A harcos címmel jelent meg Csernus Imre legújabb könyve, amelyet a budapesti Hadik kávézóban rendezett sajtóreggelin mutatott be a Jaffa Kiadó. A könyvbemutató utáni rövid beszélgetés alatt a szerzőt kérdeztem félelemről, narkósokról, és persze a hétköznapokról is.
Miben volt más A harcost írni, mint a többi könyvét?
Még akkor is jó volt írni, amikor a fájdalmas dolgokról írtam. Ennek itt volt az ideje, sokan kérdezték, hogy miért hagyom ott a Lipótot, amikor sikeres orvos vagyok, miért számolom fel a magánpraxist, amikor hosszú hónapokat várnak az emberek, hogy eljussanak hozzám. Úgy érzem, hogy nagyon fontos a megújulás és hogy menjek tovább.
Hogyan hozza meg az ember ezt a döntést?
Először jön az önindítás, hogy miért ne. “Á, rosszul gondolkodom, jó nekem, minek ugrálok én itt” - ez mind annak a jele, hogy az illető ember elkezdett hazudni magának. Olyasmibe belekényszeríteni magát, ami régóta nem jó. Ahogy le is írom a könyvben, hogy "ugye tudja, hogy a legdrágább kincsünk micsoda, kisasszony?".
Micsoda?
Önnek micsoda?
Nekem a családom, az önbecsülésem, az egészségem.
Tök jó, és még? Amiből nem tudja, mennyi van hátra?
Az időm. Igen, abban igaza van, az elég fontos.
Na látja, az idő a legfontosabb. És azt az időt kétféleképpen lehet eltölteni: vagy bedugom a fejem a homokba, vagy a másik, hogy látok. Aki benne marad a darálóban, nem lesz laza. Görcsös lesz és merev.
A magyar emberek nem lazák...
Kurvára nem lazák. Be vannak feszülve és búval baszottak. Látszik, hogy állandóan agyalnak és félnek a közeljövőtől.
A könyvben ír arról, hogy a szülei mit rontottak el az Ön gyerekkorában. Ezt megbeszélte velük?
Nem is arról van szó, hogy mit rontottak el, hanem inkább arról, hogy az érzésekről beszélni kell. “Figyelj ide, anya, úgy érzem, hogy számtalanszor kiheréltél. Helyettünk oldottál meg helyzeteket, nem hagytad, hogy én oldjam meg. Tök jó, hogy jót akartál, de valójában kényelmessé tettél” - például így.
Egy csomóan nyomják a mamahotelben mostanság.
El is kúrják és ki is herélik a gyerekeiket. És nevelik a puhapöcsöket. (nevet)
A félelemről sok szó esik a könyvben. Csernus Imre mitől fél?
Én most semmitől, itt ülünk a kényelmes széken, mitől féljek? Most nem félek semmitől. A belső lazaság akkor alakul ki, amikor egy ember meg tudja oldani a félelmekkel teli szituációkat. Amikor elkezdtem ezt a könyvet írni, eszembe jutott az a szó, hogy harcos. Nekem a harcos azt jelenti, hogy valaki a félelmekkel teli élethelyzeteit megoldja.
Azt mondta, sokat volt a halál közelében.
Igen, sokat voltam a közelében.
Milyen érzés egy haldokló közelében lenni?
Tapasztalás. Előbb dühítő, majd frusztráló. De rájöttem arra, hogy az orvos mint segítő, tegyen meg mindent, amit tud. Fontos, hogy tiszteletben tartsa, hogy ő orvos. Egy eszköz csak.
Engem az fogott meg, hogy van egy olyan fejezet a könyvben, hogy A narkósok a társadalom cápái. Mit ért ezalatt?
Nagyon fejlett manipulációs mechanizmusokkal bírnak, ezért ők a cápák. Képesek olyan eszközökhöz nyúlni, amelyekre a legtöbb ember még gondolni sem mer, mert a hétköznapi kommunikációban és konfliktuskezelésben ezek nem fordulnak elő. Ők meg a végletekig képesek elmenni.
És hogyan lehet velük zöld ágra vergődni? Önnek sikerült?
Nagyon fontos először átgondolni, hogy mit fogok mondani, amit be is tudok tartani. Ebben a nihilisztikus világban a legfontosabb a következetesség, mert ha az nincs, akkor bárki, aki velük szemben áll, hiába van jó szándék, jóindulat, segítőkészség, megy a levesbe. Ugyanis olyan gyorsasággal lesz áldozat, hogy észre sem veszi. Csak, hogy kopp, kopp, és megint kopp.
És fel kell készülni arra, hogy ha a másik a legdurvábbat húzza, én arra milyen durva reakciót fogok tenni, de úgy, hogy ezt el is mondom neki előre.
Ezt Ön is mindig így csinálta?
Nem, nagyon sokszor ráfáztam én is.
Ha lát egy drogost, akkor nem kapcsol be az ösztön, hogy segítene rajta?
Nem, dehogy. Tudja, ez a segítés olyan, hogy mindenki csakis önmagán segíthet. Én nem tudok rajta segíteni.
Csernus Imre már egy jó ideje nem praktizál, vidékre költözött, az Egerhez közeli Noszvajon él, ahol egy kávézót és egy kulturális fogadót működtet.
“Hétvégenként a Csendülőben én vagyok a pincér, tartom a tálcát, mosogatok. Már rég nem érdekel, hogy a legjobb legyek. Inkább az a fontos, hogy hiszek-e abban, amit csinálok, és fontosabb, hogy érezzem, hogy élek” - mondja.
