Annak megértése, miként rekonstruál elménk egy általunk tapasztalt múltbéli élményt, több szempontból is fontos lehet, például egy bűnügyi tanúvallomás esetében, mikor azt próbáljunk kideríteni, mennyire hiteles egy adott beszámoló a kérdéses esetről. A Birminghami Egyetem agykutatási központjának munkatársai azt a dekódolási folyamatot vizsgálták, mely elménkben akkor játszódik le, mikor egy emléket próbálunk vizuálisan feleleveníteni magunkban – szemlézi az egyetem által publikált kutatást a Science Daily. A tudósok úgy találták, hogy először a kérdéses látványhoz tartozó fogalom elvontabb, lényegre törőbb jelentését idézzük fel magunkban, ezután jutunk el az apróbb részletekig.
Ezért torzít az emlékezet?
Ez a folyamat éppen az ellentéte annak, ahogyan a megismerés akkor működik, mikor agyunk feldolgozza egy valóságban elénk táruló dolog látványát. Mikor első ízben pillantunk meg egy tárgyat, annak komplexebb vizuális jellemzőit – a színek, formák összességét – észleljük először. Az elvontabb, általánosabb információk, melyek alapján megállapíthatjuk, milyen típusú dologhoz is tartozik az adott látvány – legyen az egy szék, egy kutya vagy mondjuk, egy gitár – csak később kerülnek terítékre.
Emlékeink nem egzakt replikái a korábban a valóságban tapasztalt benyomásainknak. Gyakran rosszul emlékszünk egy adott dologra, sőt olyan eseményekről is lehetnek – hamis – emlékeink, melyek valójában meg sem történtek. Mint a tanulmány vezető szerzője, Juan Linde-Domingo PhD-hallgató magyarázza, az emlékezés egy rekonstrukciós folyamat, mely során mentálisan újraalkotunk egy korábban minket ért ingert. A folyamat működésébe azonban számos tényező belejátszik, például előítéleteink, világnézetünk vagy az adott dologhoz kapcsolódó érzelmeink. A tudósok most ennek az eljárásnak a pontos lépcsőfokait próbálták feltérképezni.
A vizsgálatban a részt vevő férfiaknak és nőknek különböző tárgyakról készült képeket mutattak, majd mindegyik dologhoz egy adott kulcsszót (pl. „tolni” vagy „elforgatni”) rendeltek a tudósok. Ezután arra kérték az alanyokat, hogy az adott kifejezés segítségével a lehető legrészletesebben próbálják meg felidézni a korábban látott tárgyakat. Eközben a tarkójukra helyezett elektródák garmadájának segítségével mérték a személyek agyműködését, mely adatokat a számítógépbe programozva a kutatók képesek voltak megállapítani, hogy éppen mikor milyen vizuális ingert idézett fel egy-egy résztvevő elméje.
Az algoritmus egyértelműen azt bizonyította, hogy az emlékeztető szó elhangzása után közvetlenül a kérdéses dolgot érintő kevésbé konkrét, elvontabb információk derengtek fel az alanyok tudatában (például, hogy vajon egy állatról vagy egy tárgyról van-e szó). A specifikusabb jellemzők, mint a szóban forgó dolog színe vagy alakja, csak később bukkant fel. Domingo szerint az, hogy agyunk elsőbbséget tulajdonít az absztraktabb fogalmi jellemzőknek, befolyásolja azt, hogyan torzulnak emlékeink, mikor újra és újra felidézzük őket. A szakértő úgy véli, hogy egy adott emlék egyre elvontabb lesz, és egyre inkább csak a lényegre koncentrál, minél többször elevenítjük fel magunkban.
A későbbi kutatások feladata elsősorban annak megállapítása lesz, hogy az emlékeinkben felidézett dolgok „fordított sorrendű” újraalkotása vajon állandó, a specifikus körülményektől független folyamat, és ugyanígy működik-e például egy olyan esetben, mikor az adott személy szándékosan próbál előbb az adott dolog konkrétabb jellemzőire visszaemlékezni. A tudósok reményei szerint memóriánk rekonstrukciós mechanizmusának feltárása számos gyakorlati haszonnal is járhat a jövőben, például a poszttraumás stressz kezelése során, vagy agyunk öregedésének kutatásában is segítheti a szakemberek munkáját.
