A hétvégén ünnepli 70. születésnapját Gálvölgyi János. Éppen ötven éve van a színészi pályán, most is több darabban játszik, műsort vezet a Klubrádión, és tele van a naptára. Születésnapozásról, színészetről, szövegtanulásról, okostelenfonról és a bohócgyűjtésről is kérdeztem az Andrássy úti Művész Kávéházban.
Itt ez a nagyon szép, kerek szám, ami a születésnapja, és van egy másik szép, kerek szám is, ami pedig azt mutatja, hogy milyen régóta játszik. Hogyan éli meg ezeket az évfordulókat?
Nehezen. Utálom az évfordulókat, utálom a banketteket, nem szoktam ott maradni öt percnél tovább. Nem vagyok egy ünneplős típus.
És akkor hogy zajlik egy családi születésnap?
Sehogy, mert egész héten játszom, aznap is, másnap lesz egy nagy táncdalfesztivál, amit én vezetek, úgyhogy majd valamikor hétfőn vagy kedden leülünk a családommal egy rántott húsra. Nem szoktam ünnepeltetni magamat. Nem álszerénységből, csak nem az én világom.
De azért torta gondolom van...
Nem vagyok tortás. (nevet) Velem nem könnyű. És egyébként a rántott húsnál jobban szeretem már az indiait, a kínait, csak azzal ugye nem szokott az ember születésnapot ünnepelni.
Régebben mindig rántott hús volt újkrumplival, spárgával, amit nagyon szeretek, és emlékszem, nagyon nagy ajándék volt, hogy május 26-ra a nejem vett egy sárgadinnyét, ami akkor egy vagyonba került, és nem is lehetett kapni. Ez volt A születésnapi ebéd. De nem vagyok egy ünneplős.
Közben a naptárja továbbra is tele van, nem nagyon akar nyugdíjba menni.
Nem, ezen a pályán nincs nyugdíj, szerintem. Amíg az embernek az agya működik, amíg úgy érzi, hogy be tud menni és nem ciki, addig csinálja. Azt azért elkerülném, hogy azt mondják, hogy “jaj, csórikám, már maradna otthon a fenekén és nem mászkálna itt a színpadon!”, az nem jó.
A színház mellett rádiózik is, a Klubrádión vezet műsort, ahol komoly témákkal is foglalkozik.
Igen, ez nekem nem újdonság, korábban a Petőfi Rádió kívánságműsorát több mint tíz éven át vezettem Takács Marikával, aki a televízió bemondónője volt. A mostani műsorban azt szeretem, hogy nagyon jó dolog olyan emberekkel találkozni, akik egyébként mikor ülnének le velem beszélgetni. De úgy, hogy én meghívom őket és elvállalják, így kénytelenek velem beszélgetni. Szabó Istvántól a Csányi Vilmoson keresztül több mint száz vendégem volt, akiket én nagyon szeretek. Soha bele nem szóltak, hogy ki hívok meg, és olyanokat kérdezek tőlük, ami engem érdekel.
És ők inspirálják is?
Hát persze. Felkészülök az alanyomból, mit lehet kérdezni tőle, amit még nem kérdeztek tőle. Ugyanis, amikor az ember olyan sorozatban nyilatkozik, mint jómagam is, akkor elunja saját magát. Hiszen egy életem van, egyet tudok hazudni, nem tudok mást kitalálni. Volt már olyan kolléganője, aki azt mondta nekem, hogy “dehát ezt már mondta”. Mondtam neki, hogy ki tudok találni egy másik életet, de akkor Mark Twainnek hívnak és nem Gálvölgyinek.
Hogyan viszonyul az okostelefonjához?
Nagyon boldog vagyok tőle, használom is. Én nem a telefon ellen vagyok, hanem az ellen, hogy állandóan csak azt lehet látni, hogy az emberek mennek az utcán, és nyomkodják. Hát ennyire fontos ember nem vagyok. De az, hogy bárkit fel tudok hívni, hogy engem el tudnak érni, erre jó. De utálok szelfizni, ki kell erőltetni, hogy velem ne szelfizzenek, és nem sms-ezek. Pedig a lányaim annyit írnak, hogy Móricz Zsigmond, a Tolsztoj Leo nem írt annyit, mint ők írnak össze! Meg ez a rengeteg ember, akik nem beszélnek egymással, hanem mindenki nyomkodja ezt a borzadály telefonját - engem nem arra találtak ki. Nagyon nagy dolog az okostelefon, mert amikor eltévedtem, benyomtam a Waze-t, és odavitt a kapuba, ez marha nagy dolog. Tehát nem a butaság ellen vagyok, inkább az ellen, ahogyan használják. Sokan nem tudnak rendesen írni, olvasni sem.
Ha már olvasás, árulja el, hogyan tudnak a színészek annyi szöveget megtanulni? Például amikor több szerepben játszanak egyszerre. Van olyan, hogy valami véletlenül összekeveredik?
Hát az nagyon nagy baj, akkor azt mondja az elmeorvos, hogy uram, menjen haza, vegye be a gyógyszerét. (nevet) Nekem most jelenleg 8 darab van a fejemben, de itt most nem tudnék elmondani egyet sem. De ha este felveszem a jelmezt, kifestem magamat, akkor viszont igen. Van olyan darab, amit háromszáz valahányszor játszottam, de elő nem vettem szöveget több mint 10 éve.
És akkor mitől jut eszébe?
A színész olyan, mint a fóka. Tudom, hogy ha megfogom a poharat, akkor jön az a mondat. Én például azt nem tudom felfogni, hogy egy balett-táncos hogy tudja megtanulni, hogy mikor ugrik fel és mikor nem. Neki másra áll az agya, a színésznek meg a szövegekre. Ha azt mondják a színházban, hogy ezt a darabot levettük a műsorról, abban a pillanatban elfelejtem a szerepet.
A főiskolán Gáti József tanár úr, aki beszédet tanított, azt mondta - és nem akarok megbántani senkit - “szöveget tanulni fodrászsegédek is tudnak”. A színészet nem abból áll, hogy az ember megtanulja a szöveget. Annyi minden kell még hozzá...
Korábban tanított is színészetet. Mit látott a fiatalokon, ők most másképp tanulnak?
Mondok egy példát: itt van az a mondat, hogy Jó napot kívánok! Másképp mondom akkor, ha reggel meghalt az anyám, és másképp mondom akkor, ha hajnalban megszületett a gyerekem. Tehát egy Jó napot kívánok! csak egy egyszerű mondat leírva, azt megfejteni, hogy mi van mögötte, mit akart az író, erre lehet kinyitni a szemét, fülét az embereknek. Aztán az, hogy hogyan mondja, az már az ő dolga lesz. Egy ilyen kurzus alkalmával foglalkoztunk Molnár Ferenccel, és meg voltak döbbenve a hallgatók, hogy egy mondatban mi van. Én arra kértem a fiatalokat, hogy ha mondok egy nevet, akkor azt írják be a Google-ba, és tudják meg, hogy a saját szakmájukban ki volt az illető, mert ez egy folytatásos szakma, illik ismerni az elődeinket és tudni róluk, hogy mit csináltak.
A legtöbbször vidám szerepeket játszik, játszott. Hogyan éli ezt meg?
A jóisten nekem ezt dobta ki, nagyon büszke vagyok rá, de esküszöm magának, hogy sokkal nehezebb, mint drámai szerepeket játszani. Ha most itt előadok valamit a kutyámról, itt fogunk sírni mind a ketten, de hogy én megnevettessem magát, az egy egészen más dolog. Nem szeretem a hülyéskedést, gyűlölöm a vicceket, a humor az valami sokkal mélyebb és sokkal szomorúbb dolog, bármilyen fura ez az összetétel. Ha megnézi, a temetéseken lehet a legjobbakat röhögni, ahol a legjobban vissza kellene fojtani. Vagy iskolában, ahol nem szabad rosszalkodni. Vígjátékban az ember soha el nem tudja röhögni magát, valami drámában viszont nagyon gyakran előfordul, hogy nehéz megállni, hogy ne röhögjön az ember, akár nézőként, akár szereplőként.
Volt olyan, hogy nagyon várták Öntől, hogy vicces legyen és nem jött?
Bodrogi Gyula szokta azt mondani, hogy a néző nem hülye. Ha eljön egy olyan darabra, mint például a Hullaégető, amiben a Belvárosiban játszom, már a címe sem vígjáték. A néző meg nem hülye, pontosan tudja, hogy mire jön el. Aki beül arra, az tudja, hogy nem a Gálvölgyi Showból fogok előadni részleteket. A nézőt nem szabad lenézni. Ilyen egyszerű a dolog szerintem.
Sokan úgy tudják, hogy bohócokat gyűjt. Mikor kezdődött ez a hobbi? Látom, a nyakában is lóg egy.
Úgy, hogy amikor főiskolás voltam, a Szovjetunióban jártam és ott vettem magamnak egy Oleg Popov bohócot. Hazahoztam, mert nagyon tetszett, akkor terjedt el, hogy szeretem a bohócokat. Ez után premierekkor bohócokat kaptam a kollégáktól. Sok premier volt, sok születésnap, így összegyűltek a bohócok. A legutóbbi premieremre a feleségemtől egy gyönyörű zenélő bohócot kaptam. Ő is tudja, hogy nem gyűjtöm, de így jönnek a bohócok. Annak idején, ha azt mondtam volna, hogy Napóleon-aranyat gyűjtök, akkor már nem itt ülnék magával.
Jár cirkuszba?
Hát hogy a csudába ne? Persze, imádom a cirkuszt! Csak egyre kevesebb jó bohócot látok.
És egyébként jól van? Mindenfélét írtak az utóbbi időben az egészségi állapotáról.
Jól vagyok, igen, köszönöm szépen. Ez olyan szép, a múltkor a taxis kérdezte, hogy maga még úgy megvan? Azt hittem, hogy kirúgom, csak hát ő vezette a kocsit. Valóban volt olyan, hogy azt írták, hogy kivették három vesémet, de jól vagyok, köszönöm.
Önt mindenki ismeri Magyarországon, volt egy időszak, amikor örökké szerepelt a tévében. Az ismertség sosem volt teher?
A gyerekkori álmom az volt, hogy megyek az utcán, és engem megismernek. Most gondolja meg, hogy a jóisten megadta nekem ezt és tényleg megismernek. Nincsenek rossz tapasztalataim, de persze az embernek van mindenféle baja, nekem is van.
Előfordult olyan is, hogy a feleségem volt kórházban, ültem a váróban, odajött a nővér, kérdezte, hogy - A művész úr beteg? -Nem - mondom - a feleségem. Jaj, hála a jóistennek! - mondta merő jóindulatból.
Viszont megvan az a jó tulajdonságom is - hogy valami jót is mondjak magamról - hogy nem döglök abba bele, ha nem ismernek meg. Nem vagyok kötelező tananyag. Azt is látom, ha valaki direkt nem ismer meg, ennyi év után erre szemem, fülem van.
Nyáron azért pihenni is szokott?
Fogynak a nyarak, az ember rémülten látja, hogy már nem sok nyár van, tehát vigyázni kell a nyarakra. Úgy telik a nyár, hogy olvasok, fekszem a napon. Fiatalon már két hét után megőrültem, hogy jaj, istenem, mi lesz. Most már tudom, hogy semmi nem lesz.
Van akkor olyan pont az ember életében, amikor meg tud nyugodni? Ön meg tudja csinálni, hogy nem foglalkozik azzal, hogy mi folyik a világban?
Abszolút, persze! De attól, hogy én nem olvasom, nem nézem, attól a hírek történnek. De olyan értelemben ki tudom kapcsolni, hogy nem lesz tőle egy rossz félórám.
