Akkoriban például mintha lépten-nyomon természetfeletti és megmagyarázhatatlan jelenségekbe botlott volna az ember. Kopogószellem-észlelők, parafenomének és pszi-sebészek, Bermuda-háromszög, látók… És persze ufók minden mennyiségben: földön, vízen és a hálószobánkban, messziről, testközelből, darabokban és teljes életnagyságban is. Egymást érték az ufóészlelések, egymásba értek a gabonakörök, sőt egymást akarták túllicitálni az első, második és harmadik típusú találkozásokat átélők.
És azóta? Alig valami. Hiába fejlődött óriásit a technika, hiába áll már egy kisiskolás gyerek előtt is nyitva az út, hogy mondjuk, „slow motion”-videót töltsön fel az általa észlelt idegen űrhajóról; a korábbinál élesebb, hitelesebb és tisztább képek, videók csak nem akarnak jönni. Bár azonnali (kétes) hírnévre lehetne szert tenni velük, ma már ritkábban hallunk szaftos elvivős sztorikat is. De vajon miért? A földönkívüliek nem kíváncsiak már ránk, vagy mi untuk meg őket? Mi okozott össztársadalmi hisztériát 20-30 évvel ezelőtt, és mi hiányzik ma az őrülethez?
Miért pont akkoriban?
Bár itthon a múlt évezred utolsó évtizedeiben tapasztaltuk meg az észleléshullám csúcsát, a folyamat jóval korábban kezdődött. Világszerte a második világháború után terjedtek el az első, idegen repülőket ábrázoló fényképfelvételek (sőt, már ennél korábban is élénken foglalkoztatta az embereket a marslakók témája), majd az ufóészlelések végigkövették a hidegháború éveit is. A 80-as évekre hozzánk is begyűrűzött a felfokozott érdeklődés, de eleinte sikerült viszonylag tárgyilagosan kezelni a dolgot.
83-ban még a hype-ot szintén érzékelő tinilap (ebben az évben csaknem minden számban volt szó a földönkívüliekről), az Ifjúsági Magazin is higgadtságra intett, emlékeztetve olvasóit, hogy óvakodjanak az álhírektől, kezeljék fenntartásokkal a földönkívüli látogatókról szóló sztorikat. Aztán a 90-es években már mindenki táncolt.
Ez az évtized egyébként nem csak itthon volt az idegenmánia egyik nagy dekádja. Ekkoriban világszerte megint vallássá lett az ufóhit (többek között az X-akták-sorozatnak hála, hiszen Mulderék óta tudjuk, hogy az Igazság odaát van), és ekkor lett szintén kritikátlanná és érzelmi alapúvá az ufótagadás is. A 90-es években szinte naponta érkeztek hírek olyanokról, akik nemcsak láttak idegen lényeket, de kapcsolatba is kerültek velük. A kor ufói már nemcsak látogatóba jöttek, hanem nőket, férfiakat és gyerekeket vittek el éjjelente, hogy aztán alapos vizsgálatok és esetleges némi szexuális interakció után, agymosva és zavart állapotban adják őket vissza.
Fontos egybeesés, hogy a házi videózás technikája szintén ebben az időszakban fejlődött óriásit, emiatt teljesen amatőr ufómegfigyelők még amatőrebb, ki tudja, mit ábrázoló felvételei kaphattak a korábbinál sokkal nagyobb nyilvánosságot. Furcsamód a felvételek hitelét épp a „bénaság” adta: az idegensztori sava-borsa – a hívők számára még ma is – egyes kormányok állítólagos elhallgatása, a látogatások titkos aktává sorvasztása. Ilyen megközelítésben minél amatőrebb, ügyetlenebb, minél inkább lesifotó-jellegű egy-egy felvétel, annál nagyobb a bizonyosság. De miről is?
Mik azok az UFO-k?
Bár az UFO kifejezést világszerte az idegenek közlekedési eszközeire használják (azonosítatlan repülő objektumot jelent ugye az angol betűszó feloldása), itthon nem csak a csészealjakra, sokkal inkább az abból elősétáló, hosszú kezű és lábú, tojásfejű és nagy szemű idegenekre értjük. A nálunk ufó, külföldön idegen néven ismert lények külseje mára eléggé sztenderdizált lett: valamiért meglehetősen antropomorf lényeknek látjuk/képzeljük őket, akik épp csak annyira térnek el az ember küllemétől, hogy extra intelligensnek, kissé felsőbbrendűnek tűnjenek, na és kellően félelmetesek is legyenek.
Hogy miért képzeljük majdnem emberszerűnek az ufókat, nem tudom, pláne, hogy az égi járműveket már sokkal változatosabban festjük le. (Ezek csészealj, gömb, szószos tál, háromszög vagy éppen szappan alakját ölthetik.) Én például bármi mást jobban el tudnék képzelni, mint hogy elrajzolt emberre hasonlító és élénkzöld színű figurák kóvályogjanak az űrben – akkor már inkább valami felhőszerű, esetleg folyékony, vagy tudomisén... Az eredeti személyleírás mindenesetre az ufóészlelések első hőskorszakából származik, az 1947-ben, Új-Mexikóban történt eseményekhez köthető.
Roswell és a többiek
1947 júliusában egy repülő valami zuhant le az új-mexikói Roswell külterületén. A titokzatos jármű darabjait egy helyi farmer találta meg. A helyi hatóságok hamarjában azonosítatlan repülő tárgyról és földönkívüliek testéről beszéltek, a nemzeti légierő harmadnap viszont már úgy helyesbített, hogy egy meteorológiai léggömb csapódott csak a földbe, lények meg aztán főleg nem voltak. Az ufóhívők által csészealj-szerencsétlenségként aposztrofált esemény az azóta eltelt lassan nyolcvan évben a témát övező összeesküvés-elméletek központja, és dús táptalaja az amerikaiak idegenhitének is. Az évenként itt megrendezett ufófesztivál tömegeket vonz ma is.
Az érdeklődés innentől kezdve töretlen volt, az 50-es években startoló űrkorszak pedig rátett még egy lapáttal. Gondoljunk bele: 57-ben már műholdat, 61-ben már embert küldtünk az űrbe, hamarosan pedig a Holdra is eljutottunk. Semmi okunk nem volt (és azóta sincs) feltételezni, hogy valahol az óriási világűrben nincs más olyan kultúra, ami legalább annyira fejlett és vállalkozó kedvű lenne, mint mi. Ugye?
Ahogy egyre többet tudott meg az emberiség az űrről, annál titokzatosabbá és értelmezhetetlenebbé kezdett válni. A teljes ismeretlennél még az is komfortosabbnak tűnhetett, ha hozzánk hasonló, de kicsit azért más lényekkel népesítettük be a végtelen teret. A klasszikus űrfilmek, majd az 1977-es, kifejezetten az ufótémát feszegető Harmadik típusú találkozások már kész paradigmát is adtak a fantáziálásnak. A lelkesedés évtizedeken át kitartott és többször új lendületet is kapott. Elég nagyot például akkor is, amikor 1995-ben kijött az egyik legíresebb hoax, az úgynevezett Santilli-film, amiben egy idegen lény állítólagos boncolását követhettük nyomon.
Ufók itthon
Az 50-es, 60-as, 70-es évek nálunk másfajta idegenekről szóltak, de a 80-as évekre már itt is élénk érdeklődés övezte az ufótémát. A Magyar Ufókutató Szövetség (merthogy ilyen is van máig) elnöke szerint a rendszerváltást megelőző években már élénk tudományos-fantasztikus közélet jellemezte az országot, az ufókérdés pedig az egyik központi eleme volt a sci-fi-érdeklődésnek. A MUSZ a 80-as évek végén már saját kiadványokkal népszerűsítette a kutatást, 1990-ben pedig már alapítványi formában, megyei képviseletekkel, mintegy 300 taggal és rendszeres konferenciákkal működtek. Ugyanezen évtől létezik itthon az UFO magazin, honlapja szerint Közép-Európa legnépszerűbb ufós szaklapja. Bár a magazin aktuális számában csillagközi ipartelepekről, egy holdjáró eltűnéséről és a marsi tobzoskáról olvashatunk, a hőskorszakban az ufóészlelések voltak a középpontban.
Az itthoni ufótörténelem mégsem az ufológusok, hanem a széles körű popularitás miatt érdekes – elképesztően sok embert foglalkoztatott, izgatott a kérdés, és a találgatásokat, a rajongást csak fokozták az első, második és harmadik típusú találkozások átélőinek színesebbnél színesebb (sokszor a tematikus magazin történetei alapján kidolgozott) sztorijai.
Repülő csészealj és vadászgép ütközése Pápa felett? A taszári reptéren landoló ufó? Kacsaként totyogó űrlény a csobokapusztai utcán? A forgó tárgyat észlelő biztonsági őr és a „személyiségét meghazudtolóan” asztal alatt reszkető dobermann? Korcsolyázóként sikló háromméteres, fehér szkafanderes alak a bányatavaknál? Vonatot üldöző tűzgömb? A középkorú adminisztrátor, akinek nyolchetes magzatát nyom nélkül szippantották ki a földönkívüliek? Részben hajmeresztő, részben mulatságos, sokszor nagyon hitelesnek tűnő, még többször magánéleti és társadalmi tragédiákról árulkodó történetek, amelyből százszámra akadt ekkoriban.
És hasonló eseteket nemcsak a „hétköznapi emberek” éltek át. Az Edda frontembere, Pataky Attila például több alkalommal volt szerencsés ufóval találkozni, sőt állítólag egyik korábbi feleségét és más családtagjait is kontaktálták a földönkívüliek. Pataky észleléseiről önéletrajzi könyvében, és az Edda munkásságát feldolgozó kiadványban is részletesen beszél, igaz, élményei nem csak a 90-es évekhez köthetők. Iskoláskorában villámcsapásból segítették lábadozni szürke űrlények, fiatal felnőttként második típusú találkozást élt át, néhány éve pedig Miamiban volt szerencséje ufókkal társalogni. Nemere István magyar sci-fi-szerző tudományosabb hangvételben megírt, de alapvetően más könyvekre és beszámolókra támaszkodó, az ufókérdést is feszegető, illetve rengeteg további kérdést felvető munkái tovább fokozták a rajongást.
Hogy mennyire össztársadalmi jelenségről volt szó, mutatja az is, hogy a Magyar Televízió ebben az időszakban külön magazinműsort szentelt a természetfeletti, megmagyarázhatatlan jelenségek elemzésének. A fiatalon elhunyt, népszerű újságíró, Déri János nevéhez fűződő Nulladik típusú találkozásokban hazai szakértőkkel beszélgettek paranormális jelenségekről, ufókról, és több külföldi ufóészlelést rekonstruáló filmet is levetítettek. Gyerek és felnőtt ezt leste – legalábbis nálunk.
Tegye fel a kezét, aki nem rettegett a műsor főcímétől! Én azóta se nagyon láttam félelmetesebbet: pirosban vibráló vágóképek, a rettenetes hanghatások és A légy című (szintén nagyon félelmetes) horror átváltoztató kabinját idéző szoliban veszteglő kismacska kétségbeesett pofája tökéletesen előrevetítette, mennyi hátborzongató és zavarbeejtő jelenségről lesz szó.
Nem véletlen az sem, hogy szintén a 90-es években került fel szinte minden család polcára a Parker házaspár megmagyarázhatatlan jelenségekkel foglalkozó könyve, a Természetfölötti jelenségek atlasza, és az Amire nincs magyarázat című munka. Ha most olyasmi szöveget szeretnénk írni, hogy miért is voltak menők a 80-as, 90-es évek gyerekei, azt mondhatnánk, hogy akkor még nem volt Momo, csak spontán égés meg ufók, és lám, lám mégis remekül tudtunk félni... Felcsapva a könyveket, csodás, ufóktól sem mentes mesevilág tárul a szemünk elé. Poltergeistek és szelleműzés? A himalájai majomember? Ufó Exeterben? Gilderoy Lochkhartnak nem voltak ilyen kalandjai.
És nem csak könyvek vagy tévéműsorok születtek a témával kapcsolatban. A 80-as, 90-es évekre az ufójelenség popkulturális tényező lett. Liener Mártának Tegnap egy ufót láttam címmel írtak dalt (a 83-as nótában már az Alien és a Star Wars is felmerül az ufótéma mellett), amiben a lírai én hiába beszél a rendőrségnek és a barátoknak arról, hogy mit is látott előző nap, jellemzően csak furcsán néznek rá. Az, hogy a csinos Skála-háziasszonynak jó érzékkel habkönnyű dalt szereztek a témában, nem meglepő. De az már talán igen, hogy a piszkos blues-ban utazó Takáts Tamásék három nótát is szenteltek a sztorinak. Bár mindhárom szerzeményt érdemes meghallatni, a korszellemet talán az Ufót lát a jeti című dal festi le a leghitelesebben.
A KFT is reagált, ironikus/vicces dalt írtak 1990-ben, olyan vicces sorokkal, mint
„Nagyon úgy néz ki, emberek, Danikennek igaza lett, a sok tudós meg elmehet...”
Ja, és ott van a már épp nem 90-es években készült, de az előzményeket a gyerekek számára is jól összefoglaló 100 Folk Celsius-sláger, az UFO .
„Esténként, ha unatkozol, és az eget kémleled, S jó lenne, ha valami most történne veled. Egyszer csak meglátod a cikázó fényeket, Csak azt nem tudod, hogy ez… ez vajon mi lehet.”
Végül pedig: mi sem bizonyítja jobban egy előadó, egy műsor vagy egy jelenség népszerűségét, mint hogy paródiák alapjául szolgál? Gálvölgyi Nulladik típusú találkozások-karikatúrájában épp egy parafenomén-sztorit vezet fel, amikor az adást egy ufó elől menekülő félőrült (Forgács Gábor) érkezése szakítja félbe. Később persze kiderül, hogy az ufó nem más, mint a feleség...
A pellengérezés csúcsa viszont nem ez a kissé blőd jelenet, hanem minden kétséget kizáróan a Markos–Nádas–Boncz-trió szerintem zseniális, 98-ból származó szkeccse, melyben egy szende háziasszony számol be egy ufóval folytatott szexuális kalandjáról. A jelenet önmagában is nagyon vicces, de összevetve az alapjául szolgáló dokumentumvideókkal, egészen fergeteges.
És mi a helyzet ma?
Semmi nem olyan, mint régen. Nemcsak, hogy nagy hype vagy felfokozott érdeklődés nincs már, de a sima nulladik típusú találkozásból is jóval kevesebb van. Nemcsak a szkeptikus nagyközönség, de a téma iránt érdeklődők is megerősítik, hogy évről évre drasztikusan csökken az észlelések száma. Nemhogy el nem visznek, de ide se nagyon jönnek manapság az idegenek.
Bár a Magyar Ufókutató Szövetségtől nem kaptunk aktuális adatokat, külföldről van számszerűsített tény. Két amerikai észlelésekkel foglalkozó szervezet, a National UFO Reporting Center és a Mutual Ufo Network is arról számol be, hogy az elmúlt 10 évben jelentősen csökkent a bejelentések száma. 2012 óta (körülbelül ekkor robbant az okostelefon-piac is) drasztikusan, több mint a felével esett vissza a riportszám annak ellenére, hogy ma már bármelyikünk készíthetne és közkinccsé tehetne egy-egy ilyen felvételt.
Érdekes trend, hogy miközben életünk minden területe jobban dokumentált, mint korábban bármikor, és az utcákat, köztereket és az égboltot is minden korábbinál több kamera pásztázza (a légkörbe érkezve felizzó tűzmeteorokról például számtalan amatőr, véletlen, illetve biztonsági kamerák által rögzített felvétel is készült), új, és ami még fontosabb, jobb minőségű kép vagy videó alig születik.
Nehéz megmondani, mi lehet ennek az oka, még ha az ufószkeptikusok úgy is érezhetik, mindössze helyreállt a világ rendje. Az okostelefonok elterjedése például biztosan ludas – egy olyan telefonnal, amibe a Leica szereli a kamerát, már nem olyan menő sejtelmesen elmosódó képet készíteni. (Igaz, egy, a The Guardiannak nyilatkozó ufókutató szerint az idegenek keltette elektromágneses térben a legjobb géppel se lehet rendesen fotózni... )
A másik lehetséges magyarázat, hogy egyszerűen elvesztettük az érdeklődésünket a téma iránt. Közel nyolcvanévnyi találgatás után még mindig nincs meg a mindenkit meggyőző bizonyíték, és ilyen körülmények közepette a legjobb szándék mellett is elfogy a lelkesedés. (Persze vannak, akik kitartanak: a többször emlegetett ufószövetség a hónap elején rendezte legutóbbi exopolitikai konferenciáját.)
Steuart Walton kultúrtörténész szerint még mindig foglalkoztatnak bennünket az idegenek, de a paradigma változott: az ufóhitet általános ufótagadás váltotta fel. Nem vagyunk már naivan ártatlanok, okosnak hisszük magunkat, rákeresünk, jobban tudunk, bebizonyítunk. Nem dőlünk be csak úgy.
Paradox módon lohasztotta a lelkesedést az is, hogy az amerikai kormány az utóbbi években nyilvánosságra hozta az elmúlt évtizedek ufókutatási eredményeit, többek között egy olyan radarfelvételt, amin egy nem beazonosított repülő valami látható, és nyíltan vállalták, hogy sejtelmük sincs róla, mi az. Nem mondták, hogy földönkívüli jármű, csak azt, hogy nem tudják, mi lehet. Ezzel a lépéssel még egy adag szelet kifogtak az ufóvitorlából: ha a kormány be meri ismerni, hogy nem minden, a légterében feltűnő jelenségről tudja, hogy mi, megdőlni látszanak az elhallgatásról, titkosításról szóló elméletek is.
Vagy lehetséges, hogy az űrtechnikánk fejlődésével már mi vagyunk a kor idegenjei? Hiszen már nem nálunk kutakodnak, hanem mi keressük az értelmes (vagy bármilyen) élet jeleit például a Marson.
Az ufók és az idegen lények, még ha a napi szintű érdeklődésünket nem is bírják már, részei az életünknek – ha másképp nem, hát kulturális ikonként. Farsangi jelmezek formájában, dísztárgyakként, ruházati cikkeken köszönnek vissza, valahogy úgy, mint Mickey Egér vagy a Jégvarázs szereplői. És nagyjából ennyire is vesszük őket komolyan.
Pedig, ha nagy fejű, zöld lények nem is biztos, hogy léteznek, a világűr méreteit megsejtve még mindig az tűnik valószínűnek, hogy nem vagyunk egyedül, és az erre vonatkozó perdöntő bizonyíték az évszázad tudományos felfedezése lehetne.
Szeretnéd te lőni a mindent eldöntő képet? Ufómegfigyelők szerint jó, ha elébe mész a dolgoknak, és türelemmel kémleled az eget egy félreeső, lehetőleg nyílt terepen, hátha feltűnik valami a horizonton. Csak legyen nálad az okostelefonod. Ki tudja?
