watergate-ügy, fontos, elismert, cuki spánielekkel körbevett elnökként kerül be a történelemkönyvekbe, nem pedig az első – és mindmáig az egyetlen – olyanként, aki kénytelen volt lemondani.
A világ legfontosabb betörői
Teljesen ártalmatlannak tűnő üggyel kezdődött minden. 1972 nyarán elfogtak öt betörőt, akik behatoltak a Demokrata Párt elnökének tulajdonában álló Watergate-házba. Eddig tartott volna a történet, ha Carl Bernstein és Bob Woodward, a Washington Post két újságírója nem áll neki utánanézni, pontosan kik is bérelték fel az öt férfit, milyen céllal, és hogy lehet, hogy letartóztatásuk után néhány órával már szabadon is engedték őket. Kutakodásuknak köszönhetően találtak egy informátort, aki meg tudta szerezni az eltussolandó adatokat is. Kiderült, hogy az egyik betörő egy volt CIA-ügynök, aki szoros kapcsolatban áll Nixonnal és a Republikánus Párttal. Lassanként mindegyik férfit hozzá lehetett kötni a párthoz, sőt egyenesen Nixonhoz. Ez már felkeltette az amerikai hírolvasók figyelmét. A bomba azonban akkor robbant, amikor kiderült, mi volt az egész akció célja.
„Keményen kell játszani”
Mai, okoseszközökkel tarkított korunkban nem nehéz videó- vagy hangfelvételt készíteni egy politikusról vagy pártról annak tudta nélkül. A hetvenes években azonban ez még nem volt ilyen egyszerű – és a következmények is sokkal súlyosabbak voltak. A tulajdonképpeni Watergate-botrányt az okozta, hogy kiderült, az öt betörő lehallgatókészüléket próbált elhelyezni a demokraták irodájában. Ezt a tervet John Mitchell főállamügyész főzte ki, és nem más mondta rá az áment, mint maga Nixon elnök.
Egyik cikk jelent meg a másik után a Postban, ahogy a két újságíró gondosan titkolt kilétű informátoruk segítségével – akit sötét múltjára utalva csak Deep Throatnak neveztek – előrehaladt a nyomozásában. Hamarosan az is kiderült, hogy az egész lehallgatást maga az elnök rendelte meg. A vádakat Nixon persze kereken tagadta, a felelősöket azonban tovább keresték, és egy ponton túl az elnök már hiába próbálta két legfőbb bizalmasa, H. R. Haldeman és John Ehrlichman nyakába varrni az ügyet. A két politikust ugyan menesztették a pártból, sőt az ügyben hozott ítélet szerint börtönbe is kerültek, de a közvélemény – és persze a Demokrata Párt – már a fenevad fejét akarta.
Minden összedőlt
1973 januárjában már Columbia Kerület bíróságán a szenátusi vizsgálaton tárgyalták az irodaházról elnevezett Watergate-ügyet. Nixon hárítását már senki sem hitte el, pláne azok után, hogy az ügyben eljáró ügyész kikérte az elnök irodájában lezajló összes beszélgetés felvételét. Ezt jó darabig Nixon nemzetbiztonsági okokra hivatkozva megtagadta, és azt is el tudta érni, hogy az ügyészt, Archibald Coxot leváltsák, de 1973-ban akkor is kikényszerítették belőle a magnókazettákat.
Persze a republikánusok még itt is próbáltak manőverezni: a kilenc magnókazettából csak hetet adtak át, abból is az egyiken 18 percet „véletlenül” letöröltek. De csak 1974 augusztusáig tudtak ügyeskedni és mismásolni, ekkor már az összes magnófelvételt át kellett adniuk. Mi más derült ki meghallgatásuk után, mint az elnök bűnössége? A felvételeken maga Nixon számolt be a betörés és a lehallgatás szükségességéről, sőt könyörtelen politikai manővereiről is. Nem volt visszaút, Nixont hatalommal való visszaélésben az igazságszolgáltatás akadályozásában és idézések átvételének megtagadásában is bűnösnek találták. Három nappal később megtört, és hogy elkerülje a hivatalos kongresszusi felelősségre vonást, illetve a leváltását, az első amerikai elnökként lemondott.
Hogy börtönbe nem került, azt utódjának, Gerald R. Fordnak köszönhette, aki megkegyelmezett neki. A felelősöket azonban az ügyben felkutatták, és minden érintett meg is kapta a maga büntetését, többen letöltendő börtön formájában. Összesen 63 ember ellen emeltek vádat, közülük 54-et ítéltek el. Nemcsak maga a betörés és a lehallgatás volt ugyanis törvényellenes, de az információk eltussolása is.
Ki volt az informátor?
A republikánus pártot természetesen leginkább az érdekelte, kitől szerezhette a két újságíró a bennfentes információkat. Ki volt olyan merész, hogy ujjat mert húzni az elnökkel? Mindenki másra gyanakodott, egyedül Nixon megérzése bizonyult később helyesnek. Elképesztő nyomást gyakoroltak Bernsteinre és Woodwardra, de azok nem törtek meg, és végig titokban tartották Deep Throat igazi kilétét. Félve a lehallgatástól soha nem beszéltek vele telefonon, csupán az ablakukban álló virágcserepek átrendezésével jelezték neki, ha információt kértek. Ha Deep Throat kért találkozót, akkor a Woodwardhoz érkező The New York Times újság huszadik oldalát karikázta be „valaki”. Mindig csak sötétben, parkolóházakban futottak össze, hogy az aggódó informátor biztonságban érezze magát.
Számítása be is vált: évtizedeken át semmi más nem szivárgott ki róla, mint hogy férfi, szereti a skót whiskey-t, a minőségi dohányt, és az államnak dolgozik. Deep Throat annyira óvatos volt, hogy saját családjának is csak 2002-ben vallotta be, hogy ő szivárogtatta ki az információkat. 2005-ben már a nyilvánosság elé is oda mert állni: kiderült, hogy az FBI akkori elnökhelyettese, Mark Felt segítette a Watergate-ügy kirobbanását. Felt eddigre már a 91. évében járt, Nixon halott volt, így az informátor biztonságban érezhette magát.
Lemoshatatlan bélyeg
A Watergate-botrány akkorát robbant, hogy hatása évtizedekig érezhető volt. A Republikánus Párt óriási presztízsveszteséget szenvedett. Az amerikai politikai élet azóta sem tudott ennél nagyobb botrányt produkálni – vagy azért, mert nincs miből, vagy azért, mert minden hatalmi pozícióban lévő ember most már jobban ügyel a saját biztonságára. Senki sem akar Nixon vagy a munkatársai sorsára jutni. Az ügy részletei 1976-ban kaptak még egy jó adag nyilvánosságot, amikor Robert Redford és Dustin Hoffman főszereplésével megjelent Az elnök emberei című, négy Oscar-díjat is nyert film. Ügyesen mutatták be Nixon totális háborúját a vietnámi háború ellenzői, a Demokrata Párt összes tagja, a sajtó és tulajdonképpen a törvényes rend, az igazságszolgáltatás ellen. Egy olyan háború történetét, amit Nixon végül csúnyán elveszített.
