Elég-e 10 milla ahhoz, hogy boldog szülő legyél?

Gőzünk sem volt róla, hogy ez ilyen nehéz lesz!

Ez a mondat az, amit pszichológusként a legtöbbször hallok a párterápiára érkező kisgyerekes szülőktől. Csüggedtek, fáradtak, tanácstalanok. Furdalja őket a lelkiismeret. Nem értik, miért magányosak, miért és hogyan sodródtak ilyen messze a párjuktól. Azt hiszik, hogy ők rontották el. Pedig az a csoda, ha simán megy a családalapítás.

Mert a gyerekvállalás ma a kiszolgáltatottság érzésével jár együtt. Minden szinten.

Tágabban nézve ugyanis a kormány évek óta a konzervatív nemi szerepek mentén határozza meg a szülők helyét és feladatát, miközben a gazdaság, a munkaerőpiac működése ezt semmiben sem követi. A közvetített értékek, az elvárások és a lehetőségek nem találkoznak. Ez már önmagában is nyomasztó, nem beszélve arról, milyen érzés egy olyan társadalomban élni, ahol központilag szabják meg az ember elvárt életútját. Arra, hogy milyen változásokra lenne szükség a szülők, és különösen a nők társadalmi kiszolgáltatottságának csökkentéséhez, az elmúlt években sokan és sokszor rávilágítottak (helló, részmunkaidő, helló, normális oktatási rendszer).

A társadalmi problémáknak azonban lelki vetületei is vannak. Ez a lelki vetület ebben az esetben a bizonytalanság tartós és markáns érzése. Aki pedig bizonytalannak, kiszolgáltatottnak érzi magát, az nem tervez hosszú távra. Az nem tervez nagy családot.

Ezt a bizonytalanságérzést csökkenthetné a mikrokörnyezet, puhíthatná a család, ahol azonban éppen a gyerekvállalás időszaka az, amikor minden esetben komoly krízissel kell szembenézni.

A kormány által is képviselt, klasszikus forgatókönyv szerint az anya feladata a gyerekgondozás, míg az apa egyedül tartja fenn a családot, eközben próbál otthon is helytállni. Mindkettejükön nagy a felelősség, nagy a nyomás, de mivel jellegükben teljesen eltérő problémákkal küzdenek, a leterhelt másik sokszor nem tudja őket jól támogatni. A rengeteg feladat és a fáradtság sűrűjében először az énidő veszik el, aztán már a kapcsolat ápolására, gondozására sem jut idő. A pár tagjai lélekben egyedül maradnak.

Ilyenkor pedig elkerülhetetlenül jelentkeznek a kapcsolati problémák, melyeket jobb esetben a pár közös munkával, szeretettel és odafigyeléssel, magától vagy – jóval ritkábban – pszichológusi segítséggel megold, rosszabb esetben feladják a kapcsolatot, új partnert keresnek, vagy ami mindennél rosszabb: hangos vagy éppen néma feszültségben élnek egymás mellett, boldogtalanul. Ha nincs nagyszülői, baráti segítség, akkor a magány és a vele járó kiszolgáltatottság és bizonytalanság érzése is nő: ilyenkor a szülők tényleg csak magukra számíthatnak.

A gyerekvállalással a kétszemélyes családból három, majd négy főre bővülni minden kapcsolatban nehéz. Ezekről a nehézségekről azonban előre lehet tudni, így erre fel is lehetne készülni. Lehetne olyan lépéseket tenni, amelyek megkönnyítik a párok számára ezt az időszakot. Aki azonban nem készül fel lelkileg a természetes, elkerülhetetlen krízisre, arra, hogy megváltozik az élete, a párkapcsolata, az könnyen boldogtalan és magányos lesz, nem vállal egynél, esetleg kettőnél több gyereket. Aki pedig azt látja, hogy a környezetében mindenkinek, akinek gyereke van nehéz, az nem lesz motivált a gyerekvállalásra. Addig nem, amíg nem érzi magát biztonságban.

A 7 pontban vannak jó dolgok: a több pénz nyilván jó. A több pénz, a nagyobb támogatás nyilván segíti a biztonságot. Az anyagi biztonságot. Ez sok párnak elég meggyőző érv lesz a gyerekvállalásra: nagy könnyebbség elköltözni az anyóstól, autóval szállítani a kölyköket, de a boldog, békés szülői létet ez önmagában nem adja meg. Ettől még nem jön meg a közelség, az intimitás, ettől még nem lesz otthon szex. Ahhoz ugyanis a lelki biztonságra lenne szükség. Arra, hogy olyan társas védőháló tartsa a leendő és friss szülőket, amiben megtanulhatják, mi vár rájuk és a kapcsolatukra, amiben felkészülhetnek a gyerekvállalás okozta nehézségekre, amiben teret kaphat az öngondoskodás és a párkapcsolat ápolásának fontossága. Olyan védőhálóra van szükség, ami mellett nem kell, hogy a szülői szerep az egész életünkre ránehezedjen, amiben megmaradhatnak partnernek, barátnak, egy közösség részének. Olyan védőháló kell, amiben vannak nyugodtan átaludt éjszakák, vannak kettesben tölthető esték, és amiben van kihez fordulni, ha segítségre van szükség.

Ennek a védőhálónak a feltalálása, kialakítása egy ideális világban civil feladat lenne. Kezdődhetne a lelki működésről, a kapcsolatok természetéről szóló beszélgetésekkel az általános iskolákban, folytatódhatna párkapcsolati és szexedukációval a kamaszoknál, és kísérhetné a párokat a gyerek fogantatásától az első évekig. Nemcsak beszélgetéssel, információátadással, de élmény- és tapasztalatmegosztással, csoportos foglalkozásokkal, programokkal, gyerekfelügyelet vállalásával. Akár egy párkapcsolati védőnő.

Ettől az ideális világtól persze messze vagyunk, így a kiszolgáltatottság csökkentése, a belső biztonságunk, stabilitásunk erősítése ránk marad. És amíg ezzel a feladattal egyedül vagyunk, amíg a tágabb és szűkebb világunkban is ilyen markánsan van jelen a bizonytalanság, amíg ennyire ráül a mindennapokra és a jövőnkre, addig a többség nem fog három-négy gyereket vállalni. Ha akarna, se merne.

Ha pedig mégis belevágunk, akkor az egész család boldogsága érdekében a nulladik lépés tudatosítanunk, hogy a párkapcsolat gondozása a gyerekvállalás közben, a kisgyerekek mellett is a feladatunk. Párkapcsolatot gondozni pedig úgy lehet, ha odafigyelünk a másikra, kifejezzük, hogy fontos számunkra a jólléte, és meghalljuk, amit mond nekünk. Ez a minimum, amire ilyenkor a 7 pont mellett szükségünk van.