Láthatatlan falak között - egy szexuális zaklatás története belülről

Zanza!

Hogyan éli túl egy 16 éves lány az elviselhetetlent? Felfogja egyáltalán, hogy mi történik vele? A nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján Anna történetén keresztül mutatjuk be egy hosszú éveken át tartó szexuális zaklatás történetét.

Képzelj el egy nehéz helyzetben lévő tizenhat éves lányt, aki három éve elszántan ír verseket. A költészet számára nemcsak afféle szabadidős tevékenység, hanem a szavakban megélt legmélyebb valóság. Amikor jelentkezik egy irodalmi pályázatra, hogy életében először publikálják műveit, rövid időn belül szexuális zaklatás áldozatává válik. A teljes zavart külön növeli, hogy azonnal két elkövetővel találja szemben magát, egy férfival és egy nővel, akik házasságuk mögé rejtik valós tetteiket. Művelt, szuggesztív fogvatartóitól négy éven át nem tud szabadulni.

Follinus Anna 33 éves költő, eddig két kötete jelent meg, Gérecz Attila- és Junior
Prima-díjas. Történetén keresztül belülről követhetjük végig a zaklatás lélektanát: milyen tényezők kedveznek az elkövetőknek, miként viszik keresztül akaratukat, az áldozat miféle stratégiákkal éli túl az elviselhetetlent, majd - ha szerencséje van, és elég erős hozzá - hogyan kerekedik mindezeken felül.

A sajtót elárasztó Weinstein-botrány és #metoo kampány közepette, amikor sokan megnevezik korábbi zaklatóikat, Anna a legfontosabbnak azt tartja, hogy végre beszélünk erről a régóta elhallgatott témáról, ami hozzájárulhat az abúzus felismeréséhez és megelőzéséhez. Érzéseit beszélgetésünk némely pontján Az erőszak természetrajza című versének részleteivel világítjuk meg. A nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja mellett mi Anna történetével állunk ki.

Anna 16 évesen jelentkezett egy kiadó irodalmi pályázatára. A kétszemélyes kiadót egy
házaspár működtette, a férfi akkor 71 éves volt, a nő 49. Az első, 3-4 órán át tartó szakmai
megbeszélés a pár szépíró tagjával, a férfivel zajlott, aki már akkor meghitt, bensőséges
légkört teremtve Anna bizalmába férkőzött. Kérdéseinek nem csekély része a lány
körülményeinek feltérképezésére irányult.

"Sajnos sok szempontból nagyon kiszolgáltatott voltam" - emlékszik vissza Anna a tizenhét éve történtekre. "Miután apám másfél éves koromban öngyilkos lett, anyám komoly nehézségek közepette egyedül nevelt engem és két testvéremet. Ilyen helyzetben elkerülhetetlen, hogy alapvető emberi, lelki szükségleteinkben ne szenvedjünk hiányt. Családunk súlyos, feldolgozatlan traumákkal volt terhelve, melyek szinte észrevétlenül fejtették ki hatásukat. A titok, a tabu kedvez a tragédiák továbbélésének, hiszen amiről nem lehet beszélni, az nem is megoldható. Viszont mindig is fontos volt tudnom, hogy bár családom diszfunkcionálisan működött, én akart és szeretett gyerek voltam" - mondja beszélgetésünk elején.

Az irodalmi pályázat és a mentorral való első találkozás a fejlődés ígéretét hozták Anna életébe. Az erős kisugárzású férfi nagy tudással, meggyőzően beszélt, mindenképpen fel lehetett nézni rá. Kettejük között olyan aurát teremtett, mely az apahiány és a szakmai elhagyatottság vákuumának betöltésését is elképzelhetővé tette. "Mivel otthoni közegem nem tudta költői pályámhoz az intellektuális hátteret biztosítani, ekkor jutottam hozzá először az évek óta áhított segítséghez."

Hogyan képzeljük el ezeket a találkozásokat?

A házaspár számára, minthogy áldozatok kiszemelésében volt már
tapasztalatuk, hamar egyértelművé vált érzelmi, szellemi kiszolgáltatottságom. Rövid időn belül értésemre adták, hogy támogatásukat csak és kizárólag akkor nyerhetem el, ha teljes valómban alárendelem magam akaratuknak. Amikor a férfi első szexuális közeledését határozottan elutasítottam, megkezdődött a magas szintű manipuláció. Nem szabad elfelejteni, hogy a bántalmazás kifinomultsága egyenes arányban áll a bántalmazó intellektusával.

Prűdnek nevezett, majd figyelem- és szeretetmegvonást alkalmazott, ami akkori állapotomban a legjobb fegyvernek bizonyult, mert a már jól ismert, elviselhetetlen vákuumba lökött vissza. Elkövetőim mindent megtettek, hogy alternatív valóságukat kiterjesszék rám, melyben torz vágyaikat a szeretettel azonosították, míg a külvilág esetleges értetlenségét kispolgárinak titulálták.

Egy ilyen viszonyban végül teljesen felborulnak a kapcsolódás kiszámítható keretei: szorosan összefonódik a negatív és a pozitív véglet, mindent egyfajta félelem és értetlenség övez. A rossz érzéseket elnyomja a tehetetlen zavar. Az ártó tetteket negédes szavak leplezik, így az áldozat tudatilag egyáltalán nincs tisztában áldozati helyzetével. Valójában nem is engedheti meg magának, hogy tisztában legyen, hiszen nem képes rá, hogy zaklatóit legyőzze, sem pedig arra, hogy elmeneküljön tőlük, így megbízható jelzést csak a gyomor rándulásai adnak. 

Ha kínos kérdést mégis bárki föltett, tagadás mentén feslettek határok. Elméjük roncsig istenítve nőket egy egész világrendet összetákolt, melyben a gyönyört nem vigyázta morál, s mindkettő tette gáttalan, mit vágyott – – – szakrális fényben úsztatott e koráll, hogy véletlen se láthasd meg a zátonyt.

Miért maradtál?

Ez az egyik leggyakrabban felmerülő kérdés, és rendkívül nehéz megmagyarázni olyannak, aki soha nem volt hasonló helyzetben. A megközelítés alapvetően abban hibázik, hogy feltételezi az áldozat szabad döntését, pedig éppen ennek hiánya teszi áldozattá. Úgy kell elképzelni, mintha egy láthatatlan börtönbe lenne a személy bezárva, de éppen a falak hiánya által válik e fogság oly veszélyessé, hiszen mind az áldozat, mind a külvilág előtt letagadható.

Amikor a bántalmazást elszenvedő személynek nincs lehetősége a menekülésre, az elkövetővel szemben kialakul egy torz kötődési viszony, a Stockholm-szindróma, ami nekem kettőjük közül a nővel valósult meg sokkal szorosabban. Mivel ép ésszel nem lehetne kibírni a falak nélküli börtön valóságát, az áldozat teljes mértékben azonosul erőszaktevőjével, készséggel átveszi gondolatait és érzéseit, köztük a bűntudatot és szégyenérzetet is. Ezzel sikerül feloldania belső disszonanciáját, viszont hogy maga előtt is elfedje a folyamatot, egyszerűen szerelemként éli meg.

Kifeszült rongyként feküdtél az ágyon, míg testedből rabolták öntudatod – ha eztán lépsz, nincs lábad alatt lábnyom, s erdőd mélye helyett csak kontúrja zsong. Az akkor kívánt kiszolgáltatottság máig rettegő végpontok közt csapong, s bár szabadnak mondtak, legvadabb fogság, mikor rabja a rabtartóért rajong.

Minden elvontsága ellenére azért ennek a rabságnak is vannak kézzel fogható jelei: az
elkövetők amennyire csak lehet, elzárják áldozatukat a külső személyektől. Másokkal,
beleértve a korombelieket is, ebben az időszakban egyáltalán nem lehetett szoros
kapcsolatom. A házaspár folyamatosan választási helyzet elé állított: vagy a külvilág vagy ők és a költészet.

Az én szabadulásomat négy év után végül egy olyan személyhez fűződő szerelem eredményezte, akivel nem akartak vagy mertek szembeszállni. Viszont a  láthatatlan falak masszív voltát igazolja, hogy további tíz évig megmaradt egy szakmai kapcsolat, amikor munkámmal a kiadó működéséhez hozzájárultam.

Hogy lehet, hogy ebből a környezeted nem érzékelt semmit?

Nem kis mértékben nehezítette a háttérben folyó események felismerését, hogy a házaspár nemcsak engem zárt el a külvilágtól, hanem ők maguk is rendkívül elzárkózva éltek, és élnek mind a mai napig. Izolációm mellettük a nyári időszakban volt a legteljesebb, amikor is hetekre külföldre vittek, teljesen elszakítva környezetemtől. A családom ezt azért fogadhatta el, mert úgy látták, általuk hozzájutok a nagyvilághoz, míg az árulkodó helyzeteket nem vették elég komolyan, mert a szexuális zaklatás tipikus jeleivel nem voltak tisztában.

Egy 16 éves lány hogyan értette meg az erőszak szexuális részét?

A kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális abúzus súlyossága részben abból fakad, hogy ilyen fiatalon még nem rendelkezünk valódi tapasztalattal ezen a téren. Az elkövetőknek külön kedvez, ha az áldozat családjában nem esik szó szexualitásról, mint ahogy nálunk nem esett. Így sem tudásom, sem szavaim nem voltak a testiségre, ami megélését mintegy tabuvá tette.

A házaspár és köztem lévő hármas felállásból adódott, hogy míg egyetlen felnőtt is hatalmas túlerőt jelent egy gyerekkel szemben, itt ők nyomban ketten védhették érdekeiket, aminek kialakult valamiféle furcsa, nehéz dinamikája. A férfi és a nő között is voltak feszültségek, féltékenységek, amiben próbáltak felhasználni engem egymás ellen, viszont ha az én szükségleteimről vagy jogaimról volt szó, olyankor mindig összezártak.

Az első fél évben többnyire mindketten részt vettek a szexuális aktusokban, én pedig passzív elszenvedője voltam a történéseknek. Ilyenkor olyan érzésem támadt, mintha ki lennék szögezve az ágyra és mozdulni sem tudnék. Az életünkre törő történéseknek talán az a legnehezebb része, hogy a test (az őt érő ingerek hatására) leválik a lélekről, és engedelmeskedik a külső kényszernek. Az elélvezés ahelyett, hogy megélt gyönyörből fakadna, innentől kezdve a kín érzetéhez kötődik, szenvedély és szenvedés nem választhatók el egymástól.

Ezt a rettenetes helyzetet sikerült lassan úgy alakítanom, hogy csak a nővel legyen szexuális kapcsolatom, ami az előzőnél viselhetőbbnek bizonyult, bár egy idő után vele szemben is már olyan testi tüneteket produkáltam, melyek a távolság növelését, a menekülést segítették elő. Az utóbbi években nagy nehézségek árán tudtam csak eljutni meleg identitásom elfogadásához. Ez az egész folyamat bizonyára sokkal könnyebben megy végbe akkor, ha nem erőszak-élmény előzi meg.

Nem csak a szexről szól

Anna elmondása szerint a szexualitás csupán egyik megjelenési módja volt az erőszaknak, a fizikai agressziót leszámítva a bántalmazás összes formáját alkalmazták. "Ők az élet minden területéhez ezzel a kontrollálatlan jogosultságérzettel viszonyultak, cselekedeteiket az örökös hatalomvágy mozgatta."

Szakmai ügyekben is próbáltak kiépíteni Annával olyan kapcsolatot, mely a határelmosáson, teljes függésen alapult. A mester mintegy teljhatalmú úrként döntött a versek sorsa felől.

"A férfi úgy gondolta, hogy a szövegeimmel éppúgy, mint velem, bármit megtehet, és talán ez járt a legkomolyabb következményekkel, hiszen legbensőbb énemet érintette. Éveken át próbáltam felhagyni az írással annak reményében, hogy ezáltal megszabadulhatok tőlük, de rájöttem, így magamat is elveszíteném. Végül egy verssel szabadultam fel."

Hiába sírtál te s ordított a vers, hiába úsztatok mindketten vérben, hiába látta, hogy a földön heversz, vagy menekülnél bárhová a térben – Milyen prűd a világ 

Hogyan lehet egy ilyen traumából végül kijönni?

Bármennyire is erős az az alternatív valóság, melyet az elkövetők köréd építenek, az idő
előrehaladtával egyre inkább képes vagy szembenézni a ténnyel, hogy itt valami nagyon
nagy gáz van. Nálam az egyik kulcspont az volt, amikor a hírekben megjelent az ír papok
pedofil ügye. Közöttünk akkor már nem volt szexuális kapcsolat, de a férfi kommentárja
beégett az agyamba, azt mondta: milyen prűd a világ. Ez egyfelől egyértelművé tette
számomra, hogy én is pedofília áldozata voltam, hiszen anno az egykori visszautasításomat ugyanezzel a jelzővel illette. Másfelől a közelemben ekkor már egy kisfiú nevelkedett, és pontosan tudtam, hogy letörném annak a kezét, aki hozzányúl.

Végül három éve jutottam el odáig, hogy igénybe vegyem pszichológus segítségét. Addigra már teljesen magamba fordultam, szinte el is némultam. Legnagyobb szerencsémre sikerült olyan szakembert találnom, aki képes volt dekódolni mind hallgatásomat, mind verseimet, majd újra megtanított beszélni.

Nagyon nehéz munkafolyamatban volt részünk: ahogy a szöveteket szétválasztjuk, egyenként végig kellett menni mindenen, hogy kiderüljön, mi az, ami én vagyok és mi az, amit elkövetőim akartak rám erőszakolni. Ezt egyedül képtelenség végigcsinálni: sem rálátásod, sem eszközöd nincs hozzá és mindehhez ott vagy teljesen összetörten, széttrancsírozott önbizalommal.

Az utóbbi időben sokat dolgozom azon, hogy a külső kényszer hatására kettéhasadt testet és lelket újra harmonikusan működő egységgé olvasszam. Ehhez olyan módszereket veszek igénybe, melyek a test megismerésére, tudatos megélésére helyezik a hangsúlyt: elhivatottan járok egy mozgás- és táncterápiás csoportba, illetve a shiatsu masszázs is nagy segítségemre van.

Gyógyulásom vezérfonalává mindeközben az abúzust feldolgozó vers vált. A kimondás nemcsak magam miatt fontos, hanem mindazok miatt is, akik hasonló dolgokat éltek meg, ezért örülök különösen annak, hogy korábbi sikertelen próbálkozásaim után történetem most megjelenhet a Díványon.

És ami megmaradt

Maradványok azért vannak. "És lesznek is" - teszi hozzá Anna. "Egy adott ponton rájön az ember, hogy a maximum, amit elérhet, hogy domesztikálja traumáit és megtanul velük együtt élni. Nem lehet teljesen kitörölni azt, hogy a világ számomra egyszer már veszélyes hellyé vált, ahol bármikor rám törhetnek. Kegyetlen szorongással tudtam csak emberek közé menni, és egészen irracionális félelemmel válaszoltam szinte ártalmatlan helyzetekre." Bár még most is nehezíti, de már nem uralja Anna mindennapjait, ami egykor vele történt.

"Végül is nincs más, magamnak tartozom azzal, hogy ezt az egész rettenetet valami jóra fordítsam át. Ebből túlélési mechanizmusok teljes tárházát tudja kiszenvedni magának az ember" - mondta nevetve.

Blogmustra