Hol vannak a nők? Miért vannak olyan kevesen vezető pozícióban, mit engedünk meg magunknak, mi a dolgunk és mi a mai 30-asok legnagyobb problémája? Jakupcsek Gabriella új könyvében olyan kérdéseket is feszeget, amelyekről nem szívesen beszélünk.
Mielőtt leültünk volna beszélgetni, nem tudtam megállni, hogy megkérdezzem, hogyan ír. Gabi elmesélte, hogy alapvetően jegyzetelni szeret, kis post-itekre, noteszbe, kiradírozható ceruzával ír, hogy mindig tudjon javítani. Miközben jegyzetek között él, kütyümániás, táskájában okostelefon, de nem vetné meg az okosfülbevalót sem. “Én egy ilyen James Bond lány vagyok” – mondja nevetve, amikor leülünk, hogy a könyvéről meséljen.
Engem nagyon megfogott, hogy 30 évvel ezelőtt elmentél egy párizsi ösztöndíjra, két kicsi gyerekedet pedig itthon hagytad az apukájukra. Ezért még ma is megköveznek egy nőt itthon, nemhogy 30 évvel ezelőtt. Mit éreztél akkor?
Egyetemista voltam, és olyan történelmi időszakban éltünk (a rendszerváltozás éve volt egész pontosan), amikor rengeteg lehetőség adódott, melyekre nem lehetett nemet mondani. Megnyíltak a határok, az egyetemen ösztöndíjakra pályázhattunk, és egy olyan szellemi közegben éltem – a kaposvári színháznál dolgozott akkor a férjem –, ahol nem volt kérdés, hogy nyitni kell Európa felé.
Óriási szerencsémnek érzem, hogy akkor indult a Magyar Narancs, amiben kezdő újságíróként dolgoztam, és bölcsészként kiutazhattam Franciaországba ösztöndíjakkal. A férjemmel ezt meg tudtuk beszélni. Öt évig otthon voltam a gyerekekkel, egyetemre jártam, és most itt az én pillanatom, amikor menjek, megoldjuk közösen.
Ez ma is egy bátor lépés, úgy érzem, hogy azzal, hogy ezt elmondod, üzensz a nőknek, hogy legyenek magabiztosabbak.
Igen, mert sokkal rosszabb az, amikor valaki hosszú ideig visszafojt valamit, és egyszer csak egy rosszat lép, mert akkor már majdnem megfullad, és muszáj menni. Jobb kétszer három hónapra elmenni, mint egyszer hatra. Úgy érzem, ha az ember jókor teszi meg azt, ami az akkori életkorának a vágya vagy kihívása, akkor lehet, hogy később ebből nem lesznek problémák.
Tévés berkeken belül is nagyon sok körülötted a férfi. A másik nemmel kellett versenyezned akár nézőkért, akár műsorokért. Hol vannak nők?
Nincsenek. Nagyon kevés a főműsoridőben műsort vezető nő, őket egy kezemen meg tudom számolni, és egy műfajban, szinte évek óta ugyanezt csinálják. 40 fölött nincs senki a képernyőn, politikai újságíróként egyedül Kálmán Olga.
Miért vannak többen képernyőn Nyugat-Európában vagy Amerikában?
Támogatják őket. Egy nő nem az a fajta, én legalábbis nem az a fajta vagyok, aki egyedül forradalmat csinál. A nő a biztonságot szereti, ennek a mesgyéjén fog haladni. Ha a munkahelyi közege, a családja, a férje támogatja, akkor fogja csinálni, ha nem, akkor óriás döntést kell hoznia, és az is lehet, hogy egyedül marad, ez a nehezebb út, ezt kevesen vállalják be szívesen.
Hol vannak a vezetőnők?
A mi szakmánkban sok nő van, csak nem olyan pozícióban, ahova vágynak. Stróman sok van, mondjuk ki. Vezetőnő kevés.
Nagyon kevés az igazán sztár nőben, sokkal több a szerkesztőnő, mert amikor a munkát el kell végezni, akkor a sor végén nő áll, a szerkesztőim többségében nők voltak. Az, hogy kevés nő van vezető pozícióban az nem jogi kérdés, hanem tiszteletbeli kérdés. Tiszteli a férfi a tudásodat vagy nem? Elismeri vagy nem ismeri el? Ha elismeri, akkor hol vagyunk? Szerintem az elismerés és a tisztelet az az, hogy a megfelelőképpen értékeli a munkáját.
Mi ebben a felelőssége a nőknek, milyen iránymutatást adunk a gyerekeinknek?
Én nagyon igyekeztem megtanítani nekik, hogy tiszteljék azt, akivel élnek, és óriási szabdságot hagyjanak a társuknak és saját maguknak, ha hosszan együtt akarnak maradni valakivel. Nem véletlen, hogy a dánok mérhetetlenül boldogok, mert 50 négyzetméter esik egy dánra, van légtere. A légtér pszichés értelemben is szükséges, nemcsak a fizikailag, ebben hiszek. Támogató közeg kell a nőknek, és akkor eltolják a falakat.
Amikor a zöldséges kérdezi, hogy "és te hogy vagy", akkor azt is megmondod, ha rosszkedved van?
Rajtam nagyon látszik. Ha rosszul vagyok, akkor el szoktam poénkodni például egy olyannal, hogy "Balázskám, ne is kérdezd, rettenet napom van!" Nem fogom azt mondani, hogy minden rendben van, mert azt gondolom, hogy hazudni az a legtöbb energiát viszi el. A humor ahhoz is jó, hogy konfliktusokat megoldjak, a kislányommal és a férjemmel is előszeretettel használjuk ezt az eszközt.
Mit szól a kislányod a könyvedhez?
Nagyon fontos kritikusom, ő már tegnap odarakta a két könyvet egymás mellé (Jakupcsek Gabriella előző könyve, a Megúszhatatlan - a szerk.), összeméregette, simogatta, olvasott belőle. Nagyon érdekli, hogy a mama mivel foglalkozik, és szerintem roppant büszke erre. Sokszor meg is említem, mert annyi elgondolkoztató kérdése van.
Hogyan képzeled, milyen lesz, amikor majd ő akar elmenni? Most nagyon féltjük a lányokat.
Nagyon. A könyv már megelőlegez olyan témákat, melyek akkor már a levegőben voltak, és azóta ügy lett belőlük, mert olyan álságosan kezeljük. Most, hogy a kislányom már 9 éves, úgy éreztem, nekem már kell erről beszélgetni vele. Úgyhogy ez az új könyv érinti ezt a témakört.
Hogy állsz a bizalommal?
Eléggé rosszul állok a bizalommal, mert nagy pofára eséseim voltak az utóbbi években. A férjem mindig mondja, hogy nem vagyok normális, amiért még mindig elhiszek dolgokat embereknek. De szerintem ez mással is megtörténik, minden szakmában előfordul.
Mit látsz most a fiatalokon, miben mások? Van egy kommunikációs céged, ahol fiatalokkal dolgozol.
Nagyon hamar váltanak, és nem csinálnak belőle erkölcsi kérdést, jobban bírják a változatosságot, mint az én generációm. Ez nekem nagyon imponál, mert az élet erről fog szólni. Közben a 30-as generáció téblábol, nem vagyok benne biztos, hogy igaz lesz rájuk az a mondás, hogy 40 éves korukig a karrierjüket fel tudják építeni.
