A Research Digest beszámol róla hogy, a Pennsylvaniai Állami Egyetem munkatársai azt igyekeztek kideríteni, melyek azok a hétköznapi, romantikus vagy nem romantikus élmények, melyek hatására szeretve érezzük magukat. Olyan dolgok, mint például a szeretkezés, az ölelés, az ajándékok vagy a bókok természetesen a többség számára egyértelmű jelentéssel bírtak. Más esetekben azonban, például mikor házi kedvencünk meglát minket az ajtóban, és boldogan ugrik a nyakunkba, mikor gyermekeink hozzánk bújnak, vagy mikor valaki együttérzését fejezi ki részünkre, már kevésbé volt mindenki számára egyértelmű a helyzet.
A belénk nevelt minták alapján szortírozunk
Abból a feltételezésből kiindulva, hogy az esetek többségében egyfajta kulturális konszenzus állhat a háttérben, Saeideh Heshmati egyetemi tanársegéd és kutatótársai ötszáz, 18 és 93 év közötti amerikai férfit és nőt kérdeztek online. A résztvevőknek hatvan különböző hétköznapi szituáció kapcsán kellett igennel vagy nemmel válaszolniuk arra a kérdésre, hogy az adott helyzetben szeretettnek érzik-e magukat vagy sem (ha akarták, az alanyok tartózkodhattak is a válaszadástól).
A fentebb említett példákon kívül a nagy többség egyetértett abban, hogy szeretettnek érzi magát olyan esetekben, mint mikor például valaki gondoskodik rólunk betegség esetén, valaki azt mondja nekünk, hogy „szeretlek”, vagy éppen mikor gyermekeinkkel játszunk. Ellenben jóval kevésbé volt konszenzus a résztvevők között olyan szituációk esetében, melyekben a helyzetet nem másik személy váltotta ki, például mikor azt kérdezték tőlük, szeretve érzik-e magukat, ha kedvenc ételüket ehetik, vagy ha ragyogóan süt a nap.
A vizsgált személyek teljes mértékben egyetértettek abban, hogy
azokban a szituációkban nem érezzük szeretve magunkat, amikor valaki túlzott kontrollt kíván gyakorolni felettünk
– például folyton megkérdezi, hová megyünk, vagy minden idejét velünk akarja tölteni. A kutatók ennek okát az amerikai néplélekre jellemző individuumkultuszban látják, vagyis abban, hogy számukra a személyi szabadság mindennél előbbre való. Ebben más kultúrák eltérhetnek a vizsgált egyesült államokbeli mintáktól.
Érzed-e?
A tudósok azt is megfigyelték, hogy mely csoportok között nagyobb vagy kisebb az összhang annak kérdésében, hogy egyes helyzetekben szeretve érzik-e magukat. Megállapították például, hogy a férfiak kevésbé értenek egyet, míg a nők esetében egységesebb válaszok születtek. Ennek oka az lehet, hogy míg a férfiak több hangsúlyt fektetnek a szeretet szenvedélyes, szexuális oldalára, a nők ezzel szemben könnyebben azonosulnak annak – a kérdéssorban előkerült – hétköznapi megjelenési formáival.
A kutatás azt is megmutatta, hogy a vizsgálat idején párkapcsolatban élő személyek jobban tisztában vannak vele, mikor érzik szeretve magukat, ami abból eredhet, hogy ők az egyedülállóknál gyakrabban kerülnek ilyen helyzetekbe. Továbbá az is kiderült, hogy a fehér rasszba tartozók is hajlamosabbak jobban egyetérteni az adott kérdésekben, mint más etnikumok képviselői, melynek oka az lehet, hogy mivel a társadalomban ők vannak többségben, a konszenzus az ő alapvető élményeikre épül.
Nyilvánvaló, hogy azok a személyek, akik magukat engedékenyebbnek tartják, jobban hajlottak a közös konszenzus által elfogadott válaszokra, az azonban meglepő eredmény, hogy a lelki betegségekre hajlamosabb, kevésbé stabil személyiséggel rendelkező alanyok esetében is kellően nagy volt az egyetértés. A pszichológusok ezt azzal próbálják magyarázni, hogy ezek az emberek ugyanúgy megélik a szeretet formáit, mint szerencsésebb alkatú társaik, ha esetleg hozzájuk képest kevésbé állandó jelleggel is.
A legfőbb tanulság azonban, melyet Heshmati és társai levontak vizsgálataikból az, hogy az emberek a romantikus jellegű szituációknál jóval szélesebb körű és változatosabb helyzetekben élik meg a szeretet élményét, továbbá az, hogy habár a szeretet érzése minden embernél mást és mást jelent, mégis létezik konszenzus – legalábbis az USA-n belül – arról, hogy milyen esetekben érezzük szeretve magunkat.
Fontos még megemlíteni, hogy a kutatásban részt vevő alanyok nem saját élményeik, hanem általánosított szituációk alapján válaszoltak a feltett kérdésekre. Az eredmények talán mást mutatnának, ha a megkérdezetteknek a velük a múltban megesett dolgokra kellett volna reagálniuk. Ettől eltekintve Heshmati és csapatának munkája fontos kiindulópontot ad jövőbeli vizsgálódások számára, és arra ösztönöz, hogy más kultúrák esetében is elvégezzünk hasonló felméréseket, majd összevessük azokat jelen kutatás tanulságaival a szeretetről.
