Cecelia Ahern első ránézésre igazi energiabomba, csak úgy ragyog, amikor a regényeiről beszélhet. Az Utóirat: Szeretlek (P.S. I love You) óta évente ír egy új könyvet, és ezt a jó szokását nem is szeretné egyhamar abbahagyni. Sokoldalú nő, aki szinte bármilyen témából történetet varázsol, ezért nem szereti, amikor romantikus regényíróként skatulyázzák be, a szeretet és a szerelem jellemformáló erejét mégis fontosnak tartja. Cecilia Ahern, aki a 89. Ünnepi Könyvhétre érkezett Budapestre, képzeletről, szerelemről, jövőről és az új könyvéről, a Lantmadárról is mesélt a Díványnak.
21 éves voltál, amikor megírtad az Utóirat: Szeretlek című könyvet. Gondoltad volna, hogy ilyen fiatalon ilyen sikeres leszel?
Nem, dehogy! Egyáltalán nem gondoltam. Amikor belekezdtem a könyvbe, csak magamnak írtam, nem akartam kiadatni. Éppen befejeztem a főiskolát, és próbáltam kitalálni, hogy mit kezdjek az életemmel. Megírtam három fejezetet és az anyukám elolvasta. Elképesztően tetszett neki, azt mondta, hogy meg kéne próbálnom kiadni. Tudni kell, hogy ő egy nagyon őszinte ember. Arra gondoltam, miért ne? Kerestem egy ügynököt, és utána minden megváltozott. Ha azt próbáltam volna elérni, amit elértem, biztosan nem sikerült volna. Hihetetlen az egész.
Az Utóirat: Szeretlek és az Ahol a szivárvány véget ér című könyveidet megfilmesítették. Milyen érzés volt filmvásznon látni a saját történeteidet?
Imádtam őket! Leírhatatlan érzés volt. Elképesztően szürreális ott állni egy szobában, amit én képzeltem el. Ezek a történetek a semmiből jöttek, és valaki életre keltette őket, a szereplők pedig kiléptek a könyv lapjai közül. A forgatókönyvek is fantasztikusak lettek. Alakítottak az eredeti cselekményen, egészen mások lettek, de úgy gondolom, hogy a történet lényege, a főszereplők és a befejezésük – a három legfontosabb dolog - nem változott. Az egész igazán izgalmas volt, és nagyon jót tett a könyveknek. Egy teljesen új közönséget értem el, azokat, akik amúgy nem olvasták volna el a regényeimet.
Tinédzserként táncoltál, énekeltél és pantomimeztél, később újságíróként dolgoztál. Hogyan lett belőled végül regényíró?
Rajongtam a táncért és az éneklésért, amikor fiatalabb voltam. Ez volt minden, amit igazán szerettem csinálni. Végül úgy döntöttem, hogy jelentkezem a főiskolára, el akartam végezni a média és kommunikáció szakot. Tanultam filmtudományt, tévés műsorkészítést, rádiózást és a nyomtatott újságírást, ami nem volt a kedvencem, sokkal jobban szerettem a kreatív írást főként olyan dolgokról, amik nem valósak. Miután elhatároztam, hogy a filmkészítés érdekel, rátaláltam arra a területre, ahol történeteket mesélhettem. Egész életemben írtam, de csak hobbiként, eszemben sem volt megosztani másokkal. Mindig különböző történeteket találtam ki, de csak otthon, magamban, végül mégis megtaláltam az utam.
Évente új könyvet írsz. Mi a titkod? Nem félsz a kiégéstől?
De, lehetséges. Könnyen megy a koncentráció, késztetést érzek az írásra, és a legfontosabb, hogy nem azért írok, mert muszáj, hanem mert ezt választottam. Úgy értem, nyilván írnom kell, mert ez a munkám, de tavaly egyetlen regényt sem írtam, tudom, hogy fontos az is, hogy szünetet tartsak.
Azt hiszem, azzal, hogy folyton különböző témákról írok, újabb és újabb kihívások elé állítom magam. Minden történet más, amiket igyekszem mindig más szemszögből megközelíteni, és ez folyamatosan fenntartja az érdeklődésem. Mindig új témára van szükségem, amit kutathatok, új karakterekre, és minden könyvnek megvan a saját hangja is.
Honnan meríted az ihletet? Inkább az a fajta író vagy, akit a saját élete inspirál, vagy inkább az, akit másoké?
Talán a kettő keveréke. Mindig azt mondom, hogy három dolog van, ami megihlet: a képzelet, a megfigyelés és a tapasztalás. Úgy értem, nem tudok olyanról írni, amit még nem éreztem, de a történeteimet nem magamról írom, ennek ellenére bennük van minden, amit valaha megtapasztaltam az életemben, ezért tudok szívből írni. Nem vagyok az az ember, aki amerre csak jár, másokat figyel és leírja, amit hall, mert ez nem igazán érdekel. Sokkal inkább a képzeletemből élek. Nem vagyok indiszkrét, nem akarok mindenről tudni, amit az emberek csinálnak. Ennek ellenére természetemnél fogva kíváncsi vagyok, főleg a „mi történt volna, ha” érdekel.
Van, hogy nehezen megy az írás? Mit csinálsz ilyenkor, hogy átlendülj?
Rengeteg ilyen van. Van egy irodám az otthonomhoz közel. Fontos, hogy legyen egy konkrét hely, ahova elmehetek dolgozni. Ez az én kreatív terem, ahol biztonságban érzem magam, ahol nyugodtan álmodozhatok. Az elmúlt tizenöt évben sokszor rámjött a pánik, hogy nem tudom ezt vagy azt a könyvet befejezni, de aztán mindig rájöttem, hogy vannak olyan technikák, amivel tovább tudom mozdítani a történetet. Egyszerűen nekigyürkőzöm, és dolgozom tovább, de nem úgy, hogy amit leírok, idegen legyen tőlem. Tudod, ha problémának élem meg, az nem tesz jót a történetnek. Amikor belekezdek valamibe, a fejemben csak egy üres lapot látok, szóval tisztáznom kell magamban, hogy hova akarok eljutni, de nem azt, hogy hogyan. Megtanultam, hogy azt írjam le először, amit már tudok, és utána majd jöhet a többi. Követem a történetet, követem a karaktereket.
Összesen 15 könyvet írtál eddig. Van kedvenced közülük?
Igazság szerint tizenhetet írtam, de kettőt még nem publikáltak. Az üveggolyók titka a kedvenc könyvem, és természetesen a Lantmadár, ami most, utána jelent meg. Mindig az áll a legközelebb a szívemhez, amin éppen dolgozom, mert egyre jobb leszek, egyre idősebb és egyre inkább máshogy írok, de Az üveggolyók titka igazán különleges számomra. Ez egy apa-lánya történet, ami az üveggolyókról szól. Hihetetlenül átfogó kutatást kellett végeznem, hosszú órákat töltöttem egy üvegkészítővel, aki megmutatta, hogy hogyan születnek meg. Nagyon szerettem ezt a könyvet írni, ráadásul rátaláltam egy újfajta hangra is. A lányt, a harmincöt éves nőt meglepően nehéz volt kidolgozom, ellenben az apával, aki elmeséli az életét ötéves korától egészen hatvanöt éves koráig. Ez az egyik kedvenc könyvem.
A legújabb könyved, a Lantmadár egy olyan lányról szól, aki a háborítatlan természetből kiszakadva egy nyüzsgő, modern városban találja magát, ahol mindenki ki akarja használni a tehetségét. Jellemezhetjük a regényt a 21. század kritikájaként?
Ez a könyv nem igazán kritika. Azt szerettem volna megmutatni, hogy mi történik egy introvertált emberrel, akit körülvesz a természet és biztos abban, hogy ki is valójában, majd hirtelen bekerül a modern, városi életbe. Laura meghallja azokat a hangokat is, amiket senki más ebben a rohanó világban, és magába szívja az életet. Az emberek furának vagy varázslatosnak tartják, pedig nincs is benne semmi különös, csak egy egyszerű lány, akinek jó megfigyelő készsége van. Nem kritikát akartam írni, inkább csak egyfajta kontrasztot szerettem volna állítani. A kritika sokkal inkább a tévés világnak szól, a tehetségkutatóknak, ahogyan beszippanják a fiatalokat a saját világukba és a maguk képére formálják őket, és pont ezáltal veszítik el a szépségüket és a különlegességüket.
Hogyan látod a jövődet? Rendíthetetlenül folytatod tovább a regényírást?
Igen, folytatom, amit eddig csináltam. Van két gyerekem, éljük a családi életünket, számomra ez a legfontosabb. Szeretném folytatni a karrierem, írni évente egy könyvet és közreműködni tévés és filmes projektekben, szeretnék egyre jobb íróvá válni, elérni egy szélesebb közönséget. A legújabb könyvem címe Roar lesz, az első novelláskötetem, aminek a harminc története harminc nőről szól, mind nagyon különbözőek, de egyvalami közös bennük, az átmeneti nehézség az életükben.
A cím azt az üvöltést szimbolizálja, ami mindannyiunkból kikívánkozik, amikor hirtelen minden nagyon nehéznek tűnik, és szükségünk van a változásra. Szürreális, nem mindennapi, mókás, néha sötét történetek ezek. Nagyon izgatott vagyok, mert ennek a könyvnek a megírása öt évembe telt. Azt szeretném, hogy aki még nem olvasott tőlem semmit, az a Roar-t vegye a kezébe. És persze a Lantmadarat.
