„Van valami közös a történetünkben.” Bár a 24. Budapest Pride Felvonulás találó mottója minden emberre igaz, Karlik Cintia és az én esetemben eléggé könnyen adják magukat ezek a hasonlóságok, hiszen mindketten éveken át tevékenykedtünk a Budapest Pride sajtószóvivőjeként. Most többek között az elmúlt időszak társadalmi folyamatairól, az ön- és csoportismeret fontosságáról, a sokakat érintő kiégésről és az alkohol keltette bódulat hamis ígéretéről beszélgettünk.
Cinti persze azt is elárulta, mi áll a döntése hátterében, mit tart az eddigi legnagyobb sikerének, és miért elképesztően fontos, hogy idén te is kigyere a Pride-ra.
Tíz évvel ezelőtt bizonytalan egyetemista voltam, tele szorongásokkal. Nem tudtam, hogy leszbikus nőként milyen élet vár rám ebben az országban, féltem a jövőtől és más emberek reakciójától. Aztán ahogy életem első Pride felvonulásán ott táncoltam az ünneplő tömeg részeként, valami megváltozott. Átszakadt bennem egy gát, és minden egyes ablakból kiintegető ember láttán könnyek gyűltek a szemembe.
Én még sosem voltam úgy felvonuláson, hogy ne dolgoztam volna [nevet]. Mivel nem voltam pesti és nem voltak ismerőseim, elkezdtem önkénteskedni, hogy legyen közösségem. A Budapest Pride csoportban pont új szervezőket kerestek, így jelentkeztem. Huszonegy évesen érkeztem a csapathoz, jóformán az egész eddigi felnőtt életemet itt töltöttem. Már nem voltam egyedül, de ennél jóval többet is kaptam, amiért maradhattam.
Emlékszem arra a képzésre, amikor megismertünk téged. Akkoriban a Pride-nak még nem volt saját irodája, az is komoly szervezőmunkát igényelt, hogy egyáltalán legyen hol megtartani a gyűléseinket. Azóta a csapat otthonra lelt az Auróra közösségi térben. Volt más fontos változás is az elmúlt 6 évben?
Miközben természetesen a csapat egy része is átalakult, sokat professzionalizálódott a szervezet. Fontos fejlemény az is, hogy a Budapest Pride Fesztivál most már egy egész hónapon át tartó igazi közösségi esemény: a több mint 100 programot egytől egyig civil szervezetek, informális csoportok és magánszemélyek szervezik, nemcsak a fővárosban, hanem vidéki helyszíneken is. Ezek az események mind látogatottak, az embereket érdekli az LMBTQ közösségek ügye. Az utóbbi 3 évben azért is rengeteget dolgoztunk, hogy a felvonulás egyre nyitottabb legyen, egyre több ember számára legyen elérhető, bárhol lehessen csatlakozni a menethez. Nőtt továbbá azoknak a támogató csoportoknak a száma, akikkel együtt lehet működni: szerveződnek például a szülők és más hozzátartozók, de a keresztény emberek is mozgalmat indítottak az elfogadásért. Egyre többen támogatják anyagilag is a szervezetet és járulnak hozzá ahhoz, hogy független, illetve fenntartható maradhasson, a költségek legnagyobb részét mára már magánszemélyektől befolyó adományok fedezik.
Sajnos az elmúlt éveknek voltak fájdalmas vonatkozásai is: a demokrácia szisztematikus leépítése, a vég nélküli gyűlöletkeltés, vagy a civil szervezetek elleni támadások.
Én ennek ellenére hiszem azt, hogy az emberek alapvetően, önmaguktól elfogadóak, csak a politika nem ezt közvetíti. 2016-ban végeztünk egy kutatást, amiből jól látszott, hogy a pártpreferencia nagy vízválasztó az LMBTQ emberek iránti viszonyulásban. Azt látjuk, hogy a kormány egyre elutasítóbb, és megenged magának olyan mondatokat is, amiket 6 éve még nem mert volna. Olyan helyen élünk, ahol a magyar Országgyűlés elnöke, Kövér László különösebb következmények nélkül megnyilvánulhat úgy, hogy szerinte „a normális homoszexuális nem tartja magát egyenrangúnak”, vagy pedofilokhoz hasonlíthatja az örökbe fogadni vágyó azonos nemű párokat. A politikusok megalázó mondatai azért is különösen veszélyesek, mert ezt látva az állampolgárok is könnyen feljogosítva érezhetik magukat arra, hogy bántó dolgokat mondjanak. Mit tehetünk ez ellen mi? Azt, hogy még láthatóbbak leszünk, még többet kommunikálunk, még több ember számára tesszük elérhetőbbé a programjainkat, hogy a jórészt információhiányból fakadó előítéleteket csökkentsük, az LMBTQ emberek és támogatóik pedig közösségre találjanak.
Ebben a csapatban pedig nagyon sok tudás és tapasztalat halmozódott fel azzal kapcsolatban, hogy miként érdemes ezt csinálni. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy szinte mindent, amit az aktivizmusról és az emberi jogokról gyakorlati értelemben tudok, azt a Pride-ban tanultam. Te hogy vagy ezzel?
Hasonlóan [mosolyog]. Rengeteg mindent el lehetett lesni a Pride szervezőitől és a többi civiltől, akikkel volt szerencsém együtt dolgozni a munkám kapcsán. Nagyon hálás vagyok, hogy ennyiféle aktivistával találkozhattam, az ő ügyeiket is megismerhettem, ami sok mindenre ráébresztett. Ez a csapat akkor is bízott bennem, amikor én nem bíztam annyira magamban. Ezért egy sor olyan dolgot kipróbálhattam, ami bőven a komfortzónámon kívül volt, például a sajtószóvivőséget [nevet]. Ugyanakkor azt is kitapasztalhattam, hogy mik a határaim, hogy miként mondjak nemet. A Pride mindvégig nagyon biztonságos közeg volt ahhoz, hogy ezekről a dilemmáimról beszélhessek.
Kevés olyan szervezet van ma Magyarországon, ahol ekkora figyelmet fordítanak az ön- és csoportismeretre. Nekem rengeteget segítettek a többiek például abban, hogy kevésbé legyek domináns, és másoknak is teret adjak. Megosztható, hogy neked mivel volt munkád?
A Budapest Pride-ban dolgozni komoly önismereti trip [nevet]. Egyrészt nagyon különböző emberek vagyunk, és mindenki a saját személyiségével van jelen, így lényeges foglalkozni azzal, hogy egy adott helyzetben mi az, ami rólam szól és mi az, ami a másikról. Másrészt megtanultunk nyíltan és szeretettel visszajelezni egymás viselkedésére. Engem például abban segített a csapat, hogy elkezdjek foglalkozni az alkoholizmusommal. Felhívták rá a figyelmemet, hogy a stresszesebb időszakokban többet iszom, ezzel vezetek le dolgokat. Eleinte nagyon nehéz volt tudatosítani ezt magamban, megállni, hogy ne igyak. Számomra ez volt a legnagyobb kihívás, de nagyon megérte. Örülök annak, hogy most már két és fél éve egyáltalán nem fogyasztok alkoholt és más tudatmódosító szereket sem. Persze az általunk kínált programok között vannak bulik, de mi magunk csapatépítés címén már nem közös kocsmázást vagy ivászatokat szervezünk. Igyekszünk ebben példát mutatni, mert az alkoholizmus jelentős probléma a közösségben, amiről nem beszélünk eleget.
A kisebbségi léthelyzet okozta stressz a kutatások szerint is növeli az egészségkárosító viselkedések kockázatát. Nehéz ugyanis nap mint nap egy olyan társadalomban élni, amely még mindig normaként jelöli ki a heteroszexualitást, ahol az ember sokszor nem alakíthatja szabadon a nemi identitását, bizonyos helyzetekben nem fejezheti ki bátran önmagát. Nem csoda, hogy sokan szerhasználattal igyekeznek oldani a külső tényezőkkel magyarázható, de bennük lecsapódó feszültséget. Mindehhez hozzájárulhat a kiégés is, ami rendkívül elterjedt azoknak az aktív állampolgároknak a körében, akik hosszú ideje óriási ellenszélben, sokszor erőn felül állnak ki fontos ügyek mellett, korlátozott eredményekkel.
Az évek során sajnos az én kiégésem sem múlt el, inkább csak megtanultam kezelni, együtt élni vele. De ez nem jó, ennek nem így kéne lennie. Tudod, sokszor úgy éreztem magam, mint egy megafon. Előfordult, hogy teljesen lemerültem és akkor nem tudtam csinálni semmit. Tartottam szüneteket, kicsit mással foglalkoztam, feltöltődtem és aztán kezdtem elölről. Az viszont ebben az analógiában is iszonyú problémás, hogy egy eszközhöz hasonlítom magam benne.
Funkció szempontjából persze stimmel, hiszen sajtószóvivőként mások hangját erősíted fel. Te hogy értékeled a munkádat? Mit éltél meg a legnagyobb sikernek?
A Pride-ot ért 2008-as atrocitásokat követően sokáig csak hermetikusan elzárva lehetett megtartani a felvonulást. 2017-ben azonban egy útvonalmódosítás segítségével ki tudtuk vinni a menetet a kordonok közül, bebizonyítva ezzel, hogy a jó hangulatú, békés rendezvény biztosítása más módszerekkel is lehetséges. Ezzel elértük, hogy ma már bárki csatlakozhat menet közben a Pride-hoz. Amikor először ki tudtunk jönni a kordonok közül, az egy olyan pillanat volt, amiért nagyon sokan dolgoztunk: szervezők, jogászok, kommunikációs szakemberek, önkéntesek. Egy olyan folyamatnak a betetőződése volt, amit még olyan emberek kezdtek el, akiket nem is feltétlenül ismertem személyesen. Egy nagyon jól működő gépezet voltunk, ahol mindenki a helyén volt és pontosan tudta, mit kell csinálnia. Nekem a felvonulás amúgy is a szívügyem. Idén is több mint 300 emberrel dolgozunk együtt: menetkísérők, programszervezők, vízosztók, adománygyűjtők mind hozzá fognak tenni a nagy egészhez! Kicsit sajnálom, hogy kívülről nem látszik, hogy ebben mennyi munka van [nevet].
Ott a helyed a Budapest Pride Felvonuláson!
Ha igazságos, sokszínű, elfogadó országban szeretnél élni, gyere el te is a Budapest Pride Felvonulásra! Légy a felszabadultan ünneplő tömeg része, amelyik zenével, transzparensekkel és lufikkal végigvonul a városon. A Pride nem csak egy jó buli: részvételeddel azt is üzened a világnak, hogy a beletörődés helyett a cselekvést választod, hogy azok az emberek sincsenek egyedül, akik ma még rejtőzködve és félelemben kénytelenek élni.
Gyülekező 2019. július 6. szombat 15 órakor a Kossuth Lajos téren, mi tuti ott leszünk! Folyamatosan frissülő információkért pedig csekkold az esemény Facebook-oldalát.
Bár ebben a műfajban általában jó jel, ha minden gördülékenynek és könnyednek tűnik a résztvevők számára. Ha már a felvonulást említetted, szerinted mi a tétje az idei Pride-nak?
Idén kiemelt szerepe van annak, hogy sokan legyünk. Ezzel meg tudjuk mutatni azt, hogy mennyi embert bánt ebben az országban a kormány, illetve a szélsőjobb előítéletessége. Lényeges az is, hogy végig erőszakmentesek legyünk és odafigyeljünk egymásra. A fesztiválon több programot is igyekeztek már megakadályozni, de legutóbb például 20 perces kitartó tapsolás és skandálás révén a fáradhatatlan közönség képes volt elérni, hogy a zavargók távozzanak a helyszínről. Ezek a pillanatok más helyzetekre is erőt adhatnak, hiszen azt jelzik, hogy összefogással sikeresen fel lehet lépni a megfélemlítés ellen.
Tudvalevő, hogy 6 év fantasztikus munka után az idei lesz szervezőként az utolsó felvonulásod. Miért döntöttél így?
Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést, mert nagyon hozzám nőtt a Pride. Azonban sajtószóvivőként minden, amit mondok és teszek, mindig a szervezetet képviseli. Ez nagy felelősség, és én azt hiszem, hogy most jött el az a pont, amikor más helyzetekben is szeretném megismerni magam. Kíváncsi vagyok, hogy ki vagyok én, amikor nem vagyok Pride-os. De ezt csak akkor tudhatom meg, miután elbúcsúztam [sóhajt].
