Annyira vagy beteg, amennyi titkod van!

A klienseivel végzett addiktológiai munkája során Bajzáth Sándor szenvedélybeteg segítő rengeteg titokkal, tabuval szembesül. Ezek gyakran olyan történeteket takarnak, amik erősen befolyással lehetnek  a függőség kialakulására, vagy tartós fennmaradására. Arról, hogy mik a hajlamosító tényezők, már írt korábban. Most a hazugságok, titkok és tabuk függőség kialakulásában betöltött szerepét járja körbe két egymást követő cikkben a saját illetve más szerhasználó felépülő társak tapasztalatai, és a kliensei elmondásai alapján.

Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain), nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 15 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben.

Már több cikkben szerepelt, de nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a függőség családi betegség, és a függőség a titkok, a tabuk, a tagadás és az önbecsapás betegsége is egyben. Felépülő függők körében hallani, hogy annyira betegek, amennyi titkuk van. Ezekből a hazugságokból, tabukból, titkokból és ezek a klienseimre és más felépülő függőkre gyakorolt hatásairól szedtem össze egy csokorra valót.

Az alkoholista családokban

A leggyakoribb hazugság az alkoholista családokban, amikor tabu téma az, hogy apu vagy anyu iszik. Van valami, ami mérgez, ami mindenkire hat, ami mindenkit megnyomorít, ám erről a valamiről nem beszélünk. Titkoljuk, hogy foggal-körömmel fenntartsuk a jó, rendes család látszatát, miközben dőlnek ki a csontvázak a szekrényből. Ameddig ez a helyzet fennáll, és a család nem néz őszintén szembe a helyzetével, nem ismeri be, hogy baj van, nincs kimondva, hogy gond van, addig nincsen, nem is lehet megoldás, felépülés sem, megy az addikció a maga romboló útján, sokszor tragédiáig, halálig.

Általában a család önmaga és mások elől is titkolja a problémát, evvel növelve a bajt, ráadásul az ilyen családban felnövő gyerek már korán megtanulja a hazudozást. Hiszen arról, hogy apu iszik, nem lehet beszélni, mindenki mosolyog, tagad. Mit hall otthon?

A hozzátartozók sűrűn hazudnak, hogy fedezzék a szerhasználó dolgait. Evvel gyakorlatilag a család sírját ássák. Ők vállalják magukra ittas vezetés esetén, hogy vezettek, nehogy a párjuktól elvegyék a jogsit. Ők hazudják betelefonálva a főnöknek, hogy meg van fázva a férjük, amikor matt részegen képtelen bemenni.  Miért? Mert a hozzátartozó fél, hogy a férje elveszíti a munkáját, mert függő helyzetben van tőle, így ha megszűnik a munkája, éhen hal a család, ezért akkor is fedezi, amikor evvel az alkoholizmusát támogatja.

A szülők hazudnak a tanárnak valami hihetőt, hogy miért nem ment be az iskolába a teljesen szétcsapott gyerekük. A nők azt hazudják, hogy leestek a lépcsőn, ha a részeg férjük megcsapta őket. Az orvos is gyakran része a játszmának, amikor nem szembesíti a betegét avval, hogy a betegségeinek igazi okozója az, hogy az illető alkoholista, és csak a tüneteit kezeli. Vagy csak arra buzdítja, kicsit kevesebbet kellene inni.

A szülők ilyesmiket hazudnak a gyereknek:

“Csak elesett az anya, azért van monokli rajta…”

“Anya csak álmos…”

“Jó ember az apád, ha nem iszik…” Csak hát apa mindig iszik.

A kórházban, ahol csoportot tartok, hallottam egy alkoholista nőtől, akinek persze az anyja is alkoholista volt, hogy “anyával úgy játszottunk, hogy együtt dülöngéltünk, irtó jó móka volt…”

Vannak munkahelyek, amelyek utolsó lehelletükig védik az alkalmazottjuk drog- vagy alkoholhasználatát, mivel az olyan speciális tudással, képességgel rendelkezik, ami szinte pótolhatatlan, így bármit megtehet, mindent elnéznek neki.

Az én szüleim is védték az én szerhasználatomat. Pedig tudom, hogy mindig a legjobbat akarták nekem. Nálunk én voltam az, akit titkolni kellett, aki a család szégyenforrása volt. Amikor az egyik elvetélt leszokási kísérletemként kiköltöztem két hónapra a szüleim nyaralójába Pilisvörösvárra, és vendég jött hozzánk, mindig elbújtattak, azt mondták, nem vagyok otthon, és nem jöhettem le a felső emeletről, nehogy a szomszédok meglássanak sztondult, magatehetetlen állapotban, miközben a mákteát az anyám főzte. 

Amikor épp rehabokon voltam, az úgy volt mindig előadva, mintha külföldön tanultam vagy dolgoztam volna, így elvileg máris hazugságra alapozva indult volna az új életem, belemegyek a játszmába és én magam nem vállalom fel.

Olyan is előfordult velem, hogy nem a saját, hanem a szüleim lakásában tároltam az általam árusított kábítószert. Egyszer felvittem hozzájuk egy páncéldobozt és kértem őket, ezentúl hadd tartsam azt ott náluk, majd jövök érte időnként.

Ők soha nem kérdezték meg, mi van benne, ez tabu téma volt, nem beszéltünk róla, ám biztos vagyok benne, hogy sejtették, érezték, és nem merték maguknak sem bevallani, mit tartok abban a dobozban, amit otthon nem tarthattam, mert rendszeres volt akkoriban már nálam a házkutatás.

Minden nap átmentem hozzájuk, megkértem őket, ne jöjjenek be, amíg matatok. Ott porcióztam ki mérlegen a drogot, kipakettoltam, majd elköszöntem és vittem tovább az árut eladni, de ők soha nem kérdeztek rá, mit csináltam ott benn... Anyu amúgy gyakran mondogatta, hogy ő még börtönbe is menne helyettem, csak nekem ne legyen bajom, annyira szeret.

Droghasználóként voltak fura titkaim is. Például szégyelltem, hogy rákaptam egy időben az italra a drog helyett, később mellett, mert akkoriban még lenéztem az alkeszokat. Ennek eltitkolására az volt a taktikám, hogy nem egy helyre jártam inni, hanem körbejártam Kispest kocsmáit, és mindenhol csak egy fél liter savanykás vörös bort ittam, aztán továbbálltam, nehogy már azt gondolják rólam, hogy alkoholista vagyok. És miért pont vörös savanykásat ittam? Mert a mérhetetlen mennyiségű alkoholtól és gyógyszerektől meghíztam, felpuffadtam és úgy gondoltam ennek jó ellenszere a savanykás, főleg ha megspékelem sok szpíddel, úgy majd nem hízom.

A függő magának is hazudik

Én még nem vagyok annyira… Mások is csinálják. De hisz mindenki iszik… Én tudom kontrollálni.  A Xanax majd mindent megold. Mostantól csak füvezem, az nem gáz…

Vodkát iszom, annak nincsen szaga,így nem majd érzi senki. Csak este iszom, a gyerek ezt úgyse látja. Ez persze nem igaz, a tapasztalatom szerint mindenki pontosan tudja, hogy gond van, vagy minimum érzi.

A hazudozás

Az iskolában is elhazudják, hogy baj van otthon, ám ettől még a kisgyerek is ugyanúgy szégyelli az apját, kitalál meséket, hogy hogyan élnek otthon, álomvilágot kreál magának, és abba menekül, miközben mondjuk nem meri a barátait elhívni haza, mert vállalhatatlanok az otthoni állapotok.

Janet Geringer Woititz  írja az Az alkoholbetegek felnőtt gyermekei című könyvében, hogy ők akkor is gyakran hazudnak, amikor ugyanolyan könnyű lenne igazat mondani. Erre itt egy példa:

“Akkor is hazudtam, amikor nem volt tétje, vagy nem gondoltam azt, hogy valami rosszat csináltam, csak fogalmam sem volt, hogy azzal, amit mondok, milyen hatást váltok ki, ezért mindig valami mást mondtam, mint ami tényleg történt... Próbáltam kiszámítani azt, hogy ő mondjuk minek örülne. Amúgy nem biztos, hogy annak nem örült volna, ami az igazság, csak valahogy mindig mindent másképp mondtam.”  

A hazugság idővel szokássá válik, és később akkor is alkalmazzák, ha semmi szükség rá. A hazudozás a figyelemfelkeltés része is lehet, a gyerek ezt mással képtelen elérni.

Mi kell a felépüléshez?

Nagyfokú őszinteség magamhoz és másokhoz. Meg kell törni a tagadás, a hazudozás, az elhallgatás falait. Ebben nagy segítség lehet egy jó szakember, egy jó rehabilitációs intézet, vagy az önsegítő közösség. Kellenek az olyan terek, ahol nem leszek elítélve, minősítve azokért a dolgokért, amiket tettem, ahol képes lehetek megosztani a legbelsőbb titkaim, félelmeim, kételyeim, és így elindulhat valamiféle változás.

Ha kibeszélem a titkaimat, megkönnyebbülök, ha beismerem, amiket tettem, segítek magamon. Ha nem mentegetek meg másokat, segítek másokon, mert evvel lehetőséget adok arra, hogy találkozzanak magukkal, és lehetőségük legyen a változtatásra.

Ha nem így történik, az addikció tovább halad a megszokott medrében és a vége mindig ugyanaz, ahogy ezt egy 12 lépéses csoportban mondják: börtön, intézet, halál.