„Eleanor Roosevelt niggerjeinek hívtak minket”

A szélsőséges rasszizmus és a merev társadalmi szabályok által torzított korban, a nagyvárosoktól elszigetelt iszapos, sáros Mississippi-deltavidékén játszódó történet egy fehér és egy fekete család sorsának végzetes egybefonódását meséli el – több szemszögből. Ez az egyik nagy erénye a regénynek. A hogyan.

1946-ot írunk. A nagyvárosból jött Laura McAllan egy számára idegen és rémisztő vidéki farmon kényszerül felnevelni gyermekeit – és gondoskodni zsörtölődő, bigott apósáról is –, miután férje egy gyapotültetvényekkel teli földet vásárol. McAllanéket és a több generáció óta a farmon élő Jackson családot eleinte csak gazdasági érdekek kötik össze, mígnem a megélhetésért folytatott küzdelem közepette két fiatal férfi tér haza a háborúból, hogy felvegye régi élete fonalát. Laura sógora, Jamie McAllan minden, ami a testvére nem: elbűvölő, jóképű és elveszett, a múlt emlékei közt bolyong. Ronsel Jackson, a McAllan-farmon élő fekete bérlők legidősebb fia kitüntetett háborús hős, ám hiába védte halált megvető bátorsággal a hazáját, a faji szegregáció korában nem veszik emberszámba.

Elvárták, hogy az életünket kockáztassuk olyanokért, akik ugyanúgy gyűlöltek minket, mint a káposztazabálókat vagy a japcsikat, ha nem jobban.

Gödröt ásnak, temetésre készülnek, így indul a történet, amivel megkezdődik a tragédiához vezető események felelevenítése. Homályos utalások, elfojtott indulatok, kételyek, bizalom, csalódás, szenvedély, gyűlölet, erőszak, szabadságvágy – a feszültség kezdettől fogva ott lebeg a sorok között, aztán egyetlen éjszaka alatt minden elfojtott érzelem a felszínre tör...

Ugyan miféle izgalmas dolgok történhetnek egy elmaradott vidéken? Nos, az árvizek nemcsak a gyapotföldeket zúzzák szét, de az ember lelkét is mocsaras, leharcolt hellyé teszik. A cselekmény magától hömpölyög, apránként kibontva előttünk a teljes képet, ahogy a hat főhős emlékeit, jól leplezett vívódásait és legtitkosabb vágyait megismerjük.

A váltakozó narratívának köszönhetően pedig minden egyes fejezettel szélesebb lesz a látókörünk, árnyaltabb lesz a kép, így már nemcsak egy őrlődő háziasszonnyal, de az alkoholista, tékozló, nőcsábász hírében álló Jamie-vel is együtt tudunk érezni, és persze azt is „személyesen” megtapasztalhatjuk, milyen érzés, amikor megszabják, hogy a közlekedési eszközökön hova ülhetünk; amikor orvosi ellátást sem kapunk a bajban, mert a fehér betegeké az elsőbbség; amikor el kell fogadnunk, hogy kuss a nevünk, ha nem akarunk balhét – csak, mert színes bőrűnek születtünk. Mintha a szerző ezzel az elbeszélő móddal azt akarná sugallni, hogy az előítéletek felszámolásának kulcsa az, ha belelátunk a másik világába, ha ítélkezés nélkül azt keressük, ami összeköt, nem pedig azt, ami elválaszt minket. Hiszen akit megismerünk, arról nagy eséllyel megváltozik a véleményünk.

Egyedül a gyűlölködő Papival nem tudunk együttérezni (akiről menet közben kiderül, hogy a Ku Klux Klan elkötelezett tagja), hiszen az ő személyes motivációját és mélyebb gondolatvilágát nem ismerjük meg. Emiatt maradt is bennem egy kisebb hiányérzet a regény elolvasása után. Szívesen belestem volna az ő „nyavalyás niggerező” megnyilvánulásai mögé is, ha már ilyen komoly mozgatórugója a történéseknek.

A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Jamie McAllan, majd Ronsel, a gyapotültetvényeken dolgozó Jacksonék jó eszű és a megaláztatást nehezen tűrő fia is hazatér a frontról. Nem találják a helyüket, kirekesztettnek, elveszettnek érzik magukat, annyira, hogy ironikus módon nosztalgiával emlékeznek Európára és a háborúra, ahol sok megpróbáltatáson mentek keresztül, de ott legalább megbecsülték őket – nem úgy, mint saját szülőföldjükön. A két magányos és traumatizált háborús hős hamar sorstársra talál egymás személyében, ám ezért a „törvénybe ütköző” viszonyért, a kölcsönös tiszteletért, mely sokkal erősebbnek bizonyul a faji különbségekre épülő romboló ideológiáknál, még keményen meg fognak fizetni.

„Eleanor Roosevelt niggerjeinek hívtak minket... Külön barakkokban aludtunk, külön legénységi étkezőben ettünk, külön latrinákba szartunk. Még külön vért is kaptunk – isten ments, hogy egy sebesült fehér fiúnak a végén néger vér keringjen az ereiben.”

Hazatérős családi dráma, szerelmi háromszög, korhű társadalomrajz

Ez a több szálon értelmezhető morális történet újra és újra azt igazolja, hogy a fekete bőrűek élete kevesebbet ér, mint a fehérek lelkiismerete. A rabszolgaság és a rabszolgatartás eltörlését követő polgárjogi mozgalom hangulata, az ebből fakadó társadalmi és szociális konfliktusok, az elfogadás problematikája, az afrikai amerikaiak diszkriminációja, a faji szegregáció, az ártatlanság, a bűnbeesés, bűnhődés és büntetés, valamint a különféle mentális betegségek mind-mind központi témája az úgynevezett déli gótika szépirodalmának. A Mudbound – Sárfészekben is megjelenik a házasságtörés, az alkoholizmus, a durva igazságszolgáltatás és a rasszizmus, ám Jordan sajátos stílusban, elegánsan tálalja a külső és belső konfliktusokat – és azok következményeit.

Hillary Jordan regénye nem megtörtént eseményeken alapszik, de a szerző nagymamájának és az édesanyjának élete inspirálták. Az Athenaeum Kiadó gondozásában nemrég jelent meg a könyv magyar fordítása, az író pedig már évek óta a folytatáson (Fatherland) dolgozik, mely az egyik katona Németországban született törvénytelen gyermekéről szól, aki útnak indul, hogy megkeresse édesapját az Egyesült Államokban, ahol már javában zajlik az afroamerikai polgárjogi mozgalom.