Mitől olyan boldogok és sikeresek a skandinávok, mit tudnak, amit mi nem? A Skandináv Ház Alapítvány szervezésében a Think:Nordic konferencián jártunk, ahol saját területükön kiemelkedő skandinávok meséltek aktuális társadalmi problémákról és azok Észak-Európában már bevált megoldásairól, a legfrissebb tudományos kutatásokról, kulturális és művészeti jelenségekről.
Vagyis személyre szabott orvoslásról, startupokról, biciklizésről, tévéről és klímaváltozásról. Kicsit okosabbak lettünk, kicsit irigyek, örülnénk, ha Budapest jobban hasonlítana Koppenhágára, és beleszerettünk a „lassú tévé”-irányzatba.
Svéd nagykövet: jövőre nők is legyenek, vagy nem jövök többet!
A rendezvényt Niclas Trouvé, Svédország magyarországi nagykövete nyitotta meg, aki egyből ismertette is a tíz pontot, amit követni illik, ha az ember jó skandináv akar lenni. De előtte még elmondta, hogy a tipikus északi apák sok időt töltenek családjukkal, a múltkor is nagyon büszke volt egyik (férfi)kollégájára, aki a követségen ebédszünetben épp pelenkázta gyermekét.
Ilyet ugyanis nem sok országban látni, és sokak számára szokatlan lehet a férfi-női szerepek ilyesfajta megosztása, nem beszélve arról, hogy Svédországnak bevallottan feminista kormánya van, a tények azonban őket igazolják. Egyenlő jogokban és egyenlő szereposztásban hisznek, és ez beválik: sok mutatóban élen járnak, az innovációk, a kreativitás, a fenntarthatóság mind szárnyal, ja, és még boldogok is.
A nagykövet bevallotta, hogy elég kényelmetlenül érzi magát amiatt, hogy a nap során vele együtt hat férfi lép az előadói pódiumra, és nulla nő - most ez így jött ki, de jövőre bizony fele-fele arányban kell majd a szervezőknek női és férfi előadókat meghívni, ha azt akarják, hogy ő is eljöjjön.
Személyes krédóját is megosztotta velünk, amely a tipikus skandináv értékeket sorolja fel 10 pontban. Hisznek 1. a liberális demokráciában, a nyitott társadalmakban, a törvényekben, 2. az egyenlő jogokban, 3. a transzparenciában, a szabad médiában, 4. globalizációra, külső hatásokra nyitott társadalomban, 5. a jövőbe néznek a múltba révedés helyett, 6. hisznek a kooperációban, a kompromisszumokban, a kölcsönös megértésben, 7. az EU-ban, a szolidaritásban, a közös problémamegoldásban, 8. az elesettek segítésében és a szervezett, kontrollált, legális migrációban, 9. a tényekben és a racionális párbeszédben, elutasítva a propagandát és az álhíreket, 10. a nemzetközi szabad kereskedelemben. Ezek az értékek azok, amelyek véleménye szerint a skandináv társadalmakat formálják, és szemlátomást jó irányba.
Izland génkészlete nyitott könyv
Az első előadó Magnús Karl Magnússon kutató, hematológus és genetikus – arról mesélt, hogyan és mire használják az Izlandon begyűjtött rengeteg genetikai információt. Izlandon ugyanis nagyjából 300 ezer ember él, ráadásul 90%-uk genetikailag is izlandi (szóval nem bevándorló vagy ilyesmi), és már majdnem mindnek ismerjük a DNS-ét.
A DNS-ünkben kódolt genetikai információ pedig ugyan nem határozza meg, milyen életünk lesz, de sok mindent mégis meghatároz: egy csomó betegség kockázatát, a személyiségbeli karakterünket, a külső megjelenésünket. Izland pedig genetikai kutatók számára kifejezetten aranybánya, az izlandiak ugyanis minimum hét generációra vissza tudják vezetni a családfájukat (még egy appjuk is van hozzá).
Precízen vezetik a betegkartonokat is, ha pedig ismertek a családfák, az egyes családtagok betegségei, valamint a DNS-ük, akkor abból csodás genetikai kutatásokat lehet csinálni (tényleg). Eddig 45 ezer izlandi génkészletét szekvenálták teljesen (azaz az egész DNS-ük ismert), és a felnőtt lakosság kb. felének a DNS-ét részben (csak a kulcsfontosságú területeket átnézve), de mivel lehet tudni, ki kinek a rokona, ezért ennyiből már valójában lehet következtetni a teljes lakosságra is.
A szakember két példán illusztrálta, mire jó mindez: ki lehetett például nyomozni, honnan származnak az izlandiak, melyik néppel rokonok. 800-ban érkeztek az első telepesek Izlandra, a történelmi források szerint leginkább nyugat-norvégok. Az y-kromoszóma vizsgálata alapján kiderült, hogy igen, az izlandi férfiak háromnegyed részben genetikailag nyugat-norvégok, a mitokondriális DNS viszgálatából azonban kiderült, hogy az izlandi nők túlnyomórészt észak-britek. Vagyis észak-írekkel és skótokkal csajozó norvég viking ősökről van szó.
Mire használható az orvosi gyakorlatban a DNS ismerete? Hát személyre szabott orvoslásra, mind megelőzés, mind gyógyítás terén. Léteznek ugyanis gyakori génváltozatok, amelyek egy picit emelik bizonyos betegségek kockázatát – ezekkel nem éri meg foglalkozni.
De léteznek ritka génváltozatok, amelyek ugyanakkor sokszorosára növelik a betegségkockázatot, ilyen például az Angelina Jolie kapcsán ismertté vált BRCA gén, amely a mellrák kockázatát 12-16-szorosára növeli.
Izlandon nagyjából 1200 nő hordozza a rákra hajlamosító mutációt. Más gének növelik egyes szívizombetegségek, szívritmuszavarok, más tumortípusok, vasanyagcserebetegség kockázatát. A kérdés innentől orvosetikai kérdés: szóljunk-e nekik? Tudassuk-e az emberekkel, hogy magas kockázatú gént hordoznak bizonyos betegségekre? Hogyan? Hívjunk fel mindenkit, aki hordozza a gént? Dehát joguk van a „nemtudáshoz”. Mindez vajon növelni vag ycsökkenteni fogja a betegellását költségeit? Ezek még nyitott kérdések.
A hozzászólásokból mindenesetre kiderül, hogy nem csak nekem jutott eszembe pár sötét, paranoid sci-fi-forgatókönyv, amelyben gonosz erők kihasználják, hogy egész Izland teljes DNS-készlete ismert, és persze rossz kezekbe kerül. Magnusson ezekre a felvetésekre elmondta, hogy Izlandon, akárcsak más skandináv országokban megvan a bizalom a tudományos vezetésben, a társadalomban és egymásban. Nyilván nem használják rossz célra a tudást! Ilyen is csak diktatúrákban nevelkedett paranoiás keleteurópaiaknak juthat eszébe (ezt már nem ő mondta, hanem én).
Biciklizni Dániában a legjobb
Lasse Schelde dán dizájner, fotós, várostervező, a fenntartható mobilitás szószólója, biciklis aktivista a koppenhágai biciklis kultúráról mesélt elszomorító dolgokat, majdnem sírtam. Mármint azért, mert itthon nem csupán fényévekre vagyunk mindettől, de nem is ebbe az irányba tartunk. A dánoknál nagy tradíciója van a bringázásnak, a 19. században már nők is bicikliztek, ami kirívó volt akkoriban.
A második világháború után itt is mindenki az autóban látta a boldogság zálogát, csakhogy 1973-ban olyan súlyos olajválság volt az országban, hogy kevesen tudták használni az autót, vasárnaponként pedig eleve tilos volt autózni.
Ekkor kapott erőre a biciklis kultúra, 1978-tól kezdve demonstrációkat szerveztek, és ezek működtek: infrastruktúrát, bicikliutakat kaptak. A tipikus dán bicikliút az úttestnél egy szinttel feljebb van, így az autó zökken, ha véletlenül ráhajt – ez az apróság lényegesen biztonságosabbá teszi a közlekedést.
Az adatok szerint a halálozási arány csökken, ha az ember biciklivel jár munkába, és ha heti legalább háromszor biciklizik, akkor kisebb eséllyel éri baleset, mintha csak heti egyszer tenné ezt (mert ügyesebb lesz). A fő kérdés Schelde szerint leginkább az, hogy milyen városban akarunk élni?
Egy koppenhágai belvárosi négysávos főutat például korlátoztak és kétsávosra szűkítettek, a külső sávokat megkapták a biciklisek és a gyalogosok – azóta az emberek több időt töltenek ott, a boltokba többen járnak, kiülnek kávézni, hiszen végre lehet hallani egymás szavát. A dánok, úgy tűnik, élhetőbbnek tartják az autómentesebb létet: 2008 óta Koppenhágában 57%-kal csökkent az autósok és 60%-kal nőtt a bicilisek száma. És minél többen bicikliznek, annál többen követelik majd a fejlesztést, így ez jó irány.
Az embereket a szakember szerint nem érveléssel lehet rávenni a biciklizésre, hanem azzal, ha megkönnyítjük számukra, hogy oda jussanak és ott parkoljanak, ami a céljuk: ma Koppenhágában van egy biciklis híd, ezért bringával a legtöbb helyre hamarabb és kényelmesebben odajutsz, mintha kocsival mennél. Teherbiciklit bérelhetsz a plázában, bicikliparkolók vannak, a külkerületekből bejáróknak „biciklisztrádák” készülnek.
Olyan várost szeretnének, ahonnan az emberek nem menekülnek ki az agglomerációba, hiszen az még több autóforgalmat generál – ezért az összes párt programjában szerepel valamilyen mértékű bicikliút-fejlesztés. Mindez anyagilag is megéri: minden lebiciklizett km 0.8 Euro nyereség a társadalomnak (kevesebb légszennyezés, kisebb egészségügyi költségek, stb.).
A hozzászólásoknál felmerül a kérdés, vajon a lakosság mekkora részének kellene biciklivel járnia ahhoz, hogy ez politikai erőt képviseljen, hogy pártprogramokban „megérje” a kedvükre tenni – Schelde 20-30%-ra tippel. Budapesten a lakosság 2-3%-a rendszeres bringázó. Nagy a kísértés, hogy felálljak és sírva könyörögni kezdjek az előadónak, hogy „vigyél magaddal!!!”, de ellenállok.
Mindenki legyen finn vállalkozó!
Rasmus Ekholm startup-szakértő, a Slush nevű, világviszonylatban is vezető startup-esemény fő szervezője. A fő eseményt Helsinkiben rendezik, de rendeznek ilyet Tokióban, Singapore-ban és Sanghajban is.
A finn startup- és vállalkozói kultúra a 2008-as években kapott új életre, a gazdasági válság a Nokiát is megrendítette, az üzleti szférában nem tombolt az optimizmus, a kutatások szerint a diákoknak csupán 4 százaléka érezte úgy, hogy a vállalkozás, cégalapítás valós karrierlehetőség.
Erre válaszul jelentek meg először helyi, egyetemi szinten az üzleti vállalkozást népszerűsítő társaságok, melyeknek célja a pozitív üzleti és startup-kultúra kialakítása volt. Ez be is jött, ma már a diákok 20 százaléka gondolkodik újításokban, saját cég alapításában. Olyan kultúra alakult ki, ahol a friss ötleteknek értékük van, inkubátorházak, csereprogramok, és kormányzati támogatás is segíti mindezt.
Ekholm kulcsfontosságúnak tartja a helyi közösségek szerepét, ugyanakkor aláhúzza, hogy ma már a környezetétől függetlenül vállalkozhat az ember, hiszen nyugodtan alapíthatsz céget mondjuk Észtországban akkor is, ha amúgy teszem azt Brazíliában élsz. Persze, csupán tízből egy startup sikeres átlagosan, de a kudarc csak annyit jelent, hogy jobb ötlettel kell előállnod.
Lélegzetvisszafojtva nézzük, ahogy egy tehén sétál végig a parton
Nagyobb sikert producerként nehéz elképzelni: Thomas Hellumnak fél Norvégia nézi a műsorát, minden második ember. Pedig unalmas. És lassú is, ezért hívják „slow tv”-nek.
A dolog 2009-ben született, amikor Hellumnak remek ötlete támadt: filmezzék le az Oslo-Bergen vonatutat, nagyjából hét óra, és adják le egyben, valós időben, vágatlanul. A köztévében, péntek délután/este. A csatorna vállalta a kockázatot, a műsor pedig nem várt sikert hozott, a szokásos pénteki nézettség sokszorosát. Később elérhetővé tették a videót online is, amely további hatalmas karriert futott be, sokan módosították, google maps-et tettek alá, vetítik spinning-órákon, kemoterápia alatt tumoros betegeknek, és még a jó ég tudja, hány helyen. Persze, nem hátrány, hogy az említett vonatút végig gyönyörű tájon vezet.
A vonatút felvételről ment, a csatorna következő dobása azonban már egy élő adás volt: a Bergen-Kirkenes hajóút, amely Norvégia nyugati partják követi, 1460 tengeri mérföld, öt és fél nap. Annyit tettek, hogy 11 kamerát szereltek a hajóra, és élőben adták a tévében az egészet öt napig. Egy idő után minden kikötőben várták őket a helyiek, norvég zászlókat lengetve, az adást 3,2 millió norvég nézte, és bekerült a Guiness rekordok könyvébe, mint a leghosszabb tévés dokumentumfilm.
Hellum szerint a „slow TV” nem művészet és nem meditáció, nem olyan, mintha azt néznéd, hogyan szárad meg a festék: ez is történetmesélés, csak épp benne vannak az unalmas részek is, cserébe viszont kiszámíthatatlan tud lenni. Elmesélte, amikor a hajóút során egy csónakot láttak, benne egy idős úrral, aki koronát viselt a fején, ebből arra következtettek, hogy talán születésnapja lehet – úgy öt percig tartott, míg elhaladtak a csónak mellett, ezalatt élő adásban rámondták a kérdést, ismeri-e valaki az urat, sokan bekommentelték a neten, ki az és hány éves, így a jelenet vége felé már feliratozni tudták az adást azzal, hogy „boldog 80. születésnapot, Olaf XY!”.
Hellum megmutat pár, néhány perces részt az adásból. Az egyiken a kamera a partot veszi a hajóról, a part mentén egy tehén sétál. Nézzük, ahogy sétál a tehén. A tehén elhagy egy házat. Megszökik? Hová tart? Egy kerítéshez ér. Egy előadóteremnyi ember figyeli lélegzetvisszafojtva, mit csinál a tehén. A tehén átbújik a kerítésen és tovább halad a part mentén. Hova? Miért? Később visszamegy a többi tehénhez. Imádom.
A vonatos és a hajós műsort követően Hellum és csapata nem fogytak ki az ötletekből. Lefilmeztek és valós időben leadtak 18 órányi lazachalászatot (spoiler: az első halat a 3. órában fogják ki), 8 órát abból, ahogy fahasábok égnek a tűzben, valamint nyírtak birkát és kötöttek belőle valós időben pulóvert. A köztévén, az adófizetők pénzéből. Hat napig közvetítették a rénszarvasok vonulását a számikkal. Az összes téma valamiképpen egy-egy norvég történetet mesél el, kapcsolódik az országhoz, az önazonosságukhoz – ugyanakkor Hellum azt mondja, neki eszében sincs megváltani a világot, csak jó tévéműsorokat akar készíteni.
Akkor is teszünk a klímaváltozás ellen, amikor nem!
Matthias Goldman klímaszakértő világszerte tart előadásokat a klímaváltozásról. Úgy látja, és ezt a pszichológiai kutatások is megerősítik, hogy az emberek a tagadásból (nincs is klímaváltozás) gyakran egyből a kétségbeesésbe és lemondásba lépnek át (már késő bármit is tenni), ez ellen pedig tehetünk. Hiszen egy csomó mindent teszünk a klímáért még akkor is, amikor nem is azért tesszük – erre mutat példákat és vet fel néhány ezzel kapcsolatos gondolatot.
A változtatás erőltetése nem válik be: az ENSZ országai Kiotóban írták alá az első egyezményt, amely a CO2 kibocsátást maximalizálta – csakhogy amelyik ország nem tudta teljesíteni, az később simán csak kilépett az egyezményből. Ugyanakkor Kínában az utóbbi évtizedben rengeteg szénnel működő erőművet bezártak, de nem a klíma érdekében, hanem a legszennyezés miatt: egyszerűen túl sok betegséget okozott a légszennyezettség, sokan estek ki a munkából, szorultak kezelésre, külföldi cégek és emberek sem akartak kínai városokba települni a légszennyezés miatt, gazdaságilag nem érte meg.
Ez a klímának is jó, ebből a szempontból mindegy, hogy Kína saját érdekében tette. Hasonló példa Indiában a napelemek elterjedése: nincs annyi olajuk, amennyi energiára szükségük van, ezért a kormányzat napelemeket telepít. Egy afrikai farmer bioüzemanyagot termel és használ, mert neki ez jobban megéri anyagilag, mintha benzint venne. Portugália szélenergiát termel és ad el Spanyolországnak, részben azon érzelmi okból, hogy most végre nem ők függnek a „nagy testvér” Spanyolországtól, hanem fordítva.
A Földközi-tengeren menekültekkel teli csónak – a szakemberek szerint a menekültválságnak nem lesz egyhamar vége, mert a klímaváltozás miatt a vízhiányos területekről menekülni fognak a népek. Vagyis ha utáljuk a más színű embereket és nem akarjuk, hogy idejöjjenek, akkor azt úgy lehet megakadályozni, hogy tenni kell a klímaváltozás ellen. Sokféle motivációból cselekedhetünk, a lényeg az eredmény. A Spotify használatával is teszünk a klímáért, hiszen nem vásárolunk CD-ket és CD-lejátszókat.
A jégtáblán szomorkodó jegesmedve Goldman szerint elég béna „arca” a klímaváltozásnak, mindne marketinges tudj aezt – és még egy ilyen béna jegesmedvével is milyen sok mindent sikerült elérni az utóbbi években, van párizsi egyezmény, még Trump is jót tett az ügynek, mint közös ellenség, vannak jó példák, nem kétségbeesni kell, hanem ezen az úton haladni tovább. A skandináv országok természetesen az élen járnak: Svédország a világ CO2 kibocsátásának 0.15%-áért felelős, de ezt is csökkentik, jó példát mutatva a többi országnak.
